Szokatlan időket élünk. A félelem, a bizonytalanság mindennapjaink részévé válik, bekúszik a bőrünk alá, és nehezen enged szorításából. Bizalmatlanul közeledünk mások felé, legyen szó kollégákról vagy sorba álló idegenekről. Egymás támogatása helyett gyakran csak düh és indulat irányítja az életünket. Pedig lehetne másként is.

A szorongás és a pánik a legrosszabbat tudja kihozni belőlünk. Ész nélkül adjuk át magunkat a pánikvásárlásoknak, miközben abba a hamis illúzióba ringatjuk magunkat, hogy felhalmozott élelmiszerkészleteink megmentenek minket a (jelenlegi) világ végétől. Vagy valami hasonlótól. Merthogy nehéz megfogalmaznunk, mi elől is menekülünk. Mivel egy láthatatlan ellenséggel van dolgunk, valakit mégiscsak hibáztatnunk kell a kialakult helyzet miatt. De kik legyenek azok? Nos, jelölt van bőven.

Itt vannak elsőként a nyugdíjasok. Amint bezártak az iskolák, elítélő kommentek és dühtől vicsorgó fiatalok vetették rájuk magukat. Felháborodva osztottak meg róluk képeket a közösségi médiában, ahogy kedélyesen cseverésztek köztéri padokon vagy a közértben, miközben mások otthon, önként vállalt karanténban kínlódtak a bezártsággal, a gyerekükkel, a digitális oktatással vagy a munkanélküliség friss élményével. Nyilvánvalóan mindenkit próbára tesz a jelenlegi helyzet, de biztos, hogy a nyugdíjasok okolhatók az idősávos vásárlásért vagy az online tanításért? Nem gondolnám. És azt sem, hogy bárki hitelesen meg tudná mondani, miért teszi ki valaki otthonról a lábát.

Sok idős embernek egyedül kell megoldania a bevásárlást vagy a gyógyszerek kiváltását. Ráadásul nem mindenki mozog otthonosan az online világban, sok szépkorúhoz el sem jutnak a segítő szándékú, netes információk. És ha tudnak is a felkínált lehetőségekről, lehet, hogy nem szívesen kérnek segítséget, mert nem akarnak koloncot akasztani mások nyakába.

Az idősebb korosztály után a fiatalok sem úszhatják meg a rosszalló tekinteteteket, ha az utcára merészkednek. Pedig mozgásra, friss levegőre nekik is szükségük van, munkába, boltba nekik is el kell járni, az idősebb családtagokat el kell látni.

És mi a helyzet a kispajtásoknál bandázó ovisokkal? Mindegyikük szülei a „felelőtlen” kategóriába sorolhatók? Talán igen. Talán nem. Hiszen minden korosztályban vannak olyanok, akik félvállról veszik a korlátozó előírásokat és görcsösen ragaszkodnak korábbi életmódjukhoz. Mások viszont munkahelyük megtartásáért küzdenek. Ha valaki nem végezheti home ofice-ban a munkáját, és a nagyszülőket is szeretné megvédeni a vírustól, jobb megoldás híján a kisbarátok szüleitől kér szívességet. És ezért senkit nem lehet elítélni.

Pedig az olyan egyszerű. Nem kell mélyebb összefüggések után kutatni, elég csak a felszínt kapirgálni és megoldások helyett a problémát keresni. Például a hipermarketben, ahol egy vevő húsz kiló lisztet pakol a kosarába. Felháborító! Bár az is lehet, hogy nincsteleneket lát el péksüteménnyel vagy cukrászdát, büfét üzemeltet. Honnan tudhatnám, mi áll a háttérben? Honnan tudhatná bárki, hogy mi áll a háttérben? Elmondom. Sehonnan. És ez a lényeg.

Anélkül, hogy mások életébe, motivációiba belelátnánk, senkit nem könyvelhetünk el felelőtlen ellenségként, mert a valóság ennél árnyaltabb. Az ítélkezés csak elmélyíti az ellentéteket, kiélezi a feszültséget. Ehelyett most viszont valami másra van szükségünk. Például megértésre, nyitottságra, türelemre, elfogadásra. Együtt könnyebben átvészelhetjük ezt az időszakot.

Ez a cikkem a Szentesi Életben jelent meg.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!