Az idei ősz számos irodalmi-könyves programot tartogatott számomra. Szeptemberben a Könyvfesztiválon jártam. Korábban még soha nem vettem részt hasonló rendezvényen. A legsűrűbb – szombati – napon tolongtam a tömeggel a Millenárison, ahol nemcsak az idei nyaram egyik meghatározó könyvének szerzőjével, Hidas Judittal sikerült találkoznom, hanem Mörk Leonórával is, aki hozzám hasonlóan szintén újságírással, könyvszerkesztéssel és regényírással foglalkozik. Sikerült lencsevégre kapnom Patkó Ágnes és Mészöly Ágnes krimiírókat, Szabados Ágit, a Libertine Könyvkiadó vezetőjét, ill. Hajnóczy Soma bűvészt és Kovács András Péter humoristát. Kedvezményesen jutottam hozzá több kötethez is (Szlavicsek Judit: Légy/ott, Lucy Foley: Éjféli lakoma, Mörk Leonóra: A papagájos ablak). Zárt ajtók mögül, de kristálytisztán hallhattam az izlandi sztárszerzővel, Jón Kalman Stefánssonnal készített interjút.

Novemberben részt vettem az első NIOK-napomon is, ahol Szabados Ági Szlavicsek Judittal, Nyáry Lucával, Kovács Eszterrel, a Péterfy-házaspárral, Vámos Miklóssal és a norvég Linn Stromsborggal beszélgetett (Patat Bence fordító segítségével). Inspiráló gondolatok és érdekes kulisszatitkok hangzottak el a színpadon. Természetesen a dedikálások sem maradtak el. Szlavicsek Judit miatt utaztam erre a rendezvényre, így egyértelmű volt, hogy kérek tőle egy aláírást a Viharcsapdába, amit a helyszínen vásároltam. A Kovács Eszterrel folytatott beszélgetés nagyon megérintett érzelmileg, ezért A jóga kisétált az életbe című kötetét szintén megvettem, és dedikáltattam. Eszter minden olvasóját nagy öleléssel köszöntötte. Érzelmi magaslatokon mozgott az a szűk óra hossza, amíg őt hallgattam a színpadon. Az est zárásaként Vámos Miklóssal írattam alá az Apák könyvét.

Novemberben egy forró csoki mellett interjút készítettem Nyáry Krisztiánnal, aki nemcsak a szentesi diákéveiről és meghatározó olvasmányairól mesélt nekem, hanem Így ettek ők című kötetéről is. Egyszerűen imádom hallgatni okos emberek gondolatait, pláne ha azokat olyan választékosan és gördülékenyen osztják meg másokkal, mint Nyáry.

Na de vissza az olvasmányokhoz!

Szeptemberben és októberben Pap Éva könyveit olvastam. A Mielőtt lemegy a napot még nyáron elolvastam, ezt követte ősszel ennek a folytatása, a Mielőtt újrakezdeném. Az első kötet hangulata jobban megérintett, mint a másodiké. Míg az első rész az 50-es évek Szarajevójában, ill. Szabadkáján játszódott, a második részben hangsúlyosabb szerepet kapott a délszláv háború, valamint napjaink Szegedje. A Mielőtt újrakezdeném hangulata számomra sokkal borúsabb volt, mint az első köteté. Itt azt éreztem, a főhős feje fölött annyi irányból csapnak össze a hullámok, hogy onnan már alig-alig van kiút. A szerző persze bebizonyította, hogy a legemberpróbálóbb helyzetekben is van megoldás.

Ezután a Megbocsátás című könyvet olvastam Pap Évától. Ez a két részre tagolt, női és férfi szemszögből ugyanazt a történetet elmesélő írás – sodró érzelmi zuhatagként – olyan hatást keltett, mintha a megcsalást elszenvedő félből, Liziből áradó fájdalom, sértettség és a véget nem érő kérdések átszakítottak volna egy gátat, és az elbeszélő nagyon rövid idő alatt nagyon sok bennrekedt tehertől szeretett volna megszabadulni. Emiatt ez a kötet valamelyest kilóg a szerző többi könyve közül. Hogy miért, arra Éva az október 24-i szentesi író-olvasó találkozón is kitért. A könyvei ugyanis annyira megérintettek, hogy elhívtam Évát hozzánk, a könyvtárba, ahol őszintén mesélt a Megbocsátás keletkezésének személyes okairól, hátteréről. Ennek a regénynek a különlegessége, hogy magammal vittem a történet színhelyére, Újvidékre, és egy szerbiai kirándulás során olvashattam.

A Pap Éva-regények sorát az És újra felkel a nappal zártam. A második világháború előtti és alatti években Szabadkán játszódó történet bennem az Anna Kareninát idézte fel, a főhősnő ugyanis egy kielégítőnek nem nevezhető házasságban vergődik, amikor betoppan az életébe az a bizonyos harmadik, aki tulajdonképpen mindvégig ott volt a közelében, ám egyszer csak más szerepben lett része az életének. A főhős Esztinek a gyermeke és a szerelme közötti tétovázása kap főszerepet a műben. Elgondolkodtam, hogy vajon hogyan lehet értelmezni a lehetséges döntéseit. Ha valaki benne marad egy házasságban, amely nem sok örömöt ad neki, akkor gyáva? Vagy önfeláldozó? És ha kilép ebből a kapcsolatból, akkor meggondolatlan és könnyelmű, vagy inkább bátor tettet hajt végre? Hasonló témákat feszeget a Megbocsátás is. Ahogyan ott, úgy itt is elmondhatjuk, hogy minden csak nézőpont kérdése. Hogy végül melyik férfi mellett döntött a főhősnő, nem árulom el, azt viszont igen, hogy a lezárás váratlan fordulatot tartogat az olvasónak.

Pap Éva mellett az idei év felfedezettje volt számomra Szlavicsek Judit is. Tőle nyáron két regényt már olvastam. Ősszel először a Légy/ottot, majd a Doszpot nyomozt. De nézzük sorban őket!

A Légy/ott Judit elsőként megjelent könyve, emiatt olyan elvárásokkal álltam neki az olvasásnak, hogy minőségben talán elmarad a már olvasott regényeitől. Csalódnom kellett. Pozitív értelemben. Én ennyire lehengerlő első könyvet még nem olvastam! Végig hozta azt a magas írástechnikai színvonalat, amely a később köteteit is jellemzi. A krimiknél viszonylag szokatlan, hogy már egészen korán kiderül, ki követte el a bűncselekményt, itt azonban nemcsak a nyomozói szál volt izgalmas; az elkövető családjában megfigyelhető érzelmi minták és a szereplők közötti dinamikák egyaránt lekötöttek. Kardos Júlia nyomozó a társas kapcsolatokban nem mozog otthonosan, a munkája eredményességi mutatót tekintve viszont brillírozik. Akárcsak Szlavicsek a nyelvi puritánsággal, szenvtelenséggel, amely az írásait jellemzi.

A Doszpot nyomoz több okból kifolyólag is kilógott az eddigi Szlavicsek-regények sorából. Ennek oka – akárcsak Pap Éva Megbocsátásánál – a valós, életrajzi adalékokban keresendő. Doszpot Péter „sztárzsarut” senkinek sem kell bemutatni, akinek a ’90-es évekről már eleven emlékei vannak. Iskolás koromban rendszeresen feltűnt a tévénk képernyőjén, amikor olyan ügyekben nyomozott, mint a regényben is felelevenített Fenyő-gyilkosság vagy a bolti sorozatgyilkosság. A fiktív Kardos Júliához képest a hús-vér, magánéleti és munkahelyi nehézségekkel, túlterheltséggel küzdő Doszpot alakja igazi macsós nyomozót testesít meg, aki feltűnően többet káromkodik, mint Kardos. Több interjúban is elmondta Szlavicsek, hogy a Tátrai Band Hajnali széljét, Doszpot egyik kedvenc dalát rengetegszer meghallgatta az alkotás közben. A regényben is többször felcsendül ez a szám, mégsem ez hozza igazán vissza a ’90-es évek hangulatát, hanem például a kék Nokia és azok a valós személyek, akik annak az időszaknak a meghatározó szereplői voltak.

Két ügy kapott kiemelt szerepet a regényben. Az egyik a valós – már említett – bolti sorozatgyilkosság, a másik egy fiktív gyilkosság egy budai család villájában. Több nyomozás is párhuzamoson futott a történetben. Amikor elalvás előtt csak pár oldalt olvastam, nehezen tudtam követni, melyik szereplő melyik ügy gyanúsítottja, érintettje. Hasonlóan nehezen tudtam a sztoriba illeszteni a cselekmény jelenéhez képest múltbéli flashback jeleneteket is, amelyek árnyalták a főhős figuráját. Oda kellett figyelnem, mikor és hol járunk a történetben, mi az álom, mi a valóság. Aztán, amikor hosszabb részeket sikerült egyben elolvasnom, könnyebben fel tudtam venni a cselekmény szálját.

Maga a történet november és február közötti időszakokban játszódik. Ahányszor Doszpot feltűnt a macsós bőrdzsekijében, annyiszor borzongtam meg. A fogvacogtató hideg bekúszott a bőröm alá, és amíg a sztori nem lett lezárva, nem eresztett. Az egyik barátnőm egyszer olvasott egy izlandi regényt, amely alatt végig fázott a lába. Később nekem is megvette ezt (Rekviem egy gyilkos asszonyért), rám viszont egyáltalán nem hatott így az a könyv. Szlavicsek viszont ebből a szempontból is remeket alkotott. Ezúton is köszönöm Juditnak ezt a könyvet. Ő tudja, hogy mire gondolok.

A krimi vonalán maradva olvastam a Senki nem látott semmit című könyvet, amelynek a lapjain egy gyerekrablás története elevenedett meg a londoni metróban. Egyszer olvasós kategóriába sorolom ezt a sztorit, mert az elkövető kiléte nem lepett meg, pedig ez aránylag ritkán fordul elő velem. Ezek ellenére át tudtam érezni a kétségbeesést, amelyet a gyerekét kereső anya élt át a történetben.

A Lélekölő című krimi szintén magyarországi helyszíneken játszódott. Körülbelül egy nap alatt végeztem a könyvvel, itt viszont azt éreztem, mintha egy forgatókönyvet olvastam volna, vagy rendőrök egymás közötti zsargonját. Nem igazán nyerte el a tetszésem.

A Télikrumpligombócot félbe is hagytam, hiába ígérték könyvajánlókban, hogy humoros történettel lesz dolgom, a vidéki német rendőr engem csak idegesített, ezért jobbnak láttam félretenni ezt a könyvet.

