A cikk elejét itt olvashatod.

Sztereotípiák

A központ vezetője, Berki András mutat rá arra a sztereotípiára, amely a hajléktalanokkal szemben él a lakosságban. Akikkel ugyanis az utcán találkozunk, többnyire kéregetnek, büdösek, erőszakosak, egyszóval antiszociális emberek, akik semmilyen szabályrendszert nem hajlandók követni. Az efajta viselkedéstől azonban a központ lakói is egyértelműen elhatárolódnak. A többségi társadalom szemében a hajléktalanság együtt jár az italozással,a kábítószer-használattal és a bűnözéssel. Sokan vélik úgy, hogy a fedél nélküli emberek kivétel nélkül megérdemlik a sorsukat. Ezzel szemben a valóság jóval árnyaltabb. Az emberek nem is sejtik, mennyire könnyű a hajléktalanszállón kikötni. Az otthonvesztés hátterében többnyire fizethetetlen hitelek, munkahelyelvesztés és a családi kapcsolatok felbomlása áll. Az ellátottak hozzávetőlegesen nyolcvan százaléka "magányos farkas". Ők azok, akiket a családjukból senki sem tud támogatni. Hogy mindez kinek a hibája, nem feladatuk eldönteni. Az viszont biztos, hogy aki mögött senki sem áll - és esetleg valamilyen szenvedélybetegséggel is küzd -, könnyen fedél nélkül találhatja magát.

Mert a pénzt beosztani nem könnyű feladat. A lakók nagy része eljár dolgozni a helyi baromfi feldolgozó vagy zöldségcsomagoló üzemekbe, valaki favágóként, más nyugdíjasként jut rendszeres jövedelemhez. A Hajléktalan Segítő Központ saját Mintaprogramban tizenöt fő ellátottat tud foglalkoztatni. A program megálmodója a szentesi Polgármesteri Hivatal ma már nyugdíjas szociális ügyintézője, Mészáros Ágnes volt. Ő fogalmazta meg először a fontosságát annak, hogy a hajléktalanokat helyi foglalkoztatással egy program keretén belül kimozdítsák komfortzónáikból, vagyis munkára bírják őket. Az ellátottak kerámiákat készítenek, szőnyeget szőnek, parkot gondoznak. Berki András intézményvezető hangsúlyozza: manapság nem ritka, hogy gyerekek generációkon keresztül nem látják a szüleiket elmenni dolgozni. Ők azok, akiknek kiestek a munkahelyi elvárások az életükből, nem tudják, hogyan is vegyék fel a fonalat. Ahogy a közfoglalkoztatás esetében, itt is elvárás, hogy a munkavállalók pontosan és a munkavégzéshez megfelelő állapotban jelenjenek meg. A program ehhez nyújt segítséget.

Fikció és valóság

A szálló egyik lakója, a hatvanéves, kétdiplomás István irányítja a Munkaprogramban résztvevő lakók munkáját. Bemutatkozunk, kezet fogunk. Ránézésre valóban nem mondanám meg róla, hogy hajléktalan. Ápolt, kényelmes polár ingben, melegítőalsóban, vagyis szokásos "otthoni" viseletben fogad. Mikor arról kérdezem, hogyan került a szállóra, tárgyilagosan felel. - A szokásos történet. Svájci frank kölcsönt vettem fel, időközben a munkahelyemet elveszítettem, a szüleim meghaltak, a feleségemmel elváltunk. Nem okolok senkit, csak saját magam. Három éve lakom itt. Elviselhető a helyzet, bár időnként nehezen viselem. A lányom harminc éves, Szegeden lakik, tartjuk a kapcsolatot, lelkileg mégis nagyon magányosank érzem magam. A többi lakóval egy-két szót beszélek, igyekszem mindenkivel semleges hangot megütni, de mélyenszántó gondolatoknak itt nicns helye. Négyen lakunk egy szobában, a szobatársakat nehéz elviselni. Vannak itt szélsőséges esetek. Az alkohol és a személyes hygiénia hiánya okozza a legtöbb kellemetlenséget. Ha őszinte akarok lenni, az egész ittlét nehéz. Megvan minden, ami kell, de mégsem érzem a sajátomnak ezt a helyet. Nem azt a munkát csinálom, amit régen, nem a saját ritmusom szerint élem az életem. Három-négy óra magasságában ébredem, hétkor kezdődik a munka itt helyben. Háromkor végzek. Délután és esténként jobbára olvasok. Klasszikusokat, útleírásokat, bűnügyi, történelmi témájú műveket egyaránt szívesen veszek a kezembe. A könyvek jelentik számomra a kikapcsolódást és a kilépést ebből a világból. Remélem, egy nap a valóságban is magam mögött tudhatom majd ezt a helyet.

Köszönöm Berki Andrásnak, Ladányi Jánosnak és Molnárné Juhász-Bóka Zsuzsannának a cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget!

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!