A költözésig hátralévő heteink vészesen fogynak. Ha tehetem, belevetem magam minden egyes kicsorduló szekrényünk tartalmának áttanulmányozásába és megállás nélkül azon töröm a fejem, vajon mit lehetne még kidobni. Ha követitek a blogom, tudjátok, hogy az esztelen, mértéket nem ismerő túlköltekezés elkerülése a vesszőparipám és ahol tudok, síkra szállok azért, hogy minél többen elkerüljék a felesleges vásárlásokat és az ezekkel járó, környezetkárosító mellékhatásokat. Természetesen időnként én is elcsábulok egy-egy üzletben vagy piacon és olyan terméket vásárolok, amelyről rövid időn belül kiderül, hogy valójában semmi szükségem sincs rá. Az impulzusvásárlások alkalmával betárazott holmik aztán remekül leszívják az ember energiáját, elfoglalják az aprócska teret, amivel a lakásunkban gazdálkodunk, nem mellesleg pedig bűntudatot keltenek a feleslegesen kidobott pénz, no meg az ezzel járó környezetszennyezés miatt. Kegyelmezni viszont nem szabad nekik.
Az új házunkban semmi keresnivalójuk azoknak a dolgoknak, amelyek majd' tíz éve érintetlenül hevernek a szekrényekben, fiókokban. Hiába tudom, hogy már soha nem fogok bizonyos tárgyakat a kezembe venni, némelyiküktől bizony fájó szívvel válok meg. Ilyen többek között az a Cindy Crawford videókazetta, amelyet a gimis barátnőmtől kaptam, akivel azóta nem igazán tartjuk a kapcsolatot, mert mindkettőnket más irányba sodort az élet. És a mára használhatatlanná vált walkmanről, képeslapokról vagy a hajdanán menőnek számító söralátétekről még nem is beszéltem. Aztán ott vannak még azok a papírdarabok, amelyek már a férjemmel közös életünk egy-egy emlékét őrzik: belépőjegyek, nyaralások alkalmával bezsákolt prospektusok, különleges romantikus vacsorák blokkjai. A szívem egy kicsit minden egyes kidobott kis vacak kukába hajításával megszakad, de az eszem pontosan és hidegen tudja, hogy úgysem fogom nézegetni ezeket az elkövetkező évtizedekben.
A ruhás szekrényeimmel túl sokat nem kell bíbelődnöm. Egyrészt igen szerény a ruhatáram, másrészt a közelmúltban átestem egy komolyabb ruhaszelektáláson. Azokat a farmereket, fölsőket, pulóvereket, amelyeket már nem használok, egy sokgyerekes nagycsalád kapta meg anyukám ismerősei közül. A cipőim szintén néhány hónapja válogattam át. A még használhatóak szintén ehhez a családhoz kerültek, a teljesen elkoptatott, eltöredezett talpú csizmák és a sokadszorra is elszakadt szandálok pedig a kukában végezték.
A gyerekruhákat három-négy havonta átválogatom. A nagyobbik fiam kinőtt ruháit félreteszem és arra várok, hogy a kicsi belenőjön. Amikor pedig a kisebbik fiam sem tudja már ezeket hordani, bezsákolom a számunkra már használhatatlan holmikat. A ruhakupacok folyamatosan nőnek. Néhány hete végül eljutottam a csecsemő tanácsadóba, ahol a védőnők örömmel fogadták a több szatyornyi gyerekruhát. Sajnos mindig vannak olyan hátrányos helyzetű családok, ahol problémát okoz a kisebb gyermekek ruháztatása. A falatnyi bodyk és rugdalózók tehát jó helyre kerültek. Felszabadító érzés volt megválni az évek óta rakosgatott holmiktól.
A gyógyszeres dobozunk is rendszeres szelektáláson szokott átesni, így most ezzel sem volt túl sok gondom. Két kicsi gyerekkel havi szinten jelentős összegeket hagyunk a gyógyszertárban. Ezeket a kemikáliákat aztán többnyire néhány napig használjuk, eltesszük a többi gyógyszer közé, és a szavatossági idő lejárta után szinte érintetlenül visszük őket vissza a gyógyszertárba. (Nem a kukába dobjuk és nem a lefolyóba öntjük ezeket, hiszen veszélyes hulladéknak minősülnek.) A lázas selejtezés közben olyan orrcseppre és lázcsillapítóra bukkantam, amelyeket egy évesnél fiatalabb csecsemők még egy darabig használhatnak, Ezeknek az üvegcséknek és gyógyszeres leveleknek is az lesz a sorsa, mint a babaruháknak és babajátékoknak: beviszem őket a védőnőkhöz, és megkérem őket, hogy találjanak nekik gazdát.
A fürdőszobánk hemzseg az alig használt piperecikkektől. Hétköznapokon nem szoktam sminkelni magam, így a felhalmozott szempillaspirálok, szemhéjpúderek, rúzsok és körömlakkok is annyira elöregednek a polcomon, hogy ha nagy ritkán magamra kenem őket, irritálják a szemem és a bőröm. Valamiért még mindig abban hiszek, hogy egyszer majd nagyon fontos lesz, hogy kifessem a szemem vagy a szám, így egyelőre ezektől még nem válok meg, újakra pedig - mivel tudom, hogy úgysem fogom használni őket - sajnálom a pénzt. Ördögi kör, igaz? A kettőt fizet, hármat kap akciók során bespájzolt tusfürdőim - amelyekről időközben derült ki, hogy nem az én bőrtípusomnak valók -a helyi hajléktalanszállóra fognak majd kerülni egy ismerősöm jóvoltából.
A konyhaszekrényünk átláthatóságába vetett igyekezetünk folyamatosan csődöt mond. Mivel nem látjuk, mink van, állandóan újabb és újabb zacskókat és dobozokat veszünk az egyes ételcsoportokból. Mire azonban megtaláljuk a korábban vásárolt alapanyagokat, azoknak már réges rég lejár a szavatosságuk. A napokban nézegettem a pudingokat, puffasztott búzaszeleteket, aszalt gyümölcsöket. Fel voltam készülve arra, hogy a fél polc tartalmát hajíthatom a kukába, de csupán három lejárt zacskót találtam. Mivel az ételpazarlást a legnagyobb (környezetre káros) bűnnek tartom, az új konyhámat szeretném a mostaninál jóval átláthatóbban és fegyelmezettebben megszervezni, rendben tartani.
A szekrényeink és a polcaink szépen lassan tehát ürülnek. A felesleges vackaink egy része, mint láttátok, tovább lett ajándékozva. A kisebbik fiam kiságya és pelusozó szekrénye az interneten keresi gazdáját. Amikor eljön a költözés napja, a lehető legkevesebb lomot akarom átvinni az új házunkba és az új életünkbe. Környezet- és pénztárcabarát okokból az új otthonunk falai között is azon fogok dolgozni, hogy minél ritkábban adjam be a derekam egy-egy hívogató akció láttán és minél kevesebbet vásároljak.
Téged milyen tárgyak túrnak ki a lakásodból?
Képek: freeimages
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
