Két szépséges, egészséges, okos, ügyes kisfiú anyukája vagyok. A nagyobbik fiam még nem volt egy éves, amikor visszanyertem a szülés előtti alakom, önbizalomtól és elégedettségtől sugároztam. Az életem minden területén szépen helyükre kerültek a dolgok, és nagy lendülettel kezdtem el dolgozni álmaim munkahelyén. A kisebbik fiam a napokban lett egy éves és úgy érzem, semmi sem áll tőlem távolabb, mint a két évvel ezelőtti csinos, boldog és vidám önmagam.

Az, hogy a súlykérdés nem úgy alakult, ahogy azt korábban gondoltam, csak a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy az idősebbik fiammal nem tudunk mit kezdeni egymással. Általában a két kicsivel vagyok otthon napközben, a férjem délután ér haza, sokat segít, lelkiismeretes, szerető férj és apa. Tegnap 17:50-kor ránéztem az órára, és elsírtam magam, amiért egy ideje csak azt várom, mindegy, hogy hogyan, csak teljen már el a nap, kezdjük a fürdetést, aludjanak el a gyerekek és legyen egy kis gyerekmentes nyugalmam.

A napjaink jórészt azzal telnek, hogy a nagyobbik fiam látványosan unja magát itthon. Szerdán kezdtük volna az óvodai beszoktatást - amelyet már úgy vártam, mint a Messiást -, de egy betegség meghiúsította a tervünket. Így maradunk hármasban, a hideg és a betegségek miatt szinte egész napra beszorulva a panel falai közé. A fiamban túlteng az energia és ezt legtöbbször a kicsin vezeti le, amikor éppen mással vagyok elfoglalva. Ma már másodjára "esett neki" az öccse fejének húsklopfolóval. Az elmúlt napokban türelmetlenül, ész és megállás nélkül ordibáltam és káromkodtam. Ma már ott tartottam, hogy kiabálni sem tudtam. Azt éreztem, belefásultam abba, hogy minden egyes nap ugyanaz a lemez forog megállás nélkül: ha a kicsi nincs karban, a kicsi ordít. Ha nem az történik, amit a nagy akar, a nagy ordít. Ha a nagy a földhöz vágja a kicsit, a kicsi ordít. Ha meglátom, hogy a kicsi ordít, kérdőre vonom a nagyot, én ordítok. Aztán a nagy is ordít. És közben kérek szépen, kérek határozottan, és a nagy, ha kedve van, megcsinálja, amit szeretnék, de ha nincs, akkor nem.

Tehetetlennek érzem magam, talán egy kicsit rossz anyának is. Az eszemmel tudom, hogy még az értelmes, okos három éves is kicsi ahhoz, hogy megértse, nekem többet kell foglalkoznom a tesójával, mint vele. És tudom azt is, hogy a nagy fiam valószínűleg csak egy kis extra figyelmet szeretne kikönyörögni magának azzal, hogy a kicsit bántja. Közben pedig folyamatosan arra gondolok, mekkora hálátlanság nem élvezni a kisgyermekes korszakot, miközben mások bármit megadnának azért, hogy szülőkké válhassanak.

Gondolkodtam ma délután, hogy mi tudna kizökkenteni a teljes fásultság közönyéből. Arra jutottam, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha eljárhatnék félállásban dolgozni. Bölcsődei férőhely hiányában ez a vágyam azonban egyelőre nem megvalósítható. Aztán törtem a fejem tovább, hogy egy szép ruha vagy egy habos sütemény jót tenne-e a lelkemnek, és arra jutottam, ezek sem segítenének. Minden mélypontról kihúzó ötlet után csak azt kérdeztem magamtól: "Minek?"

Akárcsak a kicsikéim, még én is betegségekkel kínlódom, a torna így jó pár napja nem része az esti rutinomnak, az önjutalmazó endorfin tehát itt is elmarad. Ma este hamar kidőlt mind a két kicsikém. A kezembe vettem Fejős Éva November lányát. Múlt héten a Franciadrazsét olvastam újra Vass Virágtól. Igen, talán van még remény, hogy ne merüljek bele a teljes önsajnálatba és reményvesztettségbe.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!