A Delfti kéket a könyvklubunknak arra az összejövetelére olvastam, amikor egy könyv címében egy színnek kellett lenni. Ezt a regényt egy Coopban vettem le akciósan a forgóállványról. Elsőként a borítója keltette fel a figyelmem. Nem voltak nagy elvárásaim, mégis kellemes olvasmányélményben volt részem. A 17. század Hollandiájába játszódó történet főhősének, egy fiatal nőnek követhettem végig életének kb. másfél évét, amely alatt megözvegyült, új vidékre költözött, kitört a pestis, új munkába kezdett, sikereket ért el, majd tragédiákat szenvedett el. Némileg hátborzongató volt az első oldalakra lapozni, és megállapítani, hogy a kötetet 2017-ben adták ki magyarul, három évvel a Covid előtt, mégis azokat az emlékeket idézte fel bennem, amelyet a világjárvány alatt át kellett élnem. Különös kérdést fogalmazott meg a szerző a történetben. Amikor a pestis az áldozatait szedte, az 1600-as évekre jellemzően – a mainál nagyobb mértékben – kerestek az emberek vigaszt a vallásban. Többen úgy gondolták, sorsuk Isten kezében van, ezért fölösleges más vidékekre költözni, hátrahagyni mindent az addigi életükből, mert ha úgy rendeltetett, hogy meg kell halniuk, rajtuk a menekülés vagy a költözés sem segít.

Nemzetközi irodalmat az utóbbi időben kevesebbet olvasok, ha mégis, akkor inkább krimiket vagy thrillereket, ezúttal viszont egy kitűnő norvég szerző, Linn Stromsborg máshoz nem hasonlítható műfajú könyve került a kezembe. A Soha, soha, soha a tudatos gyermektelenség témáját járta körül, és tabuként kezelt kérdéseket feszegetett hasonló objektív, szenvtelen hangon, mint ahogy azt Szlavicsek is teszi. A regény bemutatta, hogyan lesz a főhős körül mindenkinek gyereke, hogyan lóg ki a sorból, hogyan kell emiatt magyarázkodnia, és hogyan hat mindez a párkapcsolatára, majd az is kiderült, mi történik, amikor a barátja bejelenti, mégis csak szeretne gyereket. Érzékenyítő gondolatokat olvashattam mindenféle cicomát, fennköltséget vagy dühöt nélkülözve, tárgyilagosan megfogalmazva. Ez számomra alapmű lett. Ráadásul elhangzott benne egy mondat, amely a történet legnagyobb tanuláságaként summázta a szülő-gyerek viszonyokat: „A szülők köszönetet várnak, a gyerekek pedig bocsánatkérést.”

Gyergyai-Szabó Mariann

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva.

Október 24-én a szentesi könyvtárba hívtam író-olvasó találkozóra Pap Éva szegedi írónőt. Bár egy jó hangulatú estét töltöttünk a helyi olvasókkal, kérdések még ezután is maradtak bennem. Ezeket tettem most fel Évának, ahogy őt az olvasók elnevezték, a balkáni kultúra önkéntes nagykövetének.

Eddig négy regényed jelent meg. Ezek mindegyike a megjelenésekor az eladási listák élén szerepelt, a Facebookon több mint 11.000 követőd van, rendszeresen hívnak könyvbemutatókra a határokon belül és kívül egyaránt. Te mit tekintesz sikernek?

A siker nagyon nehezen megfogható fogalom, mindenkinek mást jelent. Számomra azt jelenti, hogy sokan olvasnak, a könyvtárakban a gyakran kikölcsönzött listán szerepelnek a regényeim, és van a világnak olyan területe, mint a Vajdaság, ahol különösen népszerűek, mondhatnám, amiatt még jobban, hogy az ott élőkről szólnak, így számukra ezek egy plusz töltettel is rendelkeznek. Az És újra felkel a nap ilyen értelemben kultkönyvvé is vált a megjelenése óta.

A siker titkát nehéz magamnak meghatározni, de talán az olvasói visszajelzések azok, amelyek időről időre megerősítenek abban, hogy jól végzem a munkám. Legutóbb, Kaposvárott a találkozó végén elém állt egy olvasó, és azt mondta, azért szereti a könyveimet, mert a történeteim valóságosak, a karakterek pedig hús-vér emberek, emiatt sokan tudnak velük azonosulni.

Mesélj az írói indulásodról! Milyen íróiskolákba jártál?

Egész életemben meghatározó volt a kreativitás; a ruhavarrásban épp úgy, mint az amatőr színházban, az előadásokon vagy az újságírásban. Aztán hosszabb ideig enteriőrtervezéssel foglalkoztam. Imádtam ezt, és úgy hiszem, jól is csináltam, de az én életembe is bekopogott a kiégéstől való félelem, ezért arra gondoltam, hogy írok egy lakberendezési szakkönyvet, így iratkoztam be a Magyar Íróképzőbe, ahol sok bátorítást kaptam az addigi rövidebb terjedelmű írásaimra. Amikor a Péterfy Akadémiára jártam, már egyértelmű volt, hogy a regény az én műfajom. A Mielőtt lemegy a napot egy ottani regényíró kurzus alatt írtam, egy időben Szlavicsek Judit íróbarátnőm Légy/Ott krimijével és Havas Juli Nincs Hold, ha nem nézed könyvével. Azt gondolom, hogy egy olyan „fiatal” generáció tagjai vagyunk, akik bizonyítjuk, hogy soha nem késő elkezdeni valami újat, hiszen mind bőven a negyvenes éveinkben vágtunk bele az írásba, és azóta több könyvünk is megjelent.

Amikor regényt írsz, az alkotás melyik részét várod legjobban, és melyik adja fel a leckét?

Talán a legeleje, maga a történet megalkotása, a cselekményváz kitalálása a legnehezebb. Ez egy amúgy is nagyon összetett feladat, gondos tervezést igényel. Sokszor azt sem lehet meghatározni, hogy a történetet vagy a szereplőket találom-e ki előbb. Ez gyakran összefonódik. A Mielőtt újrakezdeném esetében sokat dolgoztam a cselekményen, míg végül négy elvetett ötlet után az ötödiknél éreztem azt, hogy ezt kell megírnom, mert ez az, ami a legközelebb áll hozzám, amihez a legszorosabban tudok kapcsolódni.

A regényeidben szívesen kalauzolod korábbi történelmi korokba az olvasót. Azt mesélted, a másik világháború időszakáról és a titói 50-es évekről is szívesen írtál. Miért pont ezek a korszakok állnak közel hozzád?

Talán azért, mert amikor kisgyerek voltam, egy disznótorban a férfiak beszélgettek, és elhangzott az a szó, hogy Nagy Magyarország. Nem értettem, miről van szó, és feltettem a kérdést, hogy akkor van kis Magyarország is? Amikor kíváncsiskodtam, azt mondták, erről nem lehet beszélni. Trianon a mi történelemkönyvünkből is kimaradt, ezért is volt izgalmas utánajárni ennek az időszaknak, mégpedig Szabadka szemszögéből. A másik izgalmas időszaknak a jugoszláviai, titói 50-es éveket találtam, amelyek története azon a területen szintén sokáig tabu téma volt. Talán éppen ezért is fogott meg annyira, hogy a második regényemben, a Mielőtt lemegy a napban visszamentem ezekbe az időkbe.

Mi inspirál egy történet megírására? Egy helyszín, egy íz, egy karakter vagy egy történet, amit valahol hallottál?

Elsősorban a téma, egy történet inspirál. Itt bejön mindjárt az is, hogy egy valós esemény papírra vetve törvényszerűen keveredik a fikcióval, mivel nem elég, hogy igaz, amit a cselekményben elmesélek, annál fontosabb, hogy hihető legyen. Ezért néhol az eredeti történetből elveszek, vagy hozzáteszek, hogy hitelesebbnek tűnjön. Érdekes, hogy a regényeimben sok elem megjelenik, amelyikről az olvasó azt feltételezi, hogy fikció, pedig pont az a történet valós része, ami inspirált; és ez fordítva is igaz. A regényeimnél nagyon fontosak a helyszínek. Azt mondanám, hogy ezek adottak, mivel jól ismerem őket, viszont a kutatómunka során szeretem megismerni minden apró részletüket, ízüket, szagukat, ezért sokszor diktafonnal a kezemben járok, és a benyomásaimat, tapasztalásaimat feljegyzem, és beépítem a regénybe.

A Megbocsátás valamelyest kilóg a többi három regényed közül. Mi ennek az oka?

Az, hogy ez a könyvem a saját történetemen alapul, de itt is bele kellett nyúlni a valós eseményekbe, és sokat kellett rajtuk finomítani, illetve ki is kellett hagynom bizonyos részeket, hogy az olvasó számára úgymond fogyasztható legyen.

Melyik szereplődben vagy leginkább benne?

Valószínűleg többükben benne vagyok valamennyire. Azonban, amikor a szabadkai Pannon Televízió munkatársa, Fridrik Gertrúd feltette ezt a kérdést a Mielőtt újrakezdenémről,  akkor rávágtam, hogy semennyire, mivel ez az első regény, ami teljesen fikció. Amikor  viszont a 319. oldalról felolvasott egy rövid részt, libabőrös lett a karom, és rájöttem, hogy az a néhány sor, amit Marko mond, az tulajdonképpen egyfajta hitvallás, amely pontosan kifejezi a viszonyulásomat, a kapcsolatomat a regényhelyszínekhez, például a szülővárosomhoz, Szegedhez, aztán második otthonomhoz, Szabadkához, és végül Szarajevóhoz, amelyet életem végéig csodálni fogok.

Mitől kedves a szívednek Szabadka?

Szabadkához csaknem egy fél emberöltő köt, mára már ez a második otthonom. Havonta többször utazom oda, barátokat szereztem ott. A város nagyon különleges a népi szecessziós épületei miatt, azonban számomra fontosabbak az emberek, akikhez kapcsolódom. Egy korábbi interjúban az ottaniak úgy fogalmaztak, hogy a város elszeretett engem. Ez tényleg így van, nem beszélve a nagyon sok olvasómról, akikhez szintén szoros kapcsolat fűz.

A Mielőtt lemegy a napot lefordították szerb nyelvre. Hat balkáni országban fog megjelenni (Szerbia, Horvátország, Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia). Mikorra várható a megjelenés?

Néhány hónapon belül, az egyik legnagyobb szerb kiadó, a Laguna gondozásában. Nagyon büszke vagyok, hiszen ez egy óriási eredmény.

Gyergyai-Szabó Mariann

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Néhány könyv azok közül, amiket a nyáron olvastam

A szerkesztői munkám mellett minden nap olvasok olyan regényeket, amelyeket a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolok. A krimi/ thriller és a romantikus műfaj áll hozzám közel, az első (kész) regénykéziratom a cozy crime műfajába sorolható.

A nyarat mégsem bűnügyekkel és nyomozással kezdtem, hanem Tisza Kata Szakáll Péter illúziói című kötetével. Már egyetemistaként érdekelt az emberi lélek, azóta is szívesen olvasok a témába vágó cikkeket. Tisza Katának erről a művéről egy szegedi író-olvasó találkozón hallottam. A szerző a mindennapjainkban jelen lévő függőségeinket vette górcső alá. Elgondolkodtató és megdöbbentő volt olvasni, mi minden válhat addikcióvá az egyén számára.

Szintén pszichológiai témát boncolgatott Hidas Judit Nem vagy többé az apám című műve, amelyben az író azt vizsgálta, hogyan hat a gyermekre a szülők kapcsolata. Ezt két nap alatt elolvastam.

Ezután a krimi műfaj felé vettem az irányt. Szlavicsek Judit Hullámsír című regénye teljesen beszippantott. A stílusa magával ragadott, a cselekmény fordulatokban bővelkedett. Olvasás közben megállapítottam, hogy – bár az E/1-ben megírt történeteket szeretem olvasni – az E/3 narrátor tökéletes választásnak bizonyult.

