Jó napot kívánok! Szervusztok! Hellóka! Ti is jártatok már úgy, hogy letegeztétek, akit nem kellett volna? Vagy esetleg magáztátok azt, aki ezt rossz néven vette? Az X és az Y generáció gond nélkül tegezi a vele egykorúakat. És mi a helyzet a fiatalabbakkal, a Z és alfa generációkkal, no meg az idősebbekkel, a baby boomerekkel? A helyzethez illő köszönést eltalálni bizony nem minden esetben egyszerű.

Gyerekként Csókolommal köszöntem a felnőtteknek, a kortársaim pedig tegeztem. Ez egyértelműen jelölte az alá- és fölérendeltségi viszonyt gyerek és felnőtt között, valamint az egyenrangú kapcsolatot a barátaimés az osztálytársaim között. Kamaszkorban az ember elbizonytalanodik, hogy hogyan is köszönjön a gyerekkora óta ismert szomszédnak, tanárnak, ismerősnek. Mert a Csókolom! már elég gyerekesnek, a Jó napot kívánok! meg túl felnőttesnek hat. A tétova kamasz pedig se ide- se odatartozónak nem érzi magát. Legtöbbünknek azért sikerül gond nélkül áttérnie ez utóbbi köszönési módra.

Aztán egyszer csak elkezdett terjedni a Helló! meg a Szia!, amikor betért az ember egy-egy üzletbe vagy összefutott egy szomszéddal a lépcsőházban. Manapság a tegeződés számít elfogadott köszönési módnak korban és pozícióban egymáshoz közelálló személyeknél. Sőt! A nálam fiatalabbak, akik a tanítványaimmal egykorúak, is simán letegeztek a vonaton. Wow, gondoltam, milyen hizelgő, hogy ennyire fiatalnak nézek ki! Aztán néhány évvel később egy nálam szintén tíz évvel fiatalabb szomszédkislány lemagázott. A nálam idősebb férfi rokonomnak pedig Helló!-val köszönt. Ú, na ez aztán kicsit elgondolkodtatott. Azon kezdtem tanakodni, vajon mennyivel nézek ki öregebbnek a koromnál. Mert önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy ez a lány nem a tisztelete jeleként magázott le, hanem mert avalós koromnál jóval idősebbnek vélt.

És itt jutunk el a köszönés igazán kényes pontjához. Tételezzük fel, hogy valaki nagyon udvarias akar lenni, ezt pedig a három lépés távolság megtartásával igyekszik elérni. Ez így idáig mind szép és jó. Kérdés azonban, hogy a megszólított személy hogyan értelmezi mindezt. Merthogy nem mindenki szereti a magázódást. Munkahelyen például a friss kolléga érezheti úgy, hogy nem tartják egy adott körhöz tartozónak, nem fogadják be maradéktalanul, ha nem tegeződnek vele. Mindez pedig kellemetlen frusztrációkhoz is vezethet. Másrészt sokan nem szeretik, ha a korukra emlékeztetik, pontosabban a megszólító és a megszólított közötti korkülönbségre.

A manapság divatos tegeződésbe beleszokva időnként érheti kellemetlen meglepetés az embert. Én is kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amikor az óvodai nyílt napon az óvónőket kapásból letegeztem. Ők pedig nem tegeztek vissza. Eléggé szégyelltem magam az idő előtti bizalmaskodásom miatt. Aztán később mindkét óvónővel összetegeződtem. A dajkanénik, konyhás nénik és a többi csoport óvónője viszont mind Jó napot kívánok!-kal köszön. Nincs ezzel bajom, teljesen rendben van a magázódás is, ha ez kölcsönös.

Ami viszont kiveri nálam a biztosítékot, az a teljesen egyenlőtlen viszonyokat feltételező köszönési mód, vagyis az, amikor én felnőttként egy másik felnőttet magázok, az pedig letegez. Nem tudom megérteni, hogy nem tűnik fel az illetőnek, hogy a megszólításokat illetően egyáltalán nem vagyunk összhangban. Valaki azt mondja erre, hogy hasonló esetekben gátlástalanul vissza kell tegezni. Én viszont úgy vagyok ezzel, hogy a magázódással igyekszem megtartani a kellő távolságot az illető és magam között. Mert ugye a tegeződés egyfajta bizalmas viszonyt feltételez.

A héten sem tudtam eldönteni, hogyan is lenne helyes elköszönnöm egy csillagásztól, akinek leborulok a munkássága előtt, és aki nem mellesleg egy világhírű zenekar frontembere. Egy tudóstól, aki az apám lehetne, meglátásom szerint úgy illene elköszönni, hogy Viszontlátásra! Egy zenészt - főleg egy közösen áttombolt koncert után - viszont gondolkodás nélkül letegeznék. Végül a Sziá!-ra szavaztam, amikor elköszöntem Grandpierre Atilllától.

A hasonló bizonytalanságokat a Sziasztok! Jó napot kívánok! formulák együttes használatával igyekszem megoldani többek között a bölcsődében, ahol a konyhásnénik életkora igen változatos képet mutat vagy a gyerekorvos várótermében, ahol fiatal anyukák és érettebb korú nagymamák egyaránt megfordulnak.

Köszönni, megszólítani tehát egyáltalán nem egyszerű. A kisfiaim a Jó napot kívánok!-ra tanítom. A Csókolom!-ot átugorva talán így könnyebb lesz nekik eltalálni a helyzethez illő köszönési formát. Addig is marad számomra a vaktában lövöldözés és a nyelv helyenként esetleges használata. Remélem, nagyon nem lövök mellé! Sziasztok!

Kép: Pexels

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!