Szemlélődő Szív

Vágtázó Halottkémek és én

2017. november 07. - Szemlélődő Szív

A hétvégén Vágtázó Halottkémek koncertre indultunk egy - szinte - szomszédos városba. A férjem, a barátai és én ködben vágtunk neki a kátyúkkal és kanyarokkal teli útnak. Egy dalukat sem ismertem, néhány éve az énekest, Grandpierre Attilát láttam Fábry beszélgetős műsorában. Nem akartam YouTube-on belehallgatni a dalaikba. Egyrészt kíváncsi voltam, milyen érzéseket vált ki belőlem a zenéjük, másrészt nem akartam, hogy bármilyen elvárás is befolyásolja a koncertélményt.

vhk_1.jpg

Ahogy megérkeztünk a helyszínre, meglepődtem a hely méretén- nagyobbra számítottam. A klub közel akkora volt, mint egy átlagos méretű kocsma. Mivel én vezettem hazafelé, kimaradtam az italozásból. Így aztán aprólékos megfigyelőként szkennelhettem végig a helyiségeket, az átlagban negyven körüli vendégeket és magát a zenekart. Elnézést, zenekarokat! Merthogy előzenekar melegítette be a közönséget. Nem is akárki, hanem a Plasma Press. Részben miattuk is mentünk, ugyanis barátok, ismerősök alkotják ezt az együttest. Hat-hét dal után adták át a helyüket a VHK-nak, aki tizenegy óra magasságában csapott a húrok közé.

Korábbi koncertélményeim alapján arra számítottam, hogy valami andalító kis dalocskával kezdik az előadást. Ehhez képest Grandpierre Attila, a hatvanhat éves énekes leírhatatlan szuggesztív tekintettel kezdte pásztázni a tömeget, és közben a frász jött rám. Utólag visszagondolva kicsit úgy éreztem magam, mint a Mario és a varázsló szereplői, akik akaratuk ellenére egy nagyobb erővel bíró személy hatása alá kerültek. Nyomasztó érzés volt. A férjem kezét fogva súgtam oda neki, hogy félek. Ő egykori rutinos VHK koncertre járóként megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Körülöttünk közben az igazi rajongók tétovázás nélkül nyomultak előre, és adták át magukat az élménynak. Mellettem egy közel két méter magas, százharminc kiló körüli kopasz férfi boxolt folyamatosan, teljes erőből a levegőbe. A férjem rögtön felmérte a rám leselkedő veszélyt, ezért helyet cseréltünk. Időnként nyugtalanító érzések kerítettek hatalmukba. Időnként azt vizslattam, melyik kijáraton keresztül tudunk kimenekülni, ha megvadul a tömeg. Nem volt kellemes érzés. Mindenközben az énekes eksztatikus átéléssel ugrált a színpadon, a dobosok pedig észrevétlenül megszabadultak a pólóiktól, és félmeztelenül, kifestett arcokkal csépelték a dobfelszereléseiket. Maga a dallam helyenként meg is felelt az ízlésemnek, a szöveget viszont egyáltalán nem értettem. Bár az igazat megvallva, nem kellett túl sokszor hegyeznem a fülem, hogy a szöveget figyeljem, az ugyanis többnyire kaotikus ordításra hasonlított. A koncert vége felé megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egy ilyen üvöltés során én is kieresszem a hangom, de a fel nem oldott gátlásaim megakadályoztak benne. Leginkább mereven álltam, a karomban a kabátomat szorongattam és a szemeimmel a közönséget és a produkciót pásztáztam. 

A közel egyórás koncert után még egy darabig üldögéltünk, beszélgettünk, közben pedig továbbra is figyeltem az eseményeket. A DJ Offspring, Aerosmith, Nirvana, Green Day, Cure, Motorhead, Faith No More és Doors dalokat kezdett játszani. Egy nő olyan felszabadultan táncolt, ahogy én szoktam az én kedvenceimre. Egy-két erősen illuminált férfi a legnagyobb átélésssel léggitározott és dobálta magát. Közben a zenekar tagjai átöltöztek, a harci festékek egy részét lemosták magukról. Néhányan kezdték összepakolni a felszereléseiket, mások a közönséggel beszélgettek, iszogattak. Ezek a sztárallűröket nélkülöző, emberi gesztusok szimpatikussá tették a tagokat. Mert lazán megtehették volna azt is, hogy az eltelt negyvenkét év (!) sikerein felbuzdulva másnak vagy külöbnek tettetik magukat a közönségnél. Ez azonban nem így volt. Mikor indultunk hazafelé, Grandpierre Attila - hátán egy aranyos kis hátizsákkal - a bárnál beszélgetett a közönséggel. Ekkor már kevésbé tűnt fenyegető sámánnak, sokkal inkább egy jó szándékú csillagász-fizikusnak, ami egyébként a polgári foglalkozása.

Hazafelé körültekintően, ráérősen vezettem a ködben. Egy óra hossza alatt meg is tettük a huszonöt kilométeres távot. Másnap aztán lelkesen vetettem bele magam a zenekar és Grandpierre Attila munkásságába. A YouTube-on elindítottam a Hunok csatája című számukat, amelyet egyébként elsőkét játszottak előző este. Magukkal ragadtak a dobok ősi lüktetései. Felszabadultan, ugrálva táncoltunk a kisfiaimmal erre az energikus zenére. Nekik is tetszett. A legközelebbi VHK koncertre már felkészültebben megyek. Mert megyek.

Kép: Sz.L.

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A bejegyzés trackback címe:

https://szemlelodosziv.blog.hu/api/trackback/id/tr9613185814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.