Ezt követte Szlavicsek Judit nemrég megjelent krimije, a Halál Tihanyban. Itt annyi szereplő jelent meg a történetben, hogy nehezen tudtam követni, ki kicsoda. Ennek ellenére meglepetést okozott a gyilkos kiléte.

Első Musso-regényemként A brooklyni lányt olvastam, pontosabban faltam. A polcomon sorakozik két további műve, amelyek még elolvasásra várnak.

Mivel a Balkán nagy rajongója vagyok, és idén újra eljutottam Szarajevóba, megrendeltem Pap Évától a Mielőtt lemegy a nap, illetve a Mielőtt újrakezdeném című regényeit, amelyek Szarajevóban, Szabadkán és Szegeden játszódnak, és egy család történetét mesélik el. Megindító volt azonosulni az idős főszereplővel, aki a halálos ágyán végigtekint az életén – akárcsak Ivan Iljics –, és azt mérlegeli, hogy vajon helyes döntéseket hozott-e eddigi 83 évében. Magával ragadott az első kötet szarajevói hangulata: a minaretek, a bazárok, na és a hagyományos balkáni ételek. Magam is elkészítettem egy fogást ezek közül, nem sok sikerrel, ugyanis a könyvek világában otthonosabban mozgok, mint a konyhában. Pap Éva művei akkora hatással voltak rám, hogy felvettem a kapcsolatot az írónővel, és október 24-ére elhívtam hozzánk, Szentesre, a könyvtárba, ahol egy író-olvasó találkozón fogok beszélgetni vele. Korábban Karády Anna, Varró Dániel és Darvasi László beszélgetőpartnere voltam hasonló rendezvényeken.

A romantikus vonalat a nyáron többek között Anne L Green Toszkána vére és Borsa Brown Szenvedély Sevillában című kötetei képviselték. Előbbitől ez volt az első regény, amit olvastam, és az igazat megvallva, nem fogott meg. Borsa Browntól már számos regényt olvastam. Azokhoz képest ezt a könyvet gyengébbnek éreztem, bár megindítóak voltak azok a részek, amelyek Borsa elhunyt írótársának – és több kedves regényem szerzőjének –, R. Kelényi Angelikának állítottak emléket.

Gyergyai-Szabó Mariann

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Ez a cikkem a Családi Lap 2020 augusztusi számában jelent meg. Már meg is feledkeztem róla, amikor az egyik ismerősöm eszembe juttatta. Bár a karantént és a világjárvány nagyját már magunk mögött hagytuk, bizonyára sokan emlékeznek erre a szorongással teli időszakra. Akik még az iskolaválasztás előtt állnak, azok is találhatnak benne időszerű, örökérvényű gondolatokat.

Az iskolakezdés mindig nagy változás egy család életében. Átalakul a mindennapok ritmusa, kicsikre, nagyokra több feladat hárul. Számos kérdés kavarog ilyenkor a szülőkben és a gyerekekben. Összeállításunkban egy tanító és egy iskolapszichológus segít eloszlatni a kezdeti bizonytalanságokat.

 Az idei tanév a szokásosnál is több kihívás elé állította a szülőket. Míg egyesek a digitális tanrenddel küzdöttek, mások azon tanakodtak, elég érett-e gyermekük a szeptemberi iskolakezdéshez. A hat évesek kötelező beiskolázása sok kérdést felvetett, a szülők elbizonytalanodtak, mi lenne a legjobb megoldás.

 Dönteni kell

Banka-Török Edit több iskolaérettség-vizsgálatra is elvitte gyermekét, mielőtt eldöntötte, kérvényezi-e az Oktatási Hivatalnál, hogy kislánya még egy évet az óvodában maradhasson. „Ahányan felmérték a kislányom, annyi féle eredmény született. Ez nemcsak engem bizonytalanított el, hanem a férjem és a lányunkat is. Miközben a „hogyan tovább”-on tanakodtunk, a gyermekünk attól félt, nem elég okos az iskolához. Amikor végre sikerült döntenünk, mindanniyan megkönnyebbültünk.

Én viszont még tartottam a szeptemberi iskolakezdéstől. Kezemben az egymásnak ellentmondó szakvéleményekkel online iskolaelőkészítő tanfolyamokat vettem, majd megkezdtük itthon a fejlesztést egy héten kétszer, a karantén idején pedig már minden nap kreatívan, játszva, rengeteget beszélgetve „tanultunk”.”

Közben ki kellett választani a megfelelő iskolát. Az édesanya mindenféleképpen egy tiszta, rendezett, biztonságos, fegyelmezett, jól felszerelt intézménybe szerette volna küldeni gyermekét, ezért számára csak az egyházi iskolák jöhettek szóba. Egy tanítópárosról több ismerőse is áradozott. A nyílt óra után egyértelművé vált, hogy őket választja.

„Tudatosan készülünk a szeptemberre. Szoktunk beszélni a napirendről és arról, miért kell jól viselkedni az iskolában (is), miért jó, ha valaki jól tanul, hogyan viselhetjük az esetleges kudarcokat. Vadadi Adrienn Leszel a padtársam? című könyvéből olvasssuk az esti mesét, nagyon szeretjük ezeket a történeteket.

Valamennyire tartok az iskolakezdéstől. Nem tudom, mennyire bírja majd a kislányom a tempót, mennyire lesz leterhelt vagy hogy megy neki a beilleszkedés. Alapjában véve azonban bizakodó vagyok. A tanítókról csak jót hallottam. Az egyetlen elvárásom feléjük, hogy hagyják, hogy a gyerek gyerek maradhasson. A lányomtól azt várom, aknázza ki minden tehetségét, figyeljen az órákon és viselkedjen jól.”

 Varga Emília tanítónő szerint szülőként a legfontosabb feladatunk, hogy megtaláljuk a gyereknek való iskolát és tanítókat. Ez időigényes, mégis ajánlott személyre szabott döntést hoznunk. A tanítónő szerint érdemes figyelembe venni a gyerek intuícióit. Ha valami miatt idegenkedik attól az iskolától, ahová íratnánk, tanácsos másikban is szétnézni.

 Foglalkoztató füzet helyett játék és mese

Az iskolakezdés és az azt megelőző időszak számos kérdést vet fel a családokban. Talán a leggyakrabban visszatérő ezek közül, hogy hogyan töltsék az utolsó ovis nyarat. Kezdjék el tanítgatni a gyereküket, hogy ne veszítse el a fonalat az iskolában, amikor már ”haladni kell az anyaggal” vagy élvezzék felhőtlenül a nyarat?

„Semmiféleképpen nem ajánlom, hogy a szülő a nyári szünetben tanulós, fejlesztő munkafüzeteket vásároljon vagy akár írni tanítsa a gyereket – hangsúlyozza Varga Emília. – Ez nem az ő feladata. A szülő azzal teheti a legtöbbet, ha engedi, hogy a gyerek sokat játsszon és sok időt töltsön a szabad levegőn. A mindennapos mese és a beszélgetés többet ér, mint a célirányos, fejlesztő tevékenység. Persze, ha a gyereket érdekli, melyik betűt hogy írjuk, ne mondjuk azt neki, hogy majd az iskolában megtudja!”

 Hasonlóan gondolkodik a kérdésről Szummer Gabriella iskolapszichológus is. A szakember lebeszélné a szülőket arról, hogy a nyár vélt vagy valós hiányosságok pótlásáról szóljon.

„Az óvodáskor végén a gyermekek nagy részének az elemi számfogalma kezd kialakulni, érdeklődnek a betűk iránt, egyes gyerekek próbálkoznak az írással is – kezdi. – Vannak, akik az óvodáskor végére megtanulnak spontán olvasni, betűket másolni, esetleg írni is. Mások kevésbé érdeklődnek a betűk és a számok iránt, szívesebben foglalkoznak a játékaikkal vagy rajzolnak. Mindkettő természetes és rendben van. Ha egy óvodás még egyetlen betűt sem ismer, amikor iskolába lép, akkor is meg fog tanulni olvasni. Ez nem jelenti azt, hogy rosszabb jegyei lesznek, vagy kevésbé fogja szeretni az iskolát, mint az, aki már folyékonyan olvas, mire iskolába megy. Ha iskolába készülő gyermekünk szeretne betűket megismerni vagy számolni tanulni, természetesen ne zárkózzunk el, de fontos, hogy ezt ő kezdeményezze, a saját tempójában, játéktevékenység során. Ha iskolásat szeretne velünk játszani, ne akarjunk egyből megtanítani neki valamit, játsszunk úgy, ahogyan ő szeretne!”

 A foglalkoztató füzetek erőltetése helyett a pszichológus fontosabbnak tartja, hogy a gyermek már jó tempóban öltözködjön, önállóan étkezzen, magabiztos legyen a mosdóhasználatban. Erre az óvoda már nagycsoportban hangsúlyt fektet, de érdemes erre a szülőnek is felkészíteni a gyereket, mert az iskolában már több önállóságot várnak tőle.

Túl lassú? Túl okos?

„Az óvodában történik egyfajta iskolai előkészítés – magyarázza a tanítónő. – Nyilván nem tantárgyakat tanulnak, de játékos feladatokkal, kötöttebb foglalkozásokkal igyekeznek egyre hosszabb időre lekötni a figyelmüket. Ez a fajta felkészítés idén félbemaradt a járvány miatt, ezért a szeptemberi tanévkezdés speciális lesz ebből a szempontból. A tanítók azonban számolnak a hiányosságok pótlásával, ezért hosszabbra nyúlik az óvoda és az iskola közötti átmeneti időszak.

 Az alsó tagozat elsődleges feladata, hogy kisimítsa a gyerekek közötti különbségeket. Az idei tanév azért is rendhagyó, mert egy osztályba kerülhetnek az éppen hat és a szinte nyolc évesek. A szülőknek felesleges amiatt aggódniuk, hogy a fiatalabb gyerekek hátránnyal indulnak, hiszen csak azok kezdhetik meg tanulmányaikat, aki iskolaérettek.”

 A másik oldalon ott vannak azok az elsősök, akik szeptemberben már akár írni-olvasni is tudnak. Az ő szüleik attól tarthatnak, hogy a gyerek  unatkozni fog az órákon, ez pedig majd rendetlenkedéshez, magatartásproblémákhoz vezet.

Az iskolapszichológus szeretné eloszlatni ezeket az aggályokat, hiszen a tanítók fel vannak készülve arra, hogy az egy osztályban tanuló diákok nagyon eltérő érettségi szinttel kerülnek be az iskolába. A pedagógusok év elején felmérik a gyerekeket, a különbségeket pedig a tanmenetben, a napi munka szervezésében egyaránt figyelembe veszik. A gyorsabban haladó diákoknak plusz feladatokkal készülnek, hogy a saját tempójukban tudjanak dolgozni, elkerülve ezzel az unatkozást.

 Órai munka, felmérő – az iskolai élet velejárója, hogy a pedagógusok értékelik a gyermek teljesítményét. Míg néhányan véresen komolyan veszik a piros pontokat és csillagokat, mások csak legyintenek, ha az iskolai előmenetelről esik szó. Egy elsős gyermekben tudatosítanunk kell, mit várunk el tőle? Vagy ezzel csak felesleges terhet teszünk a vállára?

