Szemlélődő Szív

7. novellám: Lekvár

2017. augusztus 22. - Szemlélődő Szív

barack.jpg

Több tucatnyi befőttes üveg áll a konyhapultomon. Feszülő köténnyel a derekamon, feltűzött hajjal bámulok bele a lekvárfőző kondérba. Ahogy ritmusosan keverem a narancssárga levet, a szétmálló massza lassan, gyengéden magába szippant. Tehetetlenül örvénylek befelé, a kimagozott sárgabarackszemek közé. Már nem a kis másfélszobás lakásunk konyhájában állok. Nem. Valahol a távoli múltban kavargatom a barackvelőt. Apámat és anyámat látom magam előtt.

Az utolsó nyaram óvodásként. Anyám a házunk kertjében mossa a frissen szedett sárgabarackot. Két kopott vájdlingot megtölt vízzel, a harmadikba a hibátlan, egészséges gyümölcsöt rakja. Befőző celofán után kutat a rozoga konyhaszekrényben. Az üvegmosásban nekem is segítenem kell. Ő begyakorlott, felületes mozdulatokkal meríti az üvegeket a forró vízbe, én öblögetem, aztán csúszós ujjakkal egy tálcára állítom őket. Anyám elégedetten csavarja a tetőt az üvegekre, aztán lendületesen hajigálja őket a száraz dunsztba.

Egy évvel később apám veszi át anyám helyét. Áll a tekintélyes üst előtt és egy saját gyártású kavargató lapáttal húzogatja jobbra-balra a köpködő masszát. Férfi létére egyre nagyobb részt vállal a házimunkából. Anyám a fák alatt pihen. Megigazítja a fején az elcsúszott parókáját. Piheg, látszik, hogy elfáradt a lekvárkészítésben. Apámnak a szeme sem rezzen, amikor ráfröccsen a forró massza. Én a szobába húzódom, és a Dióbél királyfit olvasom. Érzem, hogy valami nincs rendben anyámmal. Mikor kimegyek hozzá, és megkérdezem, kell-e bármitől is félnem, fáradtan mosolyog, magához ölel, és arra kér, ne aggódjak.

Eltelik négy kőkemény, reményekkel és hitetlenséggel teli év, és nekem nincs többé anyám. Míg más lányok a babáikkal játszanak és fogócskáznak, én kórházak folyosóin ülök és várom, hogy valaki megmentse az anyám. A nővérek fásultan jönnek-mennek, az orvosok arcára is kiül a közöny. A váróterem fehér fala hidegen süti a hátam. A kezeim imára kulcsolom, és kérem Istent, hogy vigyázzon az anyámra. A temetésen nem tudok sírni. Állok rezzenéstelen arccal a koporsó mellett, fogom apám kezét és próbálom elképzelni, vajon milyen lesz az életünk anyám nélkül.

Tizenkét éves vagyok, amikor először menstruálok. Nem értem, mi történik a testemmel. Apám riadtan rohan el a patikába vattáért. Tanácstalanul ácsorgok a fürdőszobában. Kis idő múlva halkan kopog az ajtón. Résnyire nyitom, benyújtja a szükséges felszerelést, aztán villámgyorsan becsapja az ajtót. Próbálom kiokoskodni, mit és hova kell pakolnom. Azt hiszem, nagylány lettem. Némi büszkeség tölt el, aztán fortyogni kezdek a dühtől és az indulattól, amiért anyám erre sem készített fel.

A tizennyolcadik születésnapom. Hivatalosan is nagykorú lettem. Az érettségi után a cipőgyárban szeretnék dolgozni. Gyűjtenék egy kis pénzt, és elköltöznék itthonról, mert az apám felesége átvette az irányítást felettünk. Tortára, gyertyára sajnálja a pénzt, ezért apámmal titokban ünneplünk, amíg a mostohám a kozmetikusnál kényezteti magát. Kenem a májkrémes kenyeret, apám paprikáért, paradicsomért indul a hűtőhöz. Ócska hokedliken falatozunk, én pedig kíméletlenül nyaggatom, hogy váljon el. Apám halkan motyog házasságról meg esküről. Tehetetlenül figyelem, ahogy lassan ő is elsorvad mellettem.

Hát, ezen is túlestem. Tizenkilenc éves vagyok, amikor először fekszem le egy fiúval. Nem szeretem annyira, mint kéne, de engedek az unszolásának. Határozottan megfogja a kezem, a szobájába húz, elkezd vetkőztetni; azt ígéri, vigyáz rám. Tanácstalanul hagyom, hogy azt csináljon velem, amit akar. Furcsa helyeken csókolgat, az egész testem csupa nyál. Aztán váratlanul gondol egyet, szétdobja a lábaim, és keményen belémdöf. Nem élvezem. Fáj és vérzem. A tekintetem a sárga függönyre tapad meg az ágy szélén sorakozó játékmacikra.  Vajon az anyám is így élte meg az első alkalmat?

Az eddigi életem képei lassan elhalványodnak, de anyám jelenlétét itt érzem magam mellett. Szeretném megölelni, elmondani neki, hogy mennyire hiányzik. Kérdések cikáznak az agyamban. Vajon jó anyja leszek ennek a gyereknek, aki itt növekszik a méhemben? Fel fogom tudni nevelni? Meg tudom óvni minden bajtól? Annyi kérdés vár még válaszra! És nincs már itt az anyám, hogy megválaszolja őket.

Egy pillanatra még behunyom a szemem, aztán mire újra kinyitom, a kis lakásunk konyhájában találom magam. A rotyogó barack összefröcsköli a frissen meszelt falat. Lejjebb veszem a gázt, lekuporodok a konyhakőre, átkulcsolom a lábam. Az anyámra és a gyermekemre gondolok. Ráz a zokogás.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A bejegyzés trackback címe:

https://szemlelodosziv.blog.hu/api/trackback/id/tr6812771512

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.