Néhány hete én is a munka és a család között egyensúlyozó anyukák táborát erősítem. Egy kellemes ráhangolódás után az utóbbi időben csak kapkodom a fejem, mennyi elintéznivalóval kell megbirkóznom. Amikor kevés a huszonnégy óra, és igyekszel minél több mindent beleszuszakolni egy napba, a legnagyobb nehézséget nem a töménytelen mennyiségű feladat jelenti, hanem a rendelkezésedre álló idő.
Augusztus elején kezdődött a bölcsődei beszoktatás a kisebbik fiamnak. Amíg egy-két órára otthagytam a bölcsődében, a nagyobbik fiammal bicikliztünk, csavarogtunk a városban, fagyiztunk, gyerekkönyvtárba mentünk vagy készítettem az ebédet, ő meg mesét nézett. Nagyjából két hét eltéréssel ő is folytatta az ovit. A különbség csak annyi volt az eddigiekhez képest, hogy a nyári szünet utolsó két hetében még összevont csoportok működtek. Finoman fogalmazva sem tartozott ez a fajta munkarend a kedvencei közé. Amíg a kicsi bölcsiben, a nagy pedig óvodában töltötte a délelőttöt, én az új munkahelyemmel és a kollégákkal ismerkedtem. Szeptember elsején aztán nekünk is becsöngettek, három nappal később pedig már meg is tartottam az első órám. Mit ne mondjak, elég szürreális élmény volt. Vasárnap este tudatosult bennem, hogy valamicskét készülnöm kellene az órákra. Akkor aztán hatalmas elánnal vetettem bele magam a feladatok összeálításába és a tennivalók listázásába. Nagyon különös érzés volt újra kiállni a diákok elé, kivívni a tiszteletet, hogy elfogadjanak és hogy tudjunk majd közösen dolgozni. Természetesen segítségemre volt az a jó pár évnyi rutin, ami mögöttem van, így a nap végére már nagyjából sikerült is visszarázódnom a tanári szerepbe. Az igazat megvallva, iszonyatosan lefáradtam. Elszoktam a napi hat, hét, nyolc óra tanítástól. Persze egy szavam sincs, hiszen nem egész osztályokkal kell megharcolnom a figyelemért és a fegyelemért, hanem csak kisebb-nagyobb csoportokkal.
A munkábaállásommal az egész napirendünket újra kellett strukturálnom. Szokatlan érzés, hogy reggel az ébresztőre kelek, nem pedig arra, hogy valamelyik gyermekem odabújik mellém az ágyba. Jóval korábban kelek, mint eddig, így értelemszerűen korábban is kell feküdnöm. (Ha azt látjátok, hogy ritkulnak az írások a blogon, akkor az ennek az oka.) Reggel majd' egy órahosszát töltök egyedül: ébredezem, reggelizem, kávézom. Aztán ébresztem a gyerekeket és ha szerencsém van, mindenki villámgyorsan ki is pattan az ágyból, teázik, öltözik és még egy kis reggeli mesenézésre is jut idő. Igen, tudom, milyen borzasztóan hangzik, hogy egy anya már reggel a TV elé löki a gyerekeit. Igen, én is foggal-körömmel tiltakozom a túlzó és felesleges TV-nézés ellen, viszont át kellett gondolnom, hogyan is szeretném tölteni a reggeleim. Amíg a mese nem volt része a reggeli szertartásainknak, megállás nélkül veszekedtem a kisfiammal, hogy kelljen ki az ágyból, öltözzön, haladjon. Eldöntöttem, hogy nem akarok minden reggelt így kezdeni. Most a mese a csali, amire többnyire ráharap: ha gyorsan elkészül, jut idő egy rövid részre a kedvenc meséjéből.
Délután két-három óra magasságában korgó gyomorral érek haza az iskolából. Ekkorra a férjem általában már hazahozza a kisfiainkat az óvodából és a bölcsődéből. Megebédelek, közben a kisfiam a bölcsis uzsonnáját majszolja. Szusszanok egy kicsit, aztán kezdődik a második műszak és a zsonglőrködés az idővel. Eldöntöttem, hogy otthon nem fogok készülni az óráimra, minden dolgozatjavítást, óravázlatírást az iskolában fogok megoldani. - Ezt az elhatározásom eddig egész jól tudtam is tartani. - Így délutánra és estére "csak" azok az otthoni feladataim maradnak, amikre eddig itt volt az egész napom. Kitapasztaltam, hogy a mosógépet jobbára kampányszerűen, délelőttönként indítom el, így a tiszta ruhákat este már el is tudom pakolni a helyükre. A takarítást gyorsan megoldom, hetente egynél többször viszont nem igazán kerül rá sor. A legnagyobb kihívást a főzés jelenti. Mivel nem mindenki eszik húst a családunkban, a kifőzdés lehetőség nem jelent számunkra megoldást. Ehelyett marad a sakkozás az idővel. Szeretném, ha a lakásunk nem válna a szenny és a rendetlenség martalékává, a férjemmel, a gyerekeimmel és saját magammal is szeretnék minőségi időt tölteni úgy, hogy eközben egészséges főtt étel is kerüljön az asztalunkra. Előnyben részesítjük az egyszerűen és gyorsan elkészíthető, laktató menüket, ha tehetjük, több napra előrefőzünk. Szeretném rászoktatni magunkat arra, hogy előre legyártsunk nagyobb mennyiségű ételt, aztán dobozoljuk, vágjuk be a fagyasztóba, melegítsük, és fogyasszuk. Ennek a kivitelezése még várat magára. Ha reggel nem kell korán mennem, előkészítem az ebédet (krumplit pucolok, babot válogatok), elindítok néhány adag mosást és a legnagyobb találmányt, a mosogatógépet. A költözésünk óta minden lejárt program végén hálát adok annak a nőnek, aki feltalálta. Hatalmas terheket vesz le a családok válláról.
A fagyasztós ételek mellett szeretném, ha beéépülne a napi rutinunkba, hogy este kikészítjük magunknak a másnapi ruhákat. Elvétve eszembe jut, hogy lefekvés előtt kiválasszuk a kisfiammal, mit szeretne másnap felvenni. Ez a mindennapos szokás azonban nemcsak a gyerekeknek lehet hasznos. Ma reggel én is fel-alá rohangáltam a lakásban, hogy kitaláljam, mit is vegyek fel. Ahelyett, hogy az előttem álló napra hangolódnék, esténként legtöbbször - torna és írás helyett - olvasok. Az egyik kolléganőm ajánlotta Jodi Picoult könyveit. Most olvasom a második művét. Magával ragadó és elgondolkodtató a történet. Ha majd jobban kiismerem magam a munkáiban, talán itt is írok ajánlót róla.
Egyelőre még képlékeny az az újfajta rendszer, ami alapján szervezzük az életünket és a mindennapjainkat. Türelmes vagyok, mert tudom, hogy idővel minden tökéletesen ki fog alakulni. Ha te is hasonló cipőben jársz, te se siettesd a dolgokat! Hidd el, az idő nekünk dolgozik!
Kép: freeimages
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