„Mielőtt gyermekünk felé megfogalmaznánk az elvárásainkat, mi magunk is gondoljuk végig, hogyan tekintünk a teljesítményre – javasolja Szummer Gabriella. – Tegyük fel a kérdést: Milyen teljesítményt várunk el? Csalódottak leszünk, ha nem csak jó értékeléseket kap? Mi magunk hogyan tűrjük a kudarcot, sikertelenséget?

Az iskolaérettség jele, hogy gyermekünknek fontossá válik a teljesítménye, érzékeny lesz a dicséretre. Sok múlik azon, hogy a pedagógus milyen módszerrel értékel, de gyermekünknek a legfontosabb, hogy el tudjuk őt fogadni akkor is, ha nem minden területen sikeres az iskolában. Sok szülő szerint már elsős korban tisztázni kell a gyerekben, hogy az iskolai teljesítmény nagyon fontos a jövője szempontjából. Én úgy gondolom, ebben az életkorban az a lényeg, hogy érezze a feltétel nélküli szeretetünket, elfogadásunkat, amire szüksége van ahhoz, hogy képességeihez mérten a legjobban fejlődhessen.”

 Az arany középút

Az iskoláról beszélni kell, nem mindegy azonban, hogyan. „Az iskolába járás egy természetes dolog, nem kell túlmisztifikálni – hangsúlyozza Varga Emília. – A szülő semmi esetre se riogassa a gyereket az iskolával! Ne mondjuk azt, hogy ha elkezdődik az iskola, nem nézheti például a kedvenc sorozatát! Ne erőltessük a témát, de ha a gyereknek kérdése van, válaszoljunk őszintén! Beszélhetünk a saját iskolakezdésünkről is. A kellemetlen élményeket tanácsos elhallgatni, hogy a gyerek ne szorongva lépje át az iskola kapuját. Viszont az sem szerencsés, ha a szülő áradozik az iskoláról, mert a gyereknek nagyon magasak lesznek az elvárásai, és ha mégsem úgy sikerül az első nap, ahogy eltervezte, csalódott lesz. Igyekezzünk megtalálni az arany középutat! Keltsük fel a gyerek érdeklődését! Beszélgessünk arról, milyen lesz majd, ha elkezdődik az iskola, hogyan változik a napirendünk! A ráhangolódást segíti, ha a gyerekkel közösen vásároljuk meg a tanszereket vagy ha az iskola előtt járva megmutatjuk neki, hova fog járni ősztől – ezzel is csökkentve a félelmeit.”

 Becsöngetnek

Ahogy közeledik a szeptember, kezdjünk el barátkozni az iskolakezdés gondolatával, olvassunk olyan meséket, amikben a főhős iskolába megy, javasolja a pszichológus. Ezek a történetek segíthetik az érzelmi ráhangolódást. Egy héttel az iskolakezdés előtt már érdemes az esti lefekvés időpontját naponta 10-20 perccel előrébb hozni, hogy fokozatosan hozzászokjon a család a korábbi keléshez. Nem feltétlenül kell reggel órára ébredni, inkább arra ügyeljünk, hogy a megfelelő alvásmennyiség biztosítva legyen.

 Amikor elérkezik az első tanítási nap, sok új élmény éri a kis elsősöket. „Körbejárjuk az iskolát, a gyerekek játékos tevékenységekkel tanulják egymás nevét – sorolja a tanítónő. – Megismerkednek a tanszerekkel és egymással. A kisgyerekek tanítónénifüggők, ezért nem kell megijedni, ha senkit nem ismernek az osztályban. A kedvenc plüss állataikat magukkal hozhatják, be is mutathatják a többieknek. Megtanítjuk, mit jelez a csengő, hogyan kell jelentkezni. Szépen lassan megmutatjuk nekik, mit várunk el tőlük az iskolában. Az alsó tagozat célja, hogy alapkészségeket, képességeket tanítson és felkészítsen a felső tagozatra, az önálló tanulásra. A tanító feladata, hogy megszerettesse a gyerekkel az iskolát és nyílt, érdeklődő diákot neveljen belőle.

Az első hetekben játék, mese, mozgás könnyíti meg az óvoda és az iskola közötti átmenetet. A gyerekek ilyenkor tanulják meg a bal és a jobb differenciálását, a helyes ceruzafogást, átismétlik az óvodában tanult mondókákat. Ez sikerélményt jelent nekik, mert tudják, ismerik ezeket. Aztán új meséket, mondókákat tanulnak. A LEGO gyakran előkerül az órákon, mert segít a finommotorikus képességek kialakításában. Sokat játszunk a szabadban, hiszen a gyerekek sokat tanulnak a kötetlen játék révén.

Pont ezért gondolom, hogy első osztályban még nincs itt az ideje a különóráknak. Ha valaki nagyon tehetséges sportban vagy zenében, természetesen nem szabad visszatartani. A nyelvtanulást is el lehet kezdeni, de csak játékos formában.”

 Az iskolai élet kezdete mérföldkő a gyermek életében. Egy közös családi program, sétával egybekötött fagyizás alkalmat teremt, hogy elmesélje az élményeit, amik az első iskolai napján érték. Természetesen kaphat valamilyen apró ajándékot is, de a pszichológus szerint a közös időtöltés emlékezetesebb élmény lehet. Szülőként a legfontosabb feladatunk, hogy támogassuk gyermekünket és legyünk türelmesek az új élethelyzetben! Mint minden változásnál, itt is érdemes legalább hat-nyolc hetes átmeneti időszakkal számolni, javasolja a pszichológus.

 Gyergyai-Szabó Mariann

Kép: unsplash, pixabay

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Gyergyai-Szabó Mariann

Gyerekként még boltos akart lenni. Aztán kárpitosként helyezkedett el, jelenleg könyvelőként dolgozik. Amikor lejár a munkaidő, kibújik megszokott szerepéből. A kosztümöt és a körömcipőt bakancsra és hátizsákra cseréli, retikül helyett jégcsákány kerül a kezébe. Kerekes Éva hegymászó újabb nyolcezres csúcs meghódítására készül.

Eleven. Így nevezték a makói kislányt, akit a babázás helyett jobban érdekelt a rosszalkodás és a fára mászás. A kislány azóta felnőtt, belekóstolt a vasúti forgalomirányításba, kipróbálta magát eladóként és a helyi polgármesteri hivatal csoportvezetőjeként. Vargabetűk után talált rá a könyvelői munkára, amelyet huszonöt éve végez rendületlenül. A szakmai élete sínre került, de valami továbbra sem hagyta nyugodni.

Negyvenes évei elején járt, amikor motoszkálni kezdett a fejében egy gondolat. Úgy döntött, végigjárja az El Caminot. A gondolatot tett követte. Magányosan rótta a kilométereket San Jean Pied de Port és Santiago de Compostela között. Amikor az ember hosszabb időt tölt önmagával, elkerülhetetlen, hogy más szemmel tekintsen saját életére és annak prioritásaira. Éva esetében sem volt ez másként. A repülőről nem ugyanaz az ember szállt le, mint aki elindult.

A következő cél

Épp csak hazatért a Caminoról, amikor összefutott egy régi ismerősével. Átlagos találkozásnak indult, Éva számára mégis emlékezetes maradt. Lenyűgözve hallgatta barátja beszámolóját a Mont Blanc és a hegymászás szépségéről. Aznap eldöntötte, ő is feljut az Alpok legmagasabb pontjára. Ehhez azonban szembe kellett néznie legnagyobb félelmével. A tériszonyával.

„Hogy biztos legyek magamban, beiratkoztam egy magashegyi jártassági tanfolyamra, ahová egy hatalmas hátizsákkal érkeztem. Ezzel nem is volt baj addig, amíg oda nem értünk a beszállóhoz. Ott derült ki számomra, hogy nem ösvényen sétálva kell feljutni a hegy tetejére, hanem egy drót mentén. Reszkető inakkal kezdtem hozzá, de a túravezetők végig mellettem álltak és biztattak. A nagy izgalomban még a tériszonyomról is sikerült megfeledkeznem. A csúcson kiderült, hogy felesleges volt cipelni a 30 literes hátizsákot – megpakolva három napi élelemmel, ruhával és vízzel –, mert a szálláshoz autóval mentünk. Bármennyire is tartottam a megmérettetéstől, végigcsináltam a napot, hátamon a nagy zsákkal. Itt már tudtam, hogy nekem innentől nem lesz megállás.”

Éva környezetében nem mindenki volt ilyen lelkes. Édesapja az összes Mont Blanc katasztrófavideót  megnézette vele, bízván abban, hogy meggondolja magát és elfelejti ezt az őrültséget. A terv azonban fordítva sült el. Éva még elszántabban várta, hogy fent állhasson a csúcson. A fejében már kezdett körvonalazódni, milyen feltételei vannak az indulásnak. Beiratkozott egy kazal tanfolyamra, hogy biztonságosan tudjon mozogni a hegyen. A szülők némileg megnyugodtak, kezdetét vette a felkészülés.

Lépésről lépésre

2014-ben a Caminot rendszeres erőnléti edzések előzték meg, Éva közel egy éven át trenírozta magát, hogy képes legyen teljesíteni a 930 kilométeres utat. Hetente többször a vállára vett egy 20 kilós hátizsákot, és nekivágott a Makó-Szeged távnak. A 34 kilométert kezdésként csak az egyik irányba tette meg, az utolsó hónapokban már a visszautat is végiggyalogolta. A hegymászás ehhez képest más kategória volt. A hátizsák, a súly meg az edzés helye stimmelt, csak nem a gáton gyalogolt, hanem a töltés oldalában fel és le Makótól Szegedig.

Bármennyire is vágyott a hegyekbe, semmit nem kapkodott el, a kezdetektől fokozatosságra törekedett. Első tapasztalatait Európában, az Alpokban szerezte. A legelső háromezres hegye a Großvenediger volt 2015-ben. Ebben az évben mászta meg a négyezres Gran Paradisot és a 4810 m magas Mont Blanc-t. Elérte a kitűzött célt, mégsem elégedett meg ennyivel.

Hetedik éve mássza a magashegyeket, feljutott Európa legmagasabb hegyére, az Elbruszra (5642 m). Nepálban egymás után mászta az öt-, hat-, hétezres hegyeket, így került a makói zászló a Khala Patthar, a Mera Peak és a Himmlung Himal tetejére. Ezután következett a világ nyolcadik legmagasabb hegye, a 8163 m magas Manaslu és a hatezres Island Peak. Legutóbb az ötezres Kazbegen járt.

Utazásai során nemcsak teljesítőképessége korlátaival kellett megküzdenie, hanem a kulturális  különbségekkel is. „Legelső nepáli utam mellbevágó élmény volt. Kilépve a repülőből igazi Ázsia feeling fogadott. Kosz, zsivaj, összevissza közlekedés. Szívem szerint azonnal hazamenekültem volna. A túravezetőnk végigvitt Katmandu nevezetességein, ahol életemben először szembesültem a halottégetés ceremóniájával. Ezt valódi sokként éltem meg. Aztán oldódott bennem a feszültség, megértettem a miérteket és a hogyanokat. Láttam, miként imádkoznak a helyiek az isteneikhez, megismertem a hindu és a buddhista vallásokat. Sok szentélyben megfordultam, átjárt a füstölő émelyítő illata, teljesen elvarázsolt ez a máshoz nem hasonlítható élmény. Amikor el tudtam engedni az európai gondolkodásom és korábbi sztereotípiáim, beleszerettem Nepálba.”

