Szemlélődő Szív

1. novellám: Au revoir!

2017. január 13. - Szemlélődő Szív

Különös fintora a sorsnak, hogy ma éppen július 14-e van. A franciák, akiknek a nyelvére és kultúrájára feltettem az életem, most lelkesen ünnepelnek a Marseillaise taktusaira. Az én tiszteletemre most Piaf-sanzonok szólnak. A hatalmas tölgyfák az ittlévők felének adnak enyhet, a többiekre erősen tűz a nap. Harminckét fok van- árnyékban. Néhányan legyezőt is hoztak, mások kezüket a fejükhöz szorítva igyekeznek némi árnyékhoz jutni. Az idősebbek egy-egy padon pihegnek, miközben kíváncsian kémlelik a megjelenteket. Én középen, az egyszintes szürke kis kőépület bejáratánál kaptam helyet, ott bárki szabadon vethet rám egy-egy riadt pillantást.

A régi tanítványaim és az egyik kollégám egy megzenésített verssel készült, amelyet egykor közösen énekeltünk. Jólesik a figyelmessége. Még a zongorát is kicipelték a poros terepre, a kiszáradt fűcsomók közé. Egy fa mögül a francia nagykövet lopva az órájára tekint, a többiek egy-egy szál virágot szorongatnak tétován a kezükben. A fehér rózsa az egyik kolléganőm ötlete volt. Melegszívű és tapintatos munkatársként tudta jól, hogy ez a kedvenc virágom.feher_rozsa_unsplash.jpg

Zoli, aki most a házigazda szerepét tölti be, mérnök lényéből fakadóan a lehető legprecízebben próbálja megsaccolni, hányan is vagyunk. Békésen nézek én is körbe, ahogy özönlik a tömeg. Jólesik a szeretet, amellyel most körbevesznek, de a pontos létszám helyett más most jobban foglalkoztat. Zoli a fekete zakóját vette fel egy fehér inggel és azzal a nyakkendővel, amelyet egy hangulatos kis párizsi butikban vettem neki az ötvenedik születésnapjára. Tizenhat éve annak is! Most érzem igazán, mennyire viszonylagos az idő. Csupán néhány felhőtlen pillanatnak hat az együtt töltött harminchárom év, a kórház folyosóján üldögélve viszont csak vánszorogtak a másodpercek. Ő mindvégig mellettem volt.

Dénes ma is úgy fest, mint egy lezser, bohém művész. A fekete hullámos tincsei a homlokára tapadnak. Az izmos vállai feszülnek a zakó alatt. Magas, jó kiállású, akárcsak az apja. Olyan szép és talpraesett férfi lett belőle! Már az óvodában csodájára jártak a göndör kis loknijainak, aztán amikor sorozatosan lánynak nézték, elvittem a fodrászhoz. Rövid hajjal még szebb lett. Már akkor lyukat beszélt bármelyik lány hasába és mindig elérte, amit akart. Középiskolásként és egyetemistaként is ő állt minden lényeges ügy élére. Magabiztosan vállalta a véleményét és bátran támogatta az elesetteket. Olyan büszke vagyok rá!

Dia kicsinek is másabb volt. Nem barátkozott a többi gyerekkel a játszótéren úgy, mint Dénes. Egyből hozzám bújt, ha új gyerek tűnt fel a homokozóban. Zajos gyerektársaságok helyett folyton csak engem követelt és leírhatatlan ragaszkodással, csillogó szemekkel húzott magához, amikor meglátott. Most is tartózkodó. Látszódik rajta, hogy összetört. A szemei fel vannak dagadva. Kiáll a kulcscsontja a vékony selyemblúzból, a térdei is csontosan türemkednek ki az egyszerű kis fekete szoknya alól. Néhány kilóval biztosan kevesebb, mint amikor utoljára találkoztunk. Akkor ott verdesett a kétségbeesés és a félelem a szemében. Tudtam, hogy nem leszek képes megóvni ettől a csapástól. Megöleltük egymást, percekkel hosszabban, mint szoktuk, és zokogtunk.

Apa állva fogadja a megjelenteket az épület sarkánál. Még csak három hét telt el a térdműtéte óta. Sajog és reszket minden porcikája, ő mégis derekasan helytáll. Az arca rezzenéstelen, a szemüvege fegyelmezetten a helyén, a tekintete viszont reménytelenséget és szomorúságot tükröz. Neki lehet a legnehezebb ezt az egészet feldolgozni. Először Jancsi elvesztése, aztán anya halála rázta meg, de aztán szépen apránként újra felépítette magát. Vajon mennyi idő kell neki, hogy túltegye magát ezen az egészen? Úgy bánom, hogy az elmúlt években akaratlanul is elszakadtunk egymástól! Míg én loholtam egyik kezelésről a másikra, ő otthon gubbasztva vagy a kertben kapirgálva töltötte a napjait és várta, hogy az egy szem lánya rányissa az ajtót.

Azt az ajtót, amelyiket most én csukok be, nem egyhamar fogják újra kitárni előttem. De valahol a távolban már látom, hogy egy másik ajtó másik zárjában előkészítették nekem a kulcsot. Laci atya, aki a keresztvíz alá tartott, elmesél néhány gyerekkori történetet rólam. Aztán már jönnek is a felbérelt, unott tekintetű, szikártestű férfiak. Fognak, és leengednek. Diát rázza a zokogás. Dénes, Zoli és apa is a szemeit törölgeti. Ne sírjatok! Bár nem látjátok, én derűsen és bizakodva tekintek a folytatás elé. A szeretetem mindig elkísér benneteket. Nézzétek csak, a nagykövet már indul is, különben lekési a gépét. Menjetek ti is! A viszontlátásra! Au revoir!

 Kép: unsplash

Videó: youtube

Szívesen olvasom a véleményeket, észrevételeket, jobbító szándékú kritikát.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal!

Minden jog fenntartva!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szemlelodosziv.blog.hu/api/trackback/id/tr1712074687

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.