Jodi Picoult Tizenkilenc percéről már hónapokkal korábban hallottam. Tudtam, hogy a témája egy iskolai lövöldözés, ezért igyekeztem ezt a témát minél tovább távoltartani magamtól. Amikor viszont februárban egy újabb amerikai diák rendezett vérontást az iskolában, úgy döntöttem, belekezdek a regénybe. Nem bántam meg.
Az 550 oldalas könyv középpontjában egy középiskolás fiú, Peter Houghton áll. Peter érzékeny, visszahúzódó gyerekként kezdte meg az iskolai előkészítőt. Az első napon rögtön egy attrocitás érte: a nagyobb és erősebb gyerekek elvették a supermanes uzsonnás dobozát, és kihajították az iskolabusz ablakán. Ekkor vette kezdetét egy megállíthatatlan folyamat, azaz Peter szekálása. Hosszú évek teltek úgy el, hogy a társai gúnyolták, homonak nevezték, a fejét az iskolai vécébe dugták, bezárták a szekrényébe vagy megszokásból nekilökték a falnak a folyosón. Az őt ért sorozatos kudarcok után beszerzett két pisztolyt, két puskát, és elindult az iskolába, hogy elégtételt vegyen azokon, akik minden egyes napját megkeserítették. Végül tíz ember meggyilkolásával vádolták, amikor bíróság elé áltl.
A rendőrségi helyszín realisztikus leírása borzolta a kedélyeim. Az életükért menekülő diákok, az egymás hegyén-hátán fekvő áldozatok és a vértől ragacsos padló mind felzaklattak. A tárgyalóteremben megjelenő, nyomorékká vált, egykor magabiztosságtól és erőtől duzzadó fiatalok és a gyászoló szülők egyértelműen jelezték, hogy elfogadhatatlan, amit Peter tett. Mégsem tudtam hidegvérú gyilkosként tekinteni rá, mivel ismertem az előzményeket, amelyek a vérontáshoz vezettek. Kitaszították minden közösségből, magányos volt. Időnként ugyan akadt egy-egy ember, aki leült mellé és beszélgetett vele, de ők sem igazán nevezhetők barátnak. Az írónő is azt a szálat erősítette a műben, hogy hosszú, megaláztatásokkal teli évek vezettek a lövöldözéshez, Peter tehát valamilyen értelemben szintén áldozatnak tekinthető.
A könyvet olvasva mindvégig az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy én vajon tudnék-e segíteni a bántalmazott gyerekemnek. A regényben Petert arra buzdítja az anyja, hogy ha piszkálják, akkor ő legyen erősebb, hogy meg tudja magát védeni. Az erőszakos fellépés azonban távol áll Petertől, mert ő egy csendes, visszafogott, jószándékú gyerek, akit a többiek megfelelőnek találnak arra, hogy fizikai és verbális bántalmazásaik állandó céltáblája legyen. Peter szülei gyötrik magukat, hogy vajon mit rontottak el a gyerekük nevelése során. Nem hagyja őket nyugodni az önmarcangolás. Felteszik maguknaka kérdést, hogy vajon akkor ártottak-e Peternek többet, amikor határozottabban léptek fel vele vagy amikor túlságosan is engedékenyek voltak. A közvélemény persze Peter anyját feszíti keresztre, akinek saját véleménye szerint is látnia kellett volna a figyelmezetető jeleket és meg kellett volna akadályoznia készülő tragédiát.
Mint a legtöbb Picoult-regény, ez is tartogat egy-két csavart a történet végére, ezért túl sok mindent nem is szeretnék elárulni a cselekményről. Amellett, hogy mérhetetlenül felzaklatott ez a könyv, hálás vagyok érte Jodinak, mert szülőként, tanárként egyaránt felhívta a figyelmem egy nagyon is létező jelenségre, az iskolai bántalmazásra. Az eddigiekhez képest jóval nagyobb tudatossággal fogok ezek után beszélni erről a témáról a saját gyerekeimmel és a tanítványaimmal egyaránt.
És hogy kinek ajánlanám ezt a könyvet? Instabil lelkivilágú kamaszoknak nem feltétlenül, de minden szülőnek és pedagógusnak a kezébe kéne vennie, hogy tudatosan és hatékonyan tudjanak fellépni az iskolai erőszak, a bullying ellen.
Kép: https://bullyingrecovery.org/2016/11/21/everyadultbullying/
https://addictionresource.com/drug-abuse-and-bullying/
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