Tervezés és hirtelen döntések

Vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni, és van, aminek a tervezésével hosszú hónapok telnek el. Ilyen a felkészülés összetett, sokrétű folyamata. Ha megvan a következő úticél, Éva mindig tanulmányozza a hegyet, a mászóutak leírásait. Személyesen is megkeresi azokat a magyar mászókat, akik – még ha sikertelenül is, de – ott voltak és próbál tanulni a tapasztalataikból. Ezekből fejben felépíti az utat, a mászást. Közben megkezdi a fizikai és a mentális felkészülést.

Már hónapokkal az indulás előtt elkezdi szervezni az utazást. „Egy helyi céggel szerződöm, amely érkezéstől távozásig biztosítja a logisztikát. Ők intézik az expedícióhoz szükséges papírokat, a mászó- és területi engedélyek beszerzését. Az expedíció előtt már próbálom teljesen odahelyezni magam a hegyre, a mindennapjaim is erről szólnak. Az indulás előtti hetekben átnézem és kiegészítem a felszerelést. A készülődés legkellemesebb része a végső bepakolás. Amikor már ott vagyok a repülőgépen, megszűnik minden izgatottság, onnantól csakis a mászásra koncentrálok. Minden másodlagossá, szükségtelenné válik, mintha egy másik dimenzióba kerülnék.”

Hogy meddig marad az adott országban, az a kiszemelt céltól függ. A kisebb utakhoz két-három hét szükséges, egy nyolcezres expedíció másfél-két hónapig is eltart. Ez idő alatt a mászóknak át kell állniuk az otthoninál egyszerűbb életre, hiszen a hegyen nincs forró víz és internet. Az otthoni ágy kényelmét a föld, a hó, a jég váltja fel. Éva legelső útján nehezen szokta meg a puritán körülményeket, de néhány nap elteltével már az sem zavarta, ha huzamosabb ideig nem érte víz a bőrét.  A megszokott ízekről le kellett mondania, a főétkezések gyakoriságáról viszont nem.

„Az alaptáborban fix program a reggeli, az ebéd és a vacsora. Az étkezések között leginkább az akklimatizációhoz szükséges mozgásokkal telik az idő. Ha a táborláncok között haladunk, reggeli után indulunk a feljebb lévő táborba. Odaérkezéskor kipakolunk, étkezünk, pihenünk. Unalmasnak tűnhet, de cseppet sem az.”

Másokkal együtt, mégis egyedül

A civilizáció megszokott kényelmétől távol a társas kapcsolatok is átalakulnak. Kevesebb ember veszi körül a mászókat, mégsem telnek magányosan a napok. „A hegyen a helyi cég szervezésében más mászók is vannak a mi alaptáborunkban. Jellemzően nem velük mászunk, hanem a serpáinkkal, akiknek a helyismeretére támaszkodunk. A felszerelésünk nagyobb részét magunk visszük fel, a mászóserpáink koordinálják a mozgást és a logisztikát a hegyen. A döntés és az azzal járó felelősség azonban a miénk.”

Hogy sikerül-e a legbiztonságosabb opciót választani, az csak utólag derül ki. Éva is került már veszélyes helyzetbe. Ott és akkor tette, amit tudott. A tét nem volt kisebb, mint a túlélés. A helyzet komolysága akkor tudatosult benne, amikor vacsora közben átbeszélte társaival a történteket.

Azt hihetnénk, ezek után kétszer is meggondolja az ember, nekivág-e egy újabb mászásnak. Éva számára viszont ez nem kérdés, a rázós helyzeteket is igyekszik a javára fordítani. Szinte minden nagyobb expedíció előtt részt vesz olyan képzésen, ahol sziklamászás, kötéltechnika, lavina-ismeret vagy gleccserhasadékból mentés terén gyarapíthatja tudását. Ezeket az ismereteket rendszeresen felfrissíti, mert a hegyen nincs idő azon gondolkodni, hogyan kell megkötni egy csomót, miközben a társa fejjel lefelé lóg a kötél végén.

Amikor kemény fizikai és mentális próbatétel után az ember felér a csúcsra, könnyen euforikus állapotba kerülhet. A hat-, hét-, nyolcezres hegyek tetején Éva mindig tudatosítja magában, hogy az út fárasztóbb fele még hátra van. Többnyire csak akkor szembesül saját sikerével, amikor az alaptáborban a fotókat nézegeti és a szakács elé teszi az ún. csúcs-sütit. 

Hogy férfiak vagy nők tányérjára kerül-e gyakrabban ez a különlegesség, szinte lényegtelen. Ennél kardinálisabb kérdés, hogy valaki palackkal vagy anélkül mászik-e. Kényes téma ez hegymászó körökben. Éva az utóbbit preferálja, a biztonság azonban megköveteli tőle, hogy legalább egy palack legyen nála baj esetére. Bosszúságot nem a fogyatkozó oxigén, hanem a mozgást akadályozó „hegyi turisták” okoznak.

Manapság ugyanis divat lett nyolcezres hegyeket mászni. Az ember egyre gyakrabban fut bele olyanokba, akiket az oxigénpalackokat cipelő serpák felrángatnak a hegy tetejére, hogy fotókon pózolhassanak. Éva szerint ennél klasszisokkal nagyobb sportértéke van annak, ha valaki palack nélkül mászik  meg egy alacsonyabb hegyet.

Kényszerpihenő után újratervezés

Két éve a koronavírus nem válogatott, a hömpölygő turistaáradatnak és a profi mászóknak is megálljt parancsolt. Éva 2021-es tervei között szerepelt az Everest. Az élet akkor úgy alakult, hogy el kellett halasztania az expedíciót. Az idei évre minden egyenesbe jött, a felkészülés is a finiséhez érkezett, amikor Éva covidos lett. Két hét karantén után az áprilisi indulás szóba sem jöhetett.

Az elmúlt évekre visszatekintve mégsem ez jelentette a legnagyobb csalódást. Három évvel ezelőtt a sikertelen Dhaulagiri mászás darabokra törte a hitét és az önbizalmát. Azt fontolgatta, szögre akasztja hegymászó karrierjét. Katmanduban a mászóbakancsát és felszerelése egy részét is eladta, hogy ne kelljen hazahoznia. Még ma is élénken él benne a kép, ahogy elhagyta az alaptábort és elindult hazafelé. Azóta sem érezte annyira reményvesztettnek magát. Közel egy év kellett, hogy feldolgozza a történteket. Idővel belátta, hogy még a sikertelen mászásokból is lehet tanulni. Sőt! Nemcsak belátta, de a kudarcokból motivációt is kovácsolt. Ebben az évben két olyan csúccsal szeretne szembenézni, amik egyszer már kifogtak rajta.

Ennyi tapasztalattal a háta mögött azonban nagyon jól tudja, hogy a siker nemcsak rajta múlik. Egy egész csapat dolgozik azért, hogy megvalósíthassa az álmait. „A lányom sok terhet levesz a vállamról, helyettem viszi az irodát. A szüleim – bármennyire is féltenek – mindenben támogatnak. Rendszeresen átbeszélem velük a hegyet, megmutatom a mászóutak fotóit, így nyugodtabban indítanak útnak. A párom koordinálja a futóedzéseket, a személyi edzőm pedig a fizikai felkészülést. Nélkülük mindez nem menne. Állhatok bármilyen magas hegyfokon, az ő csillogó szemük a legnagyobb elismerés számomra, amikor épen és egészségesen hazaérek. Hogy legközelebb melyik nyolcezres csúcshoz váltom meg a repülőjegyem, az egyelőre maradjon az én titkom!”

Ez a cikkem a Családi Lap 2022/8. számában jelent meg.

Képek: Kerekes Éva

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az elmúlt években több kollektív krízist is meg kellett élnünk. A koronavírus és az orosz-ukrán háború magával hozta a bizonytalanság érzését; a kiszolgáltatottság és a gazdasági nehézségek egyre inkább kibillentettek minket a mindennapokból. A mindfulness módszer gyakorlása ezeket a nehézségeket nem oldja meg, ellenben segít a lelkiállapot javításában, az aktuális nehézségek elfogadásában. A tudatos jelenlétről, annak jótékony hatásairól és a módszer hátteréről Magyar Gabriella pszichológust kérdeztem.

Mindfulness. Egyre gyakrabban halljuk ezt a szót, mégsem biztos, hogy tisztában vagyunk a jelentésével. Kezdjük tehát ennek meghatározásával!

„Maga a mindfulness szó jelentése tudatos jelenlét, éber figyelem – kezdi a szakértő. – Ezt akkor éljük meg, amikor figyelmünk szándékosan, ítélkezésmentesen a jelen tapasztalásai, megélései felé irányul. Tágabb értelemben ez egy komplex szemlélet; olyan önsegítő módszer, amely meditációkon alapszik. Bár a tudatos jelenlétet nemcsak meditációban, hanem a hétköznapjainkban is gyakoroljuk.”

Éber figyelem - kontra robotpilóta

Egyszerűen hangzik, de nem mindig működik könnyen. A pszichológus ezt azzal magyarázza, hogy a napunk nagy részét automatikus cselekvéssel, ún. robotpilóta üzemmódban töltjük. Tevékenyen létezünk, de a tudatunk egész máshol jár. Általában 50%-ban nem vagyunk a jelen pillanatban, ehelyett vagy a múlt történésein rágódunk vagy a jövőt tervezgetjük. Csak nehezen tudunk éppen abban lenni a figyelmünkkel, amit csinálunk. Így élményekről és az adott pillanat varázsáról maradunk  le. Ezáltal kisebb az esélye, hogy megéljük a jelent. Nyaralások alkalmával például rengeteg kép készül. Mindent megörökítünk, hogy tudjunk rá emlékezni. De vajon akkor és ott az adott pillanatban meg tudjuk élni az élményt? Vagy esetleg csak kattintunk egyet, és megyünk tovább? Ezeket a kérdéseket felgyorsult világunk hozza magával, de bármikor dönthetünk úgy, hogy kilépünk a mókuskerékből.

„Vegyük például a reggeli zuhanyzást – javasolja Magyar Gabriella. – Reggel még álmosan indulunk a fürdő felé. Néhány automatikus mozdulattal végezzük el a tisztálkodást. Ha a mindfulnesst beépítjük  a mindennapokba, akkor akár ezt a tevékenységet is bevehetjük a gyakorlásunkba. Megfigyelhetjük, hogy milyen, amikor a testünket éri a víz sugara, milyen a hőmérséklete, milyen érzés, ahogy érinti a testet.  Érezhetjük a  tusfürdő illatának intenzitását, eloszlását a bőrön, stb.”

