Szemlélődő Szív

Újra a katedrán

2017. augusztus 28. - Szemlélődő Szív

Majd' két év kihagyás után a múlt héten újra munkába álltam. Sajnos most nem tudtam abba az iskolába visszamenni, ahonnan eljöttem szülni, így most egy új középiskola fogaskerekei közé igyekszem besimulni. Bizonytalanul vártam a választ azoktól az iskoláktól, ahova jelentkeztem a nyáron. Nehezemre esett eldönteni, mit is szeretnék valójában. A pakliban benne volt, hogy egy évet még itthon maradok. Bevallom, el tudtam volna viselni, ha nem az ébresztőmre kell kelnem minden hétköznap. Már egészen kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy kimaradnak a bölcsis évek az életünkből, amikor eldőlt: az új tanévben egy új tantestület tagja leszek.

Back to school

A szívemmel és az eszemmel viaskodva igyekeztem a legjobb döntést meghozni, hiszen az, hogy elkezdek dolgozni, az egész családunkat érinti. A kisebbik fiam nehezen viselte a bölcsődei beszoktatást. Két hét után lebetegedett, de már szerencsére jól van. A nagyobbik újra oviba jár, viszont mivel még összevont csoportok működnek, ő is minden reggelt azzal kezdett, hogy itthon akar maradni. Kétségekkel, gyomorgörccsel és bizonytalansággal telt az első három napom. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs semmi keresnivalóm a suliban, én nem oda tartozom. Rögtön a munkábaállásom kezdetén meg is kaptam egy illetőtől azt a kérdést, hogy miért nem vagyok otthon a másfél éves gyerekemmel. Most komolyan, erre mit lehet mondani? Amikor reggel azt próbálod magadnak bizonygatni, hogy jó lesz mindenkinek ez az új helyzet, de száz százalékosan mégsem tudod meggyőzni magad, akkor jön egy ilyen beszólás, és köpni-nyelni sem tudsz.

Néhány héttel, sőt nappal ezelőttig tanításról hallani sem akartam, mert csak és kizárólag az írással akartam foglalkozni. Amint ezt elmeséltem a barátnőmnek, rá pár órára elküldött nekem egy linket, amelyben újságírót keresett a helyi újság. Újabb gyötrődés vette kezdetét. Próbáltam elképzelni, hogyan alakulna az életünk, ha elfogadnék egy újságírói állást. Egy napnyi és egy éjszakányi tanakodás után be kellett látnom, hogy amígy ilyen picik a gyerekeim, a riporterkedés helyett családbarátabb munkahelyet kell választanom. Az első pár - kínlódással teli - nap után az egyik kolléganőmmel sokat beszélgettünk arról, milyen is az új suli. Megnevettetett néhány elképesztő sztorival. Aztán valahogy helyrebillentek bennem a dolgok. Elkezdtem újra tanárként tekinteni magamra. Ma a könyvesboltban két olyan könyvet is belepakoltam a kosaramba, amiknek majd hasznát veszem, ha beindul a tanév.

Most jobban érzem magam, mint a múlt héten. Persze ne higgyétek, hogy lemondok az írásról! Nem! Arról szó sem lehet! Csak belátom, hogy amíg a gyerekeim kicsik, a nyári szünet sokat nyom a latba, ha munkáról van szó. Másrészt gyakorolnom kell, hogy az írásaim stílusa minél csiszoltabb, egyedibb és jól felépített legyen. Ehhez pedig idő kell. Addig is maradnak a blogbejegyzések és a saját novellák. Készülőben van az Idősek Otthonában készített riportom, már megtaláltam a megszólaló szakértőket a szülés utáni depresszióhoz kapcsolódó cikkemhez. Látjátok, tele vagyok tervekkel. Már csak az éjszakákat kellene egy kicsit hosszabbra nyújtani, hogy mindenre jusson idő!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A bejegyzés trackback címe:

https://szemlelodosziv.blog.hu/api/trackback/id/tr9512786612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.