Szemlélődő Szív

Költözünk! 1. rész

2017. június 21. - Szemlélődő Szív

Az utóbbi hetekben kevesebb időm jutott a blogra, ugyanis minden erőmet és időmet arra szántam, hogy a költözésünk zökkenőmentesen sikerüljön. A költözésen túlvagyunk, így most jut egy kis időm arra, hogy elmeséljem, hogyan is zajlott ez a jó bulinak induló, végül gyomorgörcsökkel és nyugtalan éjszakákkal tarkított időszak.

koltozes_2.jpg

A kezdetek

Két éve vásároltunk egy csinosnak nem nevezhető ingatlant. A halottak napi bejegyzésemben már meséltem róla, hogy az egykori lakó örökösei minden személyes és személytelen tárgyat, bútort, ruhát és csecsebecsét itt hagytak. Hosszú heteket, hónapokat töltöttünk azzal, hogy a kéretlen holmik  olyan helyre kerüljenek, ahol hasznukat tudják még venni. A ruhákat a helyi Vöröskereszt kapta, a barátaink, ismerőseink is ingyen kapirgálhatták ki, amire szükségük volt. Néhány ingóságot sikerült eladnom az interneten keresztül. Az őszi lomtalanítás során is csillogó szemmel vitték haza az erre járók a számunkra szükségtelen szekrényeket, szőnyegeket. A férjem verejtékes munkával rendbe tette a kertet: fejmagasságban susogó gazt írtott, füvet nyírt, pakolt, cipelt, dolgozott. Én közben kíméltem magam, amennyire tudtam: vártam a második kisfiunkat. Miután megszületett, újra a férjemre hárult a házzal kapcsolatos munka legnagyobb része. Amíg én "otthon" szoptattam, pelusoztam, addig ő " a háznál" mért, tervezett, előkészített, falakat és ablakokat vert szét, munkásokat fogadott, egy szóval leszervezte az egész házfelújítást. Időnként azt éreztem, megőrülök otthon - többnyire - egyedül a két gyerekkel. Szerettem volna én is kivenni a részem a felújítási munkálatokból, de be kellett látnom, hogy a gyakorlati dolgokhoz továbbra sincs semmi érzékem, a fizikai munkához pedig hiányzik a megfelelő izomzatom. Olyan jólesett volna egy kicsit kiszakadni a kakás pelusok meg a behamizott milliliterek, az elindulással járó elnyújtott, kellemetlen rutinok türelmetlen, nyűgös monotóniájából kiszakadni!  És olyan jó lett volna, ha a férjem több időt tud velünk tölteni! Az utóbbi fél év emberfeletti, embertelen munkával telt. Ősz végétől idáig tartottak az idegrendszerünket, időnket, energiánkat és nem mellesleg a pénztárcánkat jelentősen megtépázó munkálatok. A kőművesünk február elején kezdett, aztán szépen sorban jöttek a többiek is: gázos, villanyos csapat, tetőfedő brigád, a vizes, a végén pedig a festő. Időközben a kisebbik fiunkkal kétszer feküdtünk több napig a kórház gyerekosztályán. Nem tudom, más hogyan éli meg ezt az időszakot, én többször hullámvölgynek éreztem. És hiába tudtam az eszemmel, hogy szépen lassan haladunk a kitűzött célunk felé és minden így lesz működőképes és esztétikus és a mi javunkat fogja szolgálni, helyenként beteges türelmetlenséggel nyaggattam a férjem a beköltözés várható időpontjáról.

koltozes_3.jpg

Az előkészületek

Miközben készült a leendő otthonunk, minden lehetőséget megragadtam arra, hogy megváljak a számunkra szükségtelen holmiktól. Emlékeztek még a selejtezésre buzdító tavaszi cikkemre? Naivan azt hittem, akkor letudtam a szelektálás nagyját, aztán nyugodtan hátradőlhetek, és várhatom a költözést. A francokat! Újra és újra azon kaptam magam, hogy olyan szekrényeket és fiókokat nézek át tüzetesen, kíméletlen, kritikus pillantásokkal kísérve, amelyeket korábban már megszabadítottam a nem kívánatos tartalmaktól. Bár Bea Johnson, a zero waste és a minimalista, minden felesleges holmit nélkülöző életmód egyértelműen és végérvényesen beszippantott, az egyetemi jegyzeteim még a költözés előtti napokban  is több ízben vizsgálgattam, válogattam és próbáltam eltalálni, hogy vajon lesz-e még valaha szükségem rájuk. Más is ennyit totojázik egy rakat papír felett? Az angolos és a németes anyagaim jó részét azért hagytam meg, hogy tudjak autentikus szövegeket olvasgatni, ha a nyelvtudásom szintentartásához szottyan kedvem. A magyaros dossziék néhánya pedig még hasznos lehet az írói pályámon. Amitől szintén nem akaródzott megválnom, azok a régi Nők Lapjáim. Nem sokról van szó, ezért nagy becsben tartom őket. Sokat tépelődtem, míg kitaláltam, mit kezdjek velük.