Se stressz, se fájdalom

Nagyjából értjük, mit takar a tudatos jelenlét, azzal viszont nem biztos, hogy tisztában vagyunk, miért is jó ez nekünk. A válaszhoz egy kicsit vissza kell mennünk az időben, egészen a ’70-es évekig, amikor egy amerikai orvos, Jon Kabat-Zinn kidolgozta a buddhista gyökerű mindfulness módszertanát. „Először olyan betegeknek kínált gyógymódot, akik krónikus fájdalommal éltek. Később ez a technika hatékonynak bizonyult depresszió, szorongás esetén. Napjainkban prevenciós, önismereti célra, a jóllét eléréséhez szinte mindenki gyakorolhatja – sorolja szakértőnk. – Az önismereti munka következtében javulhat az önértékelés, nőhet az önbizalom. Csökkenhet a pánik, a depresszió, a szorongás érzése, javulhat az alvás minősége. Megszűnhet az állandó belső rágódás, nőhet az érzelmi önszabályozás készsége, hatékonyabbá válhat a stressz kezelése, minimálisra csökkenhet a krónikus fájdalom, valamint preventív hatása lehet bizonyos szervi betegségek kialakulása, kiújulása tekintetében.”

A jótékony hatásokat agyi képalkotó vizsgálatokkal is megfigyelték a kutatók. Arra az eredményre jutottak, hogy az agy irányítóközpontja minden esetben bekapcsol, amikor tudatosan reagálunk a jelenre. Minél gyakrabban aktiválódik ez a terület, annál könnyebb a tudatosság megteremtése. A mindfulness típusú gyakorlások átformálják az agyunkat, ezáltal új idegpályák alakulhatnak ki, az agykéreg bizonyos állománya pedig az öregedés mellett is gyarapszik. A rendszeres gyakorlás eredménye lehet tehát egy harmonikus, kiegyensúlyozott, önmagáról gondoskodó emberi élet.

Öngondoskodás vagy önzés?

Az előnyöket hosszan sorolhatnánk, érdemes azonban tisztában lennünk azzal, hogy nem csodaszerrel van dolgunk, nem mindenkinél működik ugyanúgy. Ha pedig nem hoz teljes sikert, könnyen születhetnek csalódott vélemények. Szakértőnk nem rég olvasott egy cikket, mely szerint a mindfulness önzővé tesz. Ennek hátterében szerinte az állhat, hogy a mindfulness alapvető témája az öngondoskodás, amelyre egy kérdés erejéig akár a meditációk végén is történik utalás. Hiszen ha szeretnék hatékony lenni és megfelelően kapcsolódni másokhoz, egyszóval jól lenni, akkor fontos, hogy foglalkozzak magammal. Akár olyan formában, hogy valamilyen belső munkát végzek vagy csak éppen annyival, hogy felteszem magamnak a kérdést, hogy mitől érezném jobban magam az adott pillanatban, mit tudok a nap hátralévő részében még tenni magamért. Az öngondoskodás egyszerre jelentheti egészségünk védelmét, szellemi kiteljesedésünket, a fizikai megjelenésünkkel való törődést, kapcsolataink ápolását, a nekünk fontos készségeink fejlesztését. Ennek a hozzáállásnak lassan alapvetőnek kellene lennie. Ennek ellenére gyakran éppen magunkra nem marad már energia, hiszen a mindennapi élet sok időt vesz el tőlünk.

Ezt a pszichológus saját bőrén is érezte, ezért elvégzett egy nyolc alkalmas, sajátélményű tanfolyamot. Ezeken a foglalkozásokon ő maga is gyakorolhatta és elsajátíthatta a módszert. „Fontos volt számomra, hogy kezelni tudjam valahogy a saját rágódásomat, állandó agyalásomat. Emellett a stresszkezelésben is szerettem volna hatékonyabbá válni. A tanfolyamon tanultak már rögtön a legelején hatottak rám. Sokkal könnyebben el tudtam engedni dolgokat, eltűnt a döntési helyzeteket megelőző önmarcangolás és lényegesen jobban aludtam. Pszichológusként szerettem volna ezeket az ismereteket átadni a hozzám fordulóknak is, így elvégeztem az MBSR oktatói tanfolyamot Barta András és Dr, Nyitray Kornélia képzésén.”

A tudatos jelenlétre bárki képes lehet. Ehhez nincs másra szükség, mint egy nyolcalkalmas sajátélményű tanfolyamra – egyéni vagy csoportos formában – rendszeres gyakorlásra és kellő elszántságra. A tanfolyamot követően mindenki képes az önálló gyakorlásra, amit Magyar Gabriella a hét hat napján legalább 30 percben javasol. „Először a tanfolyamon kapott hanganyag segítségével gyakorlunk, a későbbiekben már a vezetés nélküli meditációk is szerepet kapnak. Emellett fontosak az informális gyakorlatok, amelyek során meditáció nélkül akár pár percben tudatosan jelen tudunk lenni az adott pillanatban. Ez lesz az, ami a változáshoz vezethet, hiszen a tudatos jelenlét már nemcsak a meditációkon keresztül  valósul meg, hanem beépül a mindennapokba – fogalmaz a pszichológus.”

Kép: Magyar Gabriella és unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Ez a cikkem a Családi Lap 2020. novemberi számában jelent meg.

Hivatás és anyai szerep. A szakma szeretete és generációk találkozása. Koronavírus és optimizmus. Van élet a hétfő reggelen túl is.

Indulnunk kell dolgozni, de csak kedvetlenül lógatjuk az orrunkat. Ha időnként Önök is hasonló cipőben járnak, hitet és lelkesedést meríthetnek három szentesi édesanya történetéből. Mi a közös bennük? A szakma generációkon átívelő szeretete, siker, mosoly, optimizmus. Ismerjék meg őket!

Dr. Gyovai Gabriella nőgyógyász

Aki járt már Dr. Gyovai Gabriella rendelésén, tudja, hogy a doktornő mindig mosolyogva fogadja betegeit és nincs olyan kérdés, amely megválaszolatlan maradna. „Átérzem, milyen kényelmetlen orvoshoz menni – kezdi a nőgyógyász. – Valamelyik szerv nem úgy működik, ahogy kellene, de nem gyógyul meg magától. Szorongunk, mert nem tudjuk, miért történik ez és mi várható, nincs-e valami komoly betegség a háttérben. Ilyenkor nagyon fontos, hogy szeretettel fogadjanak és bízni tudjunk az orvos tudásában, igyekezetében, vagyis azt érezzük, valóban segíteni szeretne nekünk.”

Ehhez elengedhetetlen, hogy a szakember türelmesen és érthetően elmagyarázza, mi történik a szervezetben, milyen probléma áll fenn. A jól érthető információ visszaadja a kontroll érzését, hiszen így már tudjuk, mi a baj és miért éppen az adott kezelési mód a legjobb. „A gyógyulás mindig kétszemélyes csapatmunka – hangsúlyozza a doktornő.”  Talán ez a filozófia miatt érezheti a páciens, hogy két, teljesen egyenlő fél beszélget, nem pedig egy szakértő és a butácska laikus. A nőgyógyász szerint nincsenek rossz kérdések, sőt, inkább örül, ha megbíznak benne annyira, hogy fel merik tenni ezeket. A nyílt kommunikációt az is segíti, hogy a doktornő igazi társasági ember. Az, hogy több nyelven beszél, nemcsak a külföldi konferenciákon, tanfolyamokon és az idegennyelvű szakirodalom olvasásakor bizonyul hasznosnak. Beszélgetni is nagyon szeret – akár magyar, német, angol vagy francia nyelven.

Amikor valaki akkora lelkesedéssel végzi a munkáját, mint a doktornő, azt hihetnénk, már kisgyermekként erre a pályára készült. Nos, nem egészen így történt. Bár édesanyja és édesapja is nyugdíjas orvos, ő eredetileg szobrász akart lenni. „A szüleim mindenben támogattak, soha nem mondták, hogy orvos legyek – meséli Gyovai doktornő. – Tizenhat évesen aztán jött egy „harántimpulzus” és úgy éreztem, az orvostudomány egy Csodaország, az kell nekem! Most is így gondolom. A nőgyógyászat nagyon széles tudomány, nem lehetsz profi egyszerre mindenben, de kiválaszthatsz érdekes területeket. Egy ideig kórházban dolgoztam, jelenleg pedig a magánrendelésemen, ahol szinte mindennel foglalkozhatok: gyerekekkel, meddőséggel, endokrinológiával, változókorral, idősebb asszonyokkal.”

Hogy a gyógyítás valóban egy Csodaország, azt nemcsak a doktornő és szülei gondolják így a családban.

 „A férjem szintén orvos. Két gyermekünk van, Donatella pszichiáter rezidens, Marcell gimnazista és a reáltárgyak épp annyira vonzzák, mint a humán területek – mondja a nőgyógyász. – A lányom mindig is pszichológus akart lenni, közel áll hozzá az irodalom, de reál területen is tehetséges. Ráerőltettem a fixa ideám, hogy az agyi kémia ismerete segít abban, hogy a pszichoterápiával hozzá tudjunk férni a súlyos depresszióshoz. Azt viszont belátom, hogy a gyógyszerek felírása önmagában nem lélekgyógyászat. Szülőként nem vagyunk könnyű helyzetben. Ha beleszólunk a gyerekünk dolgaiba, akkor is bírálat ér, de ha hagyjuk, hogy a saját útját járja, akkor is érhet vád.”

Hogy helyesen cselekszünk-e, az csak később derül ki. A doktornő mindenesetre bizakodó és optimista. Pont emiatt nem esett kétségbe akkor sem, amikor lelassult az élet a koronavírus miatt.

„Az első két hétben nem dolgoztam, a magyar és külföldi konferenciák, tanfolyamok is kimaradtak a rohangálós hétköznapokból. Élveztem, hogy több időt tudok a családommal tölteni.  Jókat beszélgettünk, a lányommal a környék természeti szépségeit fotóztuk. Írtam az olvasóbarát Változókönyvem, amellyel a változókorba lépő asszonyoknak szeretnék segíteni, hogy senki ne érezze úgy, magára hagyjuk a bajban. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre több e-mailt és telefont kaptam a betegeimtől. A nőgyógyászatban a távgyógyítás veszélyes és lelkiismeretlen dolog lenne, így visszamentem a rendelőbe. Nagyon örültem, mert hamar meguntam a kényszerpihenőt. Azzal persze tisztában vagyok, mennyivel könnyebb dolgom van, mint a kórházakban dolgozó kollégáimnak. Nekem több időm jut feltöltődni, mint nekik. Igyekszem karban tartani magam tornával, relaxációval, légzés-kontrollal, mert csak akkor tud adni az ember, ha nem merült le az energia- és szeretetháztartása.”

Presztóczki Veronika, harmadik generációs fodrászmester

Veronika üzletébe belépve nemcsak katonás rend és patyolattisztaság fogadja a vendégeket, hanem a tulajdonos mosolya és egy fodrászereklyékkel teli vitrin. Fölötte egy különleges arckép lóg.

