Szemlélődő Szív

8. novellám: A tűz martaléka

2017. november 17. - Szemlélődő Szív

west-london-fire1_metro_co_uk.jpg

Lihegve rohant egy sötét alak után a fénytelen folyosón. Az izmai megfeszültek, a szíve vadul kalapált. A lidérces árnyék túl messzire távolodott már, hogy utolérje. Térdre rogyott és zihálva kapkodta a levegőt. Verejtékben úszva ébredt. Rápillantott az ébresztőórájára. Egy óra harmincnégyet mutatott. Mélyről szívta be a levegőt, aztán lassan, megfontoltan fújta ki. Még közel négy órája maradt a reggeli ébresztőig. Átfordult a másik oldalára, eligazgatta magán a takarót, és igyekezett minél gyorsabban álomba zuhanni.

Fél óra múlva újabb rémálomból riadt. Nők és gyerekek sikítoztak, lábak dobogtak a közelében.  A szokatlan ricsaj kiélesítette az érzékszerveit. Kábultan észlelte, hogy a nyomasztó hangok ébredés után sem hagyják nyugodni. Kitámolygott az ágyból, és a fülét az ajtóhoz tapasztotta. Nem tévedett. Valóban emberek trappoltak az emeletek között. Semmit sem értett. Az alatta lévő irodákban nem szoktak éjjel is bent maradni. Mire ez a nagy fontoskodás? Néhány másodperccel később megérezte az épületet átható füstszagot. Lelassulva rakta össze az elmúlt percek eseményeit. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés: kigyulladt a ház! Odaugrott az ajtóhoz, és adrenalintól felgyorsult pulzussal tépte fel a kilincset. A füst beborította az egész folyosót. Hiába hunyorított, semmit sem látott. A néptelen irodák lágyan adták át magukat a pusztító lángoknak. Füst hömpölygött a folyosókon, a lakásba is betódult a fullasztó, nehéz levegő. Néhány másodpercig bénultan állt.  Aztán újra eljutottak a füléhez a félelemtől reszkető sikolyok. Gyorsan bevágta a lakásajtót. Valószerűtlennek tűnt az egész jelenet. Hitetlenkedve próbálta felmérni, hogy vajon tényleg az ő toronyháza ég-e és valóban veszélyben van-e az élete.

Először az suhant át az agyán, hogy még csak harminchat éves. Még annyi mindenben nem volt része! Végeláthatatlan ügye van függőben! Még meg sem nősült, még gyereket sem nemzett! Nem halhat meg! Most nem! És mi lesz a szüleivel, amikor közlik velük a halálhírét? Ki fogja fizetni helyette a törlesztőrészletét? A barátai nagyon kiakadnak, ha szombat este már nem tud elmenni velük sörözni? Idegesen cikáztak a gondolatai. Este, mikor lefeküdt, meg sem fordult a fejében, hogy ez lehet élete utolsó napja.

Hol lomhán, hol villámsebesen forogtak a fejében a fogaskerekek. Tanácstalanságában az ablakhoz támolygott. A sötétben nem sok mindent tudott kihámozni. Annyit azonban észlelt, hogy az ablakokban halálra vált emberek integetnek. Nem akarta elhinni, hogy neki is a huszonnyolcadik emeletről kiabálva kell az életéért rimánkodnia. Remény és reményvesztettség között őrlődött, amikor a távolban vékonyan, bizonytalanul felcsendültek a szirénák.  A vijjogás egyre erősebben, egyre közelebbről hallatszódott. Úgy érezte, órák teltek el, míg a mentőjárművek leparkoltak a ház mellett. Egy öblös férfihang arra szólította fel, hogy maradjon a lakásban és ott várja a mentőcsapatokat. Tétován az ajtóhoz szaladt, szélesre tárta, de a dühösen tomboló tűz váratlanul visszalökte. Csapdába esett. A folyosót elöntötte a füst, arra nem menekülhetett. Az ablak túl magasan volt ahhoz, hogy lemásszon. Hirtelen ötlettől vezérelve a telefonja után nyúlt, és az anyját tárcsázta. Álmos női hang szólalt meg a vonal túlsó végén. Aztán a kábult nyöszörgést riadt sikoltozás váltotta fel. Félelem, szeretet és ragaszkodás áradt a szavaikból. Az anyja zokogott, neki is elcsuklott a hangja, aztán bontotta a vonalat. Gyorsan levonta a következtetést, miszerint neki itt és most búcsút kell vennie az életétől.  Igyekezett minél gyorsabban végigpörgetni, kitől illene még bocsánatot kérnie és elköszönnie. Mennyi elszalasztott lehetőséget, mennyi ki nem mondott szót bánt most!

Újra az ablakhoz szaladt. A tűzoltók a létrás kocsikkal vacakoltak. A létra csak a tizenötödikig ért föl. A lángok már az egész épületet nyaldosták. A halálos veszély az északi oldalon hömpölygött. A tekintete a vörösen izzó épületet és a köréje gyűlt bámészkodókat pásztázta. A kordonok mögött megrökönyödve figyelte a tömeg, ahogy a pattogzó parazsak és leváló épületdarabok között az első lakó kiveti magát az ablakon. A felszálló füst még feketébbre színezte az égboltot.

Mire visszafordult az ajtó felé, a lángok már nyaldosták a küszöbét, az épület recsegett-ropogott. Tudta, hogy nincs más választása. Bár ateistának tartotta magát, remegve elmotyogott egy imát. A zsebébe gyűrte a személyiét, aztán bénultan vonszolta el magát az ablakig. Látta, ahogy a tűzoltók tehetetlenül figyelik a gyilkos lángokat. Az eszével felfogta, hogy nem sok esélye maradt az életben maradásra, mégis minden sejtje tiltakozott a megsemmisülés ellen. A bejáratot kémlelte. Egyszer csak egy embertelen erő felszakította az ajtót, és a tűz feltartóztathatatlanul közelített felé. Odalapult az ablakhoz. Kezével a kilincset szorongatta. A kíváncsi tömeg megrettenve sikított fel, mikor földet ért.

Kép: metro.co.uk

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szemlelodosziv.blog.hu/api/trackback/id/tr4213293975

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.