Téged is szorítottak már sarokba olyan kérdésekkel, amiknek a tapintatlansága az egeket verte? Bizonyos témák biztonságos, semleges terepnek tűnnek egy-egy felszínes társalgáshoz. Ezek azonban esetenként az elevenünkbe vághatnak. Én is éltem már át olyan kínvallatásokat, amelyeket a hátam közepére kívántam. Most ezek közül szemezgetek, aztán pedig próbálok megoldást kínálni arra, hogyan kerülhetjük el a húsbavágó kérdéseket.
Szerencsére tinikoromban meglehetősen ritkán találtak meg a "Mi újság a fiúkkal?, "Van-e már barátod?" intim szférába hatoló kérdései. Ehelyett többízben megkaptam a "Mi leszel, ha nagy leszel?"-t. Amikor őszintén felfedtem, milyen munkára is vágynék, sorban jöttek a cseppet sem önbizalmat erősítő "Á, az nem neked való! Á, te azt úgysem tudnád! Á, nagyon nehéz ám befutni ezen a területen!" kezdetű megjegyzések.
Amikor végre fiúm is volt, meg munkám is, érzéketlenül fészkelte be magát a mindennapjainkba az "És mikor jön a baba?" Nekem ez a téma egy az egyben a nemiség kérdéskörébe tartozik, ahhoz pedig senkinek semmi köze! Ennyi erővel arról is faggathattak volna, hogy milyen gyakran bújunk össze és vajon védekezünk-e. És akkor mi a diplomatikus válasz, amikor az érdeklődőt legszívesebben melegebb éghajlatra küldenéd? "Akkor, ha becsúszik?" Vagy "Három év, öt hónap, hat nap, öt óra, negyven perc múlva?" Mi van, ha már most az vagyok, de babonából, félelemből vagy egész egyszerűen azért, mert csak rám és a férjemre tartozik, senkivel nem akarom - egyelőre - megosztani?
Miután megszülettek a gyerekeim, a számomra tolakodó kérdések közé bekerült az "És van elég tejed?" is. Na ez pontosan az a kategória, amelyet a szűkebb környezetemen kívül nem óhajtok senkivel megvitatni. Természetesen a nagymamákkal, a barátnőimmel megosztottam a szoptatással kapcsolatos nehézségeim, a szomszédnak, a boltosnak, a huszadrangú ismerősnek viszont nem fogom azt ecsetelni, hogy hány óránként és milyen táplálékkal csillapítom a gyerekem éhségét. Nem régiben pedig a "Miért kezdtél el újra dolgozni, miért nem vagy még otthon a gyerekeiddel?" kérdését vágták a fejemhez. Azt hiszem, a sort a végtelenségig lehetne folytatni.
A legnagyobb problémám ezekkel a tolakodó kíváncsiskodásokkal az, hogy egyrészt a kérdező semlegesnek, hétköznapinak gondol olyan témákat, amiket én már az intimitás kategóriájába sorolok. Ilyenkor, ha nem akarom megbántani azzal, hogy az orra alá dörgölöm a tapintatlanságát, én érzem magam kellemetlenül. Többek között azért, mert nem akarok egy az egyben egyenes választ adni és persze igyekezném ellkerülni, hogy megbántsam. Ilyenkor veszem elő a tarsolyomból a "Minden jó.", "Nagyon jól alakulnak a dolgok." kezdetű sablonválaszokat. Ennél jobbat sajnos nem tudok kitalálni. Ezzel viszont az a gondom, hogy mikor hazaérek egy-egy ilyen faggatás után, többnyire csak fortyogok a saját levemben. Értetlenül próbálom megérteni, másoknak miért van olyan magasan a diszkréció szintje- vagy nálam miért van ennyire alacsonyan. Másrészt ha őszintén válaszolok a feltett kérdésekre, jobbára szánakozó pillantásokat vagy kioktató előadásokat kapok cserébe. Mert persze mindenkinek megvan a saját véleménye arról, hogy szerintük nekem mire lenne szükségem, mit kéne máshogy csinálnom, mitől lenne teljesebb az életem. Nyilvánvalóan mindenkinek van saját véleménye (másokról). Ezt elfogadom és tiszteletben tartom. Cserébe viszont azt várnám el, hogy ezt csak akkor osszák meg velem, ha erre megkérem őket. Természetesen én is leszűrök egyfajta képet magamnak másokról a mozaik apró darabkái alapján és én is tudok ítélkezni, ez nem kétség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha valakinek a viselkedéséről, tetteiről lesújtó véleményem van, azt az illető orrára is kötöm. Mindenkinek megvan a maga baja. Minek tetőzném még én is ezeket tudálékos, öntömjénező megjegyzésekkel?
A legjobb megoldásnak azt találom, ha csak óvatosan tereljük a beszélgetést ismeretlen vizek felé. Nyilvánvalóan bármikor ingoványos terepre tévedhetünk. Valakit az hoz ki a sodrából, ha a hiányzó nyelvvizsgájáról kérdezzük, mást az, ha az eddig meg nem kapott munkaszerződéséről faggatják vagy ha egy kellemetlen családtagja felől érdeklődünk. Viszont ha igyekszünk az ítélkezést kirekeszteni a beszélgetésből, rögtön lépéselőnyből vehetünk részt a társalgásban és kellemesebb benyomást tehetünk felületes vagy újdonsült ismerőseinkre. A tapintat semmibe sem kerül. Egy csepp odafigyelés csodákra képes. Mit nevezhetünk tehát követendő stratégiának? Meglátásom szerint az a legcélravezetőbb módszer, ha magunkban tartjuk elítélő nézeteinket, a mondatainkból pedig az együttérzés és a biztatás érződik Ha nem tudunk így reagálni, a legjobb, ha továbbkérdezünk. És te hogy tartod magad távol az okoskodó véleményektől? :)
Kép: pixabay
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