„Ez itt aput ábrázolja. Mindent tőle tanultam – kezdi Vera. – Gyerekkoromban sok időt töltöttünk együtt, bemutatókra jártunk, mégsem gondoltam, hogy folytatom a családi hagyományt. Óvónőnek készültem. Amikor nem vettek fel, gimnáziumban tanultam tovább. Elsős voltam, amikor azt éreztem, fodrász szeretnék lenni. Rögtön ott akartam hagyni a középiskolát. Már ekkor is úgy gondoltam, bármibe kezdek, azt csak tökéletesen, maximális erőbedobással szeretném csinálni, nem félgőzzel. Ez nálunk családi vonás. Apukám hatására a tanévet még végigjártam, utána elvégeztem a szakmát, később tanárképző főiskolát végeztem.”

Veronika tanulóként sorra nyerte a versenyeket, külföldi megmérettetéseken képviselte hazánkat, tíz évig volt válogatott kerettag. A hajszobrászat igazi szerelem lett számára. Ebben szerepet játszott, hogy már apai nagyszülei is fodrászok voltak. Veronika édesapja ötven éve nyitotta meg üzletét, édesanyja eleinte segítő családtagként vett részt a vállalkozásban, majd a család fodrászkellék üzletében dolgozott. 

Ahogy teltek az évek, Veronikát nemcsak a szakmai fortélyokba, hanem az üzletvezetésbe is beavatta az édesapja. „Apu volt a legjobb tanítóm, mind szakmailag mind emberileg – meséli. – Amikor elveszítettem, egyik napról a másikra kellett átvennem az üzlet irányítását, fogadnom a tanulókat és a vendégeket. Gyorsan kellett alkalmazkodnom az új helyzethez.”

Az élet később is görgetett nehézségeket a fiatal fodrász elé, ő azonban önsajnálat helyett mindig a megoldásra fókuszált. Így volt ez idén tavasszal is, amikor a koronavírus mindannyiunk életét felforgatta. Bár Vera szeret utazni és szezonban hetente jár valamilyen képzésre, lassított a napi tempón. Reggelente egy órával később nyitott, így maradt ideje, hogy nyugodtan ráhangolódjon a napra, eltervezze az aktuális teendőket.  A karantén idején tanulók nem jöttek, 17 éves fiával ketten vitték hátukon a vállalkozást. Ahogy annak idején az apukája, most Veronika is ugyanúgy adja tovább tudását gyermekének. 

„Levi kiskorától sok időt töltött anyukámmal a fodrászkellékboltban – meséli Vera. – Már ekkor kiderült, hogy jó érzéke van a kereskedelemhez. Persze sokszor vittem magammal bemutatókra is. Nem erőltettük a szakmát, ő állt elő azzal, hogy fodrász szeretne lenni. Míg korábban én jártam versenyekre, most Levi méretteti meg magát. Számára is elengedhetetlen a folyamatos tanulás, nem régiben a Sassoon egykori kreatív igazgatójánál a precíziós hajvágás fortélyait sajátította el. Szép lassan alakul a vendégköre. Néhányan, akik eddig hozzám jártak, most az ő székébe ülnek. Kezd egyformán járni az agyunk, de hagyom, hogy kísérletezzen, új dolgokat próbáljon ki. Folyamatosan inspiráljuk egymást. Már tudom, mit élt át apu, miközben engem tanított.”

Veronika nagyon büszke a fiára. Persze jó érzéssel tölti el az is, amikor tanulói a Szakma Kiváló Tanulója versenyen dobogós helyezéseket érnek el, vagy amikor többedszer is Kiváló gyakorlati képzőhely elismerést kap. „Öröm látni, ha egy gyerek boldogul a szakmájában vagy ragyog a szeme, miközben vizsgázik, dolgozik, mert sikerült megszerettetnem, megtanítanom a szakmát. De ugyanígy elégedett vagyok, amikor egy versenyen egyedit és különlegest alkothatok.  A siker fokmérője nem feltétlenül az oklevél vagy az érem. Ezeknél többet ér a vendég mosolygós arca, amely visszanéz rám a tükörből - mondja.”

A mosoly és az optimizmus a nehezebb időszakokban sem hagyta el Veronikát. Életfilozófiája szerint mindenben előre kell gondolkodni, aztán ha gond van, gyorsan tudni kell újratervezni. Épp ezért szerencsés több dologba is belelátni. Így fér meg egymás mellett a tanítás és az alkotás az életében. A lelkes fodrász mindkettőt egyformán szereti, amikor egyikben elfárad, a másikból töltekezik.

„Nyilvánvalóan itt is vannak buktatók, de sokszor a kényszer szüli az igazán kreatív megoldásokat. Nem tudjuk, mit hoz az élet. Annak örülünk, ami lesz – fogalmaz a mesterfodrász.”

Domján Ilona látszerész, divattervező-stílusszakértő

A szemüveg sokaknak nemcsak egészségügyi, hanem hiúsági kérdés is. Hordjuk? Ne hordjuk? Ha hordjuk, milyet válasszunk? Ezekben a kérdésekben segíti a vásárlókat Domján Ilona.

„Gyerekkoromban imádtam rajzolni, sokan Rajzoskának becéztek – meséli Icu. – Érettségi után Mégis teljesen más területen helyezkedtem el, könyvelőként dolgoztam. A mindennapos munkámból hiányzott a kreativitás és az alkotás, ezért a lányom születése után beiratkoztam egy divatiskolába. Ezt követően kerültem a látszerész szakmába, a két „szerelem” együtt töltötte ki az életem. A lányom, Gina már kicsi korától aktívan részt vett mindkét munkámban. Nem lepett hát meg, amikor középiskolásként kijelentette, a szemészettel akar foglalkozni. Ekkoriban fogalmazódott meg bennünk a saját cég gondolata.”

Gina időközben látszerészként végzett, jelenleg a Semmelweis Egyetem optometria szakán utolsóéves hallgató. A tudás, az elhatározás, a motiváció adott volt. Már csak azt kellett eldönteniük, hol indítsák el a vállalkozást. Több város is számításba jött, végül családi okok miatt Szentesen maradtak. Az élet nap mint nap bizonyítja, jól döntöttek – de erről egy kicsit később.

„Mivel közel 30 éves kereskedelmi múlttal rendelkezem és a számvitel, valamint a marketing is szakterületem, semmilyen külső segítséget nem kellett bevonnunk a cég elindításához. Ez jelentős anyagi tehertől kímélt meg minket, a kampányainkat is első pillanattól magunk tervezzük – sorolja a látszerész. – A munkám a vásárlók bizalmán alapul, ezért fontosnak tartottam, hogy a saját arcunkkal kommunikáljunk a különböző reklámfelületeken. A korábbi munkahelyemen mind a vevőktől, mind a szakmától akkora tiszteletet és elismerést kaptam, hogy gördülékenyen történt a váltás. Pár hét alatt megtaláltuk, átalakítottuk és be is rendeztük saját szemészeti rendelőnket és optikai üzletünket. Nehéz, de örömteli időszak volt. A nyitás napján a járókelők a bicikliről ugrottak le, hogy gratuláljanak. Két év telt el azóta, de még mindig fantasztikus érzés reggelente belépni, alig várom, hogy találkozzak a pácienseinkkel, vásárlóinkkal. Nagyon sok szeretetet kapunk tőlük. Ez túllendít a kisebb nehézségeken, amelyek egy saját cég velejárói.”

A kisebb vállalkozások tavasszal igencsak megérezték a világjárvány hatásait. Icu és csapata gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, kidolgoztak egy higiéniai protokollt, hogy a biztonságot szem előtt tartva tudják ellátni feladataikat. Így amíg a rendelőintézetekben akadozott a szemészeti ellátás, náluk gördülékenyen folytak a vizsgálatok.

Icu lelkesedése és optimizmusa ez idő alatt is töretlen maradt. Az esetleges súrlódások ellenére imád a lányával dolgozni, folyamatosan inspirálják egymást. Nagy örömöt jelent számára, hogy az éleslátás élményén túl egy jobb életminőséget is adhatnak.

„Ginával nemcsak kiegészítjük egymást, de folyamatosan tanulunk is a másiktól. Ő becsületet, empátiát, kitartást, céltudatosságot. Én higgadtságot, nyugalmat, no meg azt, hogy néha le kell lassulni, mert az igazi érték az egymásra figyelésben, a hétköznapok harmóniájában rejlik – hangsúlyozza Icu.”

A Domján családban a személyes fejlődésen túl a szakmai innovációk nyomonkövetésére is nagy hangsúlyt fektetnek. Egyrészt Icu húsz éves optikai múltja sokat jelent a fiatal munkatársaknak, hiszen sok tapasztalatot tud átadni nekik. Másrészt folyamatosan képzik magukat optikai és szemészeti vonalon. Csekélyke szabadidejüket igyekeznek minél tartalmasabban tölteni. Szívesen utaznak, szeretik Magyarország borvidékeit, a gasztronómia világát. A könyvek, a színházi és zenei élmények igazi feltöltést jelentenek számukra.

„Bár több feladattal és még nagyobb felelősséggel jár egy önálló vállalkozás, a páciensek és a kollégák pozitív visszacsatolásai minden nap megadják számomra a kellő energiát – összegez a látszerész.”

Gyergyai-Szabó Mariann

A képeket interjúalanyaimtól kaptam.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A népszerű ifjúsági és családregények szerzőjével, a szintén szentesi Kristin M. Furrierrel egy munkahelyi feladat miatt találkoztam. Aztán elkezdtünk beszélgetni, és nem állhattam meg, hogy ne kérdezzem írói indulásáról, tapasztalatairól, jövőbeli terveiről.

Emlékszel arra, amikor először fogalmazódott meg benned a regényírás gondolata?

Az írás szinte gyerekkorom óta elválaszthatatlan része az életemnek. Általános iskolásként már novellákat írtam. Ahogy idősödtem, éltem a fiatal felnőttek életét: tanultam, dolgoztam, családot alapítottam. Több területen, több szerepben is kipróbáltam magam, de az írás mindvégig velem maradt.

Mikor döntötted el, hogy a nyilvánosság elé tárod a műveid?

Szerettem volna tudni, mások milyennek ítélik meg az alkotásaim, ezért 2006-ban több pályázatra is beküldtem a munkáim. Így jelent meg ebben az évben az első írásom nyomtatásban. Ez volt a Karácsony kincse című novellám Az első regényem, a Johannát, szintén pályázatra írtam. Rengeteg munkám volt benne. A gyermekem kicsi volt, jobbára éjszaka dolgoztam a könyvön. Sok lemondással járt az elkészítése, mégis örömmel írtam, mert hozzám közel álló műfajt választottam, a családregényt. Fél évig dolgoztam rajta, csak a férjem avattam be. Bár a regény akkor nem került be a nyertes alkotások közé, szerettem volna, ha a történet minél több emberhez eljut, ezért elkezdtem kiadót keresni.

Mennyire volt rögös ez az út?

Nem voltam könnyű helyzetben. Szembesülnöm kellett vele, hogy a nagy kiadókhoz nem könnyű bekerülni, ha valakinek még nincs neve. Emiatt a magánkiadás mellett döntöttem. Ennek költségeiből úgy tudtam lefaragni, hogy sok munkafolyamatot én vállaltam be. Ilyen volt a borító fotózása, tervezése, a papírtípus, a betűméret, a betűtípus kiválasztása. Emellett a promóciót is jómagam vállaltam át. A korrektúrát, a szerkesztést és a nyomdai előkészítést viszont szakemberre bíztam.

