Kollár-Klemencz László, a Kistehén zenekar frontembere szívesen csatlakozik olyan kezdeményezésekhez, amelyek az egyenlőtlenségek felszámolásáért küzdenek. Fontosnak tartja, hogy minél több fórumon beszéljünk a társadalmi problémákról. Pont ezért lesz ott március 8-án a Hősök terén. A közelgő nőnap kapcsán a családon belüli erőszakról beszélgettünk. 

Férfiaknak, nőknek gyakran kolonc a kötelező nőnapi köszöntés. Nálatok hogy telik a nőnap?

A családunkban minden nő, sokszor a legtávolabb lakó is kap valamilyen tavaszi virágot, nárciszt vagy hóvirágot ilyenkor. Azt gondolom, nem a hivalkodó csokor a lényeg, hanem a gesztus és az ünnep egésze.

Az idei nőnapon azok a gyerekek, asszonyok, férfiak helyett is hallatni fogod a hangod, akik családjában mindennapos az erőszak. Honnan jött az ötlet, hogy részt vegyél a kapcsolati erőszak elleni rendezvényen?

Megkerestek a szervezők, én pedig szívesen vállaltam, hogy egy szál gitárral eléneklek néhány dalt.  

Miért fontos számodra ez az ügy?

A családon belüli erőszak nemcsak a nők védelmét jelenti, ennél sokkal összetettebb jelenségről van szó. Épp a napokban voltam szemtanúja egy családi jelenetnek. Egy étteremben nézeteltérés támadt két kisgyerek között, és ez egyikük anyukáját is feszültté tette. Amikor az anyuka azt mondta a gyereknek, „Gyere ide!”, abból érződött, hogy ezt a fenyegető felszólítást verés szokta követni. A szomszéd asztalnál a fiam riadtan figyelte az eseményeket. Az anyuka háttal állt nekünk, hogy eltakarja a jelenetet és ne lássuk, mi történik. Félelmetes volt érezni, ahogy a békés családi idillt hirtelen valami iszonyatos félelem és terror váltotta fel. Az anyuka úgy megszorította a gyerek kezét, hogy teljesen bevörösödött a kislány karja. Alig bírtam visszafogni magam, hogy rá  ne szóljak, hogy hagyja abba vagy rendőrt hívok. A szülők rossz módszerekkel próbálják kezelni a saját feszültségüket, a gyerekek pedig ártatlan elszenvedői ennek. Nem tudom, civilként felléphetek-e a gyerek védelmében és tehetek-e valamit hasonló esetben. Beleszólhatunk vajon ezekbe a helyzetekbe? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy zsigerileg támogatok minden megmozdulást, amely segít változtatni a rossz beidegződéseken, a generációról generációra öröklődő feszültségkezelési mintákon, legyen szó nők, gyerekek vagy férfiak elleni erőszakról. Fontos, hogy fény derüljön a káros gyakorlatokra, mert ezek csak így kophatnak ki a társadalomból.

Azt érezzük, hogy a jelenlegi gyakorlaton változtatni kell, de vajon mi a legfontosabb feladatunk?

Ez egy nagyon összetett kérdés. A családon belüli erőszaknál gyakran a szülők korábbi traumája a kezdőpont, ebből indul az egész folyamat. A gyerekkori, fel nem dolgozott, ki nem kezelt problémákat sokszor fel sem ismerjük, mert gyerekcipőben jár az önismeret, így egyszerűen csak továbbadjuk felmenőink megoldatlan problémáit. Ha az embernek van rá igénye, pénze, ideje, figyelme, hogy rendbe tegye a saját traumáit, elindulhat egy „gyógyulási” folyamat, amely segíthet, hogy a következő generációnak kevesebb traumával kelljen szembenéznie. Ez azonban egy lassú folyamat, ugyanis a társadalom nagy része ma még mindig úgy gondolja, hogy nem normális, aki pszichológushoz jár. Emellett jelen van az a káros szemlélet is, hogy a családon belüli erőszak magánügy és senkinek semmi beleszólása abba, ami a négy fal között történik. Jelen pillanatban az egyik legfontosabb feladatunk, hogy ne tabusítsuk a témát és bármilyen fórumon, megmozduláson, dalban, versben, színházban, moziban vagy egymás közt egy baráti társaságban beszéljünk erről a problémáról! Már ennyi is elég lehet ahhoz, hogy elindítsunk egy folyamatot, amely segít felszámolni vagy legalábbis csökkenteni a családon belüli erőszakot! Ezért van ott férfiaknak, nőknek egyaránt a helye a nőnapi tüntetésen.

Kép: Fejér Boróka, Révai Sára

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!