koltozes_1.jpg

A bolygómentő elveim követve igyekeztem minden holminknak a kuka helyett egy jobb helyet találni, ahol az újrahasználás jegyében új életet kaphatnak. Így nemcsak, hogy hulladékot nem termeltem, hanem még másoknak is örömöt okoztam. Tudjátok, Kathryn Kellogg, amerikai zero waste-es blogger nyilatkozta, hogy a boldogságot nem boltban, kimérve árulják. Ez a felfogás mentén kíméletlenül hajigáltam az adománynak szánt zsákokba mindazt, ami nálunk csak fölöslegesen foglalta a helyet, vigyázni kellett rá, ápolni, tisztán tartani, elpakolni, egy szóval rengeteg időt és energiát vett el a megléte. A ruháim jó részét már korábban anyukám egy kilencgyerekes ismerősének adtam. Az egykor divatosnak számító trapézos, bővebb szárú farmerek, a mosásban összement, hasvillantós pólók, a terhesség alatt kényszerből, hasméret miatt megvásárolt, de a saját stílusomhoz nem passzoló ruháknak jobb helyük van azoknál, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy megállás nélkül új darabokat vásároljanak maguknak. A ruháink most nemcsak egy helyre kerültek. A védőnőhöz vittem babaruhákat, játékokat, cumisüveget... A Családok Átmeneti Otthona szintén kapott tőlünk néhány kiselejtezett gyerek- és felnőtt ruhát, játékokat. Hozzájuk vittünk még évek óta elő nem vett CD-ket, DVD-ket, tanulással kapcsolatos és szakácskönyveket, táskákat, ágyneműhuzatot... is. A hajléktalanszálló lakói szintén kaptak táskát, köntöst, magyar irodalmat, pulóvereket, nadrágokat... A kocsink csomagtartója tele volt a szállóra és a CSÁO-hoz szállított motyókkal. A gyerekosztályra babahordozó kengurut, mesekönyveket, babatakarót, kispárnát vittem. A hivatalos leveleink és számláink személyes adatoktól mentes részeit két csoportba osztottam. Amelyik lapnak mindkét oldala mintás volt, a szelektív gyűjtőbe került. Amelyiknek viszont az egyik oldala üresen állt, a firkapapírok kupacába került. Ollóval méretre szabtam őket, aztán megkérdeztem a grafomán gyerekorvosunkat, elfogadna-e egy köteg papírt. Örömmel vette a felajánlásomat. Akárcsak az a kutyás ismerősöm, akit akkor szólítottam meg, amikor kutyasétáltatás közben megláttam a kis műanyag zacskót a kezén. A több ízben kivédhetetlennek bizonyuló ovis uzsizacsik így új életet nyertek! Az óvoda pedig egyik oldalán már használt A4-es lapokat kapott, hiszen a papírnak mindkét oldala használható! A gyógyszertárba visszavittem a lejárt gyógyszereket és azokat a matricákat, amelyeket a gyerekeim kaptak ott vagy a gyerekorvosnál. Egy darabig gyűjtögettük őket, aztán előbb-utóbb úgyis mindegyik a kukában végezte volna. Így kaptak ők is meg a Föld is egy újabb eseményt, ugyanis nem kell környezetszennyező- és kisemmiző módszerekkel újabb és újabb adagokat legyártani a tapadós szuvenírből. A rejtett zugokból előkerülő hajtűk és csatok a fodrászomhoz kerültek. És mi lett a féltve őrzött Nők Lapják sorsa? Bármennyire is ragaszkodtam hozzájuk, be kellett látnom, hogy én valószínűleg már úgysem veszem elő őket, ezért bevittem őket az Idősek Otthonába.

Hogy ezek után hogyan alakult a költözésünk és hogyan teltek az első napjaink, a költözős bejegyzésem folytatásában adok majd hírt.

Képek: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szemlelodosziv.blog.hu/api/trackback/id/tr9512610029

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.