Nem tekintetted tehernek ezeket a pluszfeladatokat?

Épp ellenkezőleg! Élveztem a kreativitást, amit ez a munka megkívánt tőlem. Hatalmas élmény részese lenni ennek a folyamatnak és látni, ahogy a képzeletem szüleménye kézzel foghatóvá válik.

Mennyi idő telt el a kézirat lezárása és a megjelenés között?

Körülbelül fél év. Ez azóta sem változott, ugyanis a kézirat leadása után még annyi feladat van, amíg egy könyv megszületik, és annyi kézen megy keresztül, hogy az komoly időt ölel fel.

Milyen volt az első regényed fogadtatása?

Pozitívabb, mint amire számítottam. Ahhoz képest, hogy ténylegesen első könyv volt, és nem ismert névvel indultam, sokkal jobb volt a fogadtatás, mint azt vártam. Ez nagyon sokat jelentett teljesen kezdőként.

Mit tudhatunk az olvasóidról?

Nagyon hálás vagyok nekik, figyelek a visszajelzéseikre. Az első regényem, a Johanna folytatása például az ő kérésükre született meg, akárcsak a hamarosan megjelenő hatodik könyvem is. Mindig próbálom a visszatérő kritikákat figyelembe venni, sokat lehet tanulni ezekből. Mivel a Dugonics irodalmi díj odaítéléséről az olvasók döntenek, az ifjúsági kategóriában elért negyedik helyezést is nekik köszönhetem.

Melyik korosztályból kerülnek ki az olvasóid?

Tizenegy év fölött bárkinek ajánlom a könyveim. Tudatosan felvállaltam azon törekvésem, hogy megmutassam a magyar nyelv szépségét.  Nem használok trágár szavakat vagy szlenget. Fontos célkitűzésem emellett, hogy olyan betűméretet és betűtípust választok, amivel az olvasási nehézséggel küzdő fiatalok is könnyen tudják fogyasztani a regényeim.

Említetted, hogy az olvasók is terelgetnek bizonyos témák felé. Mi inspirál még egy-egy történet megírására?

A kastély rejtélye című könyvem egy angliai utazás inspirálta. Amikor megláttam I. Erzsébet ezeréves kastélyát, tudtam, hogy ebből regény lesz. A történeteim leginkább a 19. század Angliájában játszódnak. Vonzódom ennek az országnak a kultúrájához, történelméhez. Két regényem, Az üveggyémánt átka, és az Elvesztett múlt kivétel ilyen szempontból. Azonban az összes könyvemnél inspiráltak a történelmi helyek, régi épületek, festmények, utazások.

Mennyi kutatómunkát kell végezned a regények megírásához?

Általában olyan korszakokat jelenítek meg, amikről eleve sokat olvasok, mert ténylegesen érdekelnek, de néhány, szaktudást igénylő témának utána kell olvasnom. A Johanna regényem írásakor például utánajártam, melyik gyógynövény mikor virágzik, mire használják, hiszen egy teaház köré épül a történet, de az Elvesztett múlt című regényemnél annak is utána kellett néznem, milyen elv szerint működik egy több száz éves vízimalom.

Ha megvan a forrás és a nyersanyag a regényhez, hogyan zajlik magának az írásnak a folyamata?

Az elején többnyire éjszaka dolgoztam a regényeimen, ma már inkább csak nappal írok, másabb tempóban, mint a kezdetekkor. Muszájból nem írok, csak akkor, ha van időm és ihletem. Ha nincs, nem erőltetem, nem görcsölök rajta. Olyankor szünetet tartok és szakaszosan írok. Volt már, hogy egy hétvége alatt megírtam egy könyv három negyedét. Ha kényszerből írnék, az megérződne a műveimen. Hogy mi történik a szereplőimmel, az gyakran számomra is meglepetés. Nem írok vázlatot, hagyom, hogy a történet vigyen magával. Arra azonban ügyelek, hogy a szereplőim tanuljanak a múltból és a történet végére levonjanak egyfajta érzelmi tanulságot. A sorok között olvasva mindig megjelenik egy didaktikus szál is.

Min dolgozol jelenleg?

A hatodik regényem májusban jelenik meg, jelenleg már a nyomdában van. Olvasói kérésre született ez a történet, amely műfaját tekintve családregény. A korábbi műveimhez hasonlóan ez is a múltban játszódik. Az örök elégedetlenség témáját dolgozza fel. Ez az első regényem, ami teljesen a felnőtt korosztályt célozza meg. Bár családregényem már íródott – ez volt a Johanna sorozat – de ott az ajánlott korhatár 11-12 év volt. A társalkodónő című megjelenő regényem viszont inkább szépirodalmi kategóriába sorolnám. A történet az 1870-es évek Angliájában, azon belül Walesben játszódik. Egy lecsúszott lord legidősebb lányának, Emmának az életútján keresztül követhetjük végig, hogyan keresi a nemesek között a saját magának megálmodott helyet. Végigkísérhetjük minden döntését, legyenek azok helyesek vagy elhibázottak. Emma keresi, mi tenné boldoggá és megelégedetté. Hogy megleli-e? A könyvből megtudhatjuk.

Mit tanácsolnál azoknak, akik még csak kacérkodnak az írás gondolatával?

Először is azt, hogy aki írni szeretne, írjon! Aki erre született, annak írnia kell, mert egész egyszerűen nem tud nem írni. Ha kezdetben esetleg elmaradnak a pozitív visszajelzések, akkor sem szabad feladni.

Képek: Kristin M. Furrier

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az SOS Gyermekfalvak megkezdte a családok evakuálását a megtámadott ukrán településekről. 177 SOS-es gyermek és nevelőszülőik érintettek, de ennél jóval több gyermek él a bombázott területeken állami gondoskodásban. Az első családok már megérkeztek Lengyelországba. 

Ukrajnában 64 000 gyermek él nevelőszülői családokban, az SOS előrejelzései szerint egy totális katonai támadás legalább 16 000-et veszélyeztetne közülük. Az országban jelenleg kb. 98 000 gyermek él különböző típusú állami, bentlakásos intézményekben. 

Az SOS 2003 óta van jelen a háborús helyzetbe került országban Kijev és Luhanszk régióban. 177 szülők nélkül élő gyermekről gondoskodik nevelőszülői családokban. További közel 2000 hátrányos helyzetű gyermeknek és családjának nyújtanak különböző támogató szolgáltatásokat 

Csütörtökön Sztanicja Luhanszka városát és a kijevi régióban található Brovary városát is súlyos támadás érte, az SOS azonnal reagált. Az itt tartózkodó SOS-es családok és segítő munkatársak ideiglenesen
egy bombamenedékben vészelték át a robbantásokat, majd óvóhelyre menekítették őket.  

A lengyel SOS Gyermekfalvak segítségével megkezdődött a családok kimenekítése az országból. 40 gyermek vasárnap hagyta el az országot, további 21 gyermeket hétfői nap folyamán helyeznek biztonságba. 

A kelet-ukrajnai Luhanszk régióban fekvő Popasna város, ahol az SOS családok szintén jelen vannak, jelenleg ostrom alatt áll. A jelentések szerint a lakosok biztonságban vannak és sértetlenek, azonban a városba nem lehet bejuttatni semmilyen tárgyi segítséget, adományt. Az ostromot megelőzően 15 családnak sikerült elhagynia a várost. Az SOS munkatársai Kijev egyes területein szinte folyamatosan bombabunkerekben tartózkodik. A támadás alatt álló Kijevben 21 SOS gyermek él, ők szintén a fővárosban rekedtek. A szombat reggel lebombázott lakóház az SOS központja mellett található. 

Az SOS Gyermekfalvak az első és eddig az egyetlen olyan szervezet, amely közvetlen támogatást és felügyeletet biztosít a nevelőszülői családoknak annak érdekében, hogy a veszélyeztetett gyermekek és nevelőszülők az ország biztonságosabb régióiba települhessenek át.  

„Az állami gondoskodásban élő gyerekek a legutolsók, akikre egy háborús helyzetben gondolunk, pedig ők vannak a legnehezebb helyzetben. Nemzetközi szervezet lévén mindenki próbál segíteni a családoknak. Lengyelország szállással, a magyar szervezet pedig egyelőre pénzbeli támogatással, hogy biztonságba tudják helyezni a gyerekeket, ezért adománygyűjtést indítottunk számukra. Az SOS munkatársai nem fogják magukra hagyni a gyerekeket, bármi is történik. A legnagyobb tragédiát élik ét, már másodszorra. Először a szüleiket veszítették el, most az otthonukat, hazájukat. Ők a háború kétszeres árvái” – mondta Kiss Gergely, az SOS Gyermekfalvak ügyvezető igazgatója. 

 Ez a cikk az SOS-Gyermekfalu Magyarország Alapítványa sajtóközleménye.

Kép: (illusztráció) unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

A NANE Egyesület sajtóközleménye

A nők elleni erőszak felszámolását célzó „16 Akciónap” kampány keretében a NANE és a PATENT Egyesületek idén létrehoznak egy közös Viber Community-t. Az új platformon olyan tartalmakat osztanak meg a szakértők, amelyekkel segítséget, támpontokat szeretnének adni az érintett lányoknak, nőknek, valamint az őket támogató segítőknek.

Az idén 30 éves „16 Akciónap” minden évben lehetőséget ad arra, hogy ne menjünk el a nők elleni erőszak mellett – hanem kiálljunk az áldozatokért, és aktívan tegyünk is valamit! A világszerte november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (emberi jogok világnapja) között megrendezett nemzetközi programsorozat célja, hogy felrázza a közvéleményt; hogy eszközöket, információt, kapcsolódási lehetőségeket adjon segítők, érintettek és mindazok számára, akik szerint fontos az erőszakkal szemben fellépni.

A nők és férfiak közötti egyenlőtlenség a társadalomban még mindig a nők mindennapjainak része – legyen szó akár a kereseti különbségekről, az otthoni fizetetlen munka aránytalan elosztásáról, vagy a nők elleni erőszakról - akár a családon belül, akár azon kívül.

„Célunk, hogy lokális és globális szinten is olyan szervezeteket támogassunk, amelyek pozitív változást hoznak a társadalomban. Ezért indítottunk el egy regionális kezdeményezést, amelynek célja a családon belüli erőszak megelőzése. A nők bántalmazása széles körben elterjedt probléma, és az áldozatok többsége ritkán kér segítséget, ezért reméljük, hogy a NАNE új digitális csatornájának köszönhetően támogatni tudjuk a nőket abban, hogy választ kapjanak kérdéseikre, új perspektívákkal találkozzanak, és érezzék, hogy nincsenek egyedül" – mondta el Daniela Ivanova, a Rakuten Viber üzletfejlesztési igazgatója.

A kampány 16 napja alatt a két egyesület számos programot és hasznos információt fog megosztani: többek között kerekasztal beszélgetésekre, interaktív műhelyekre és színházi előadásokra invitálják majd a téma iránt érdeklődőket. A Viber platform december 10. után is tovább él majd: a cél egy olyan közösség létrehozása, amely az információmegosztáson keresztül hozzájárulhat a nőket és gyerekeket érő erőszak felszámolásához.

A hivatalos Viber Community ezen a linken érhető el: https://vb.me/c78070