A múlt héten Vekerdy Tamás Gyerekek, óvodák, iskolák című előadásán vettem részt. A tanár úr tanácsadó rovatát rendszeresen olvasom a Nők Lapjában, így nem volt kérdés, hogy személyesen is meghallgatom a nevelésről vallott nézeteit.

Vekerdy Tamás a maga nyolcvankét esztendejével egy bő órán keresztül, állva, papír nélkül beszélt a gyereknevelés nehézségeiről és megoldási stratégiákról. Lezser, nyitott személyiségével oldott légkört teremtett. A közönség többször jókat derült szemléletes példáin, amelyeket hallva egy kicsit mindannyian magunkra ismerhettünk. Az előadás végén helyet foglalt, és fél órán keresztül válaszolt a szülők, nagyszülők szűnni nem akaró kérdéseire, majd dedikálta könyveit. De miről is volt szó?

Az előadás azzal a megállapítással kezdődött, hogy az elmúlt évszázadokban a nagy család vagy a nagy cselédség megoldást jelentett az anyák túlhajszoltságára. Ma ezzel szemben egy anya egyedül küzd és fogát összeszorítva bizonygatja magának és a környezetének: „Mindenki kibírja. Én is ki fogom.” Ez így viszont nem helyes. A közismert Vekerdy-tétel itt el is hangzott, miszerint a gyerekek „kiszívják a vérünket és lerágják a húsunkat”, nem hagynak aludni és időnként megőrülünk tőlük. Ezért fontos, hogy igénybe vegyük mások (szomszéd, játszótéri ismerős, nagyszülő) segítségét és fordítsunk a párkapcsolatunkra is időt.

Második témaként a digitális kor kütyüjeiről esett szó. Gondolom, mások számára is ismerős jelenet, amikor a gyerek a TV előtt ül, szólunk hozzá, és válaszolni is elfelejt, annyira beszippantja a látvány. A gyerekek képéhsége ugyanis óriási. A gond ezzel az, hogy ha csak természetfilmeket néznek, attól is agresszívebbek vagy depressziósabbak lesznek, a rajzfilmektől pedig még inkább. Tari Annamária véleményével egyező nézeteket vall Vekerdy tanár úr is: lényeges, hogy a gyerek csak közösen kiválasztott műsort, limitált időben, maximum napi 20 percben és a szülővel közösen nézzen a TV-ben.

A legelgondolkodtatóbb része az előadásnak az volt, amikor két nevelési elvvel szembesített minket a tanár úr. Az egyik szerint a szülő arra kényszeríti a gyereket, hogy az legyen, akivé a szülő akarja tenni. A gyerek személyiségének ez az erőszakos megváltozatása örök küzdelemmel és agresszióval vezet a depresszió felé. Az igazat megvallva magamra ismertem ebben az irreális elvárásokkal teli szülői magatartásban. Ady Szeretném, ha szeretnének című versét idézve a tanár úr arra hívta fel a figyelmünket, hogy a gyerek nem egy üres könyv, amelyet én írok tele és én mondom meg, milyen legyen. A Föld összes lakójának eltérő a DNS-e és az ujjlenyomata. Hogyan várhatnánk akkor el, hogy mindenki egyforma legyen? A testvérek között is nagy különbségek vannak. El kell fogadnunk, hogy mindenki más. A legjobb, amit tehát szülőként tehetünk, hogy azt mondjuk gyermekünknek: „Legyél, aki vagy! Én ehhez foglak hozzásegíteni.”

Hogyan jutunk el ide? A gyerek születése után elengedhetetlen, hogy megnyissuk a csatornát, a kapcsolatot egymás között. Ezt dögönyözéssel, höcögtetéssel, mondókákkal, dalocskákkal, játékkal érhetjük el. Megnyugtató volt hallani, hogy dallal sokkal könnyebb az élet. Ezt én is így gondolom, ezért is állandó része a mindennapjainknak a közös tánc és az ének. Az így kialakuló kapcsolat pedig azért lényeges, mert érzelmi biztonságot ad a gyereknek.

A Vekerdy-előadás folytatásáért kattints ide!

Kép: Facebook/ Vekerdy és Pexels

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!