Október 24-én a szentesi könyvtárba hívtam író-olvasó találkozóra Pap Éva szegedi írónőt. Bár egy jó hangulatú estét töltöttünk a helyi olvasókkal, kérdések még ezután is maradtak bennem. Ezeket tettem most fel Évának, ahogy őt az olvasók elnevezték, a balkáni kultúra önkéntes nagykövetének.

Eddig négy regényed jelent meg. Ezek mindegyike a megjelenésekor az eladási listák élén szerepelt, a Facebookon több mint 11.000 követőd van, rendszeresen hívnak könyvbemutatókra a határokon belül és kívül egyaránt. Te mit tekintesz sikernek?

A siker nagyon nehezen megfogható fogalom, mindenkinek mást jelent. Számomra azt jelenti, hogy sokan olvasnak, a könyvtárakban a gyakran kikölcsönzött listán szerepelnek a regényeim, és van a világnak olyan területe, mint a Vajdaság, ahol különösen népszerűek, mondhatnám, amiatt még jobban, hogy az ott élőkről szólnak, így számukra ezek egy plusz töltettel is rendelkeznek. Az És újra felkel a nap ilyen értelemben kultkönyvvé is vált a megjelenése óta.

A siker titkát nehéz magamnak meghatározni, de talán az olvasói visszajelzések azok, amelyek időről időre megerősítenek abban, hogy jól végzem a munkám. Legutóbb, Kaposvárott a találkozó végén elém állt egy olvasó, és azt mondta, azért szereti a könyveimet, mert a történeteim valóságosak, a karakterek pedig hús-vér emberek, emiatt sokan tudnak velük azonosulni.

Mesélj az írói indulásodról! Milyen íróiskolákba jártál?

Egész életemben meghatározó volt a kreativitás; a ruhavarrásban épp úgy, mint az amatőr színházban, az előadásokon vagy az újságírásban. Aztán hosszabb ideig enteriőrtervezéssel foglalkoztam. Imádtam ezt, és úgy hiszem, jól is csináltam, de az én életembe is bekopogott a kiégéstől való félelem, ezért arra gondoltam, hogy írok egy lakberendezési szakkönyvet, így iratkoztam be a Magyar Íróképzőbe, ahol sok bátorítást kaptam az addigi rövidebb terjedelmű írásaimra. Amikor a Péterfy Akadémiára jártam, már egyértelmű volt, hogy a regény az én műfajom. A Mielőtt lemegy a napot egy ottani regényíró kurzus alatt írtam, egy időben Szlavicsek Judit íróbarátnőm Légy/Ott krimijével és Havas Juli Nincs Hold, ha nem nézed könyvével. Azt gondolom, hogy egy olyan „fiatal” generáció tagjai vagyunk, akik bizonyítjuk, hogy soha nem késő elkezdeni valami újat, hiszen mind bőven a negyvenes éveinkben vágtunk bele az írásba, és azóta több könyvünk is megjelent.

Amikor regényt írsz, az alkotás melyik részét várod legjobban, és melyik adja fel a leckét?

Talán a legeleje, maga a történet megalkotása, a cselekményváz kitalálása a legnehezebb. Ez egy amúgy is nagyon összetett feladat, gondos tervezést igényel. Sokszor azt sem lehet meghatározni, hogy a történetet vagy a szereplőket találom-e ki előbb. Ez gyakran összefonódik. A Mielőtt újrakezdeném esetében sokat dolgoztam a cselekményen, míg végül négy elvetett ötlet után az ötödiknél éreztem azt, hogy ezt kell megírnom, mert ez az, ami a legközelebb áll hozzám, amihez a legszorosabban tudok kapcsolódni.

A regényeidben szívesen kalauzolod korábbi történelmi korokba az olvasót. Azt mesélted, a másik világháború időszakáról és a titói 50-es évekről is szívesen írtál. Miért pont ezek a korszakok állnak közel hozzád?

Talán azért, mert amikor kisgyerek voltam, egy disznótorban a férfiak beszélgettek, és elhangzott az a szó, hogy Nagy Magyarország. Nem értettem, miről van szó, és feltettem a kérdést, hogy akkor van kis Magyarország is? Amikor kíváncsiskodtam, azt mondták, erről nem lehet beszélni. Trianon a mi történelemkönyvünkből is kimaradt, ezért is volt izgalmas utánajárni ennek az időszaknak, mégpedig Szabadka szemszögéből. A másik izgalmas időszaknak a jugoszláviai, titói 50-es éveket találtam, amelyek története azon a területen szintén sokáig tabu téma volt. Talán éppen ezért is fogott meg annyira, hogy a második regényemben, a Mielőtt lemegy a napban visszamentem ezekbe az időkbe.

Mi inspirál egy történet megírására? Egy helyszín, egy íz, egy karakter vagy egy történet, amit valahol hallottál?

Elsősorban a téma, egy történet inspirál. Itt bejön mindjárt az is, hogy egy valós esemény papírra vetve törvényszerűen keveredik a fikcióval, mivel nem elég, hogy igaz, amit a cselekményben elmesélek, annál fontosabb, hogy hihető legyen. Ezért néhol az eredeti történetből elveszek, vagy hozzáteszek, hogy hitelesebbnek tűnjön. Érdekes, hogy a regényeimben sok elem megjelenik, amelyikről az olvasó azt feltételezi, hogy fikció, pedig pont az a történet valós része, ami inspirált; és ez fordítva is igaz. A regényeimnél nagyon fontosak a helyszínek. Azt mondanám, hogy ezek adottak, mivel jól ismerem őket, viszont a kutatómunka során szeretem megismerni minden apró részletüket, ízüket, szagukat, ezért sokszor diktafonnal a kezemben járok, és a benyomásaimat, tapasztalásaimat feljegyzem, és beépítem a regénybe.

A Megbocsátás valamelyest kilóg a többi három regényed közül. Mi ennek az oka?

Az, hogy ez a könyvem a saját történetemen alapul, de itt is bele kellett nyúlni a valós eseményekbe, és sokat kellett rajtuk finomítani, illetve ki is kellett hagynom bizonyos részeket, hogy az olvasó számára úgymond fogyasztható legyen.

Melyik szereplődben vagy leginkább benne?

Valószínűleg többükben benne vagyok valamennyire. Azonban, amikor a szabadkai Pannon Televízió munkatársa, Fridrik Gertrúd feltette ezt a kérdést a Mielőtt újrakezdenémről,  akkor rávágtam, hogy semennyire, mivel ez az első regény, ami teljesen fikció. Amikor  viszont a 319. oldalról felolvasott egy rövid részt, libabőrös lett a karom, és rájöttem, hogy az a néhány sor, amit Marko mond, az tulajdonképpen egyfajta hitvallás, amely pontosan kifejezi a viszonyulásomat, a kapcsolatomat a regényhelyszínekhez, például a szülővárosomhoz, Szegedhez, aztán második otthonomhoz, Szabadkához, és végül Szarajevóhoz, amelyet életem végéig csodálni fogok.

Mitől kedves a szívednek Szabadka?

Szabadkához csaknem egy fél emberöltő köt, mára már ez a második otthonom. Havonta többször utazom oda, barátokat szereztem ott. A város nagyon különleges a népi szecessziós épületei miatt, azonban számomra fontosabbak az emberek, akikhez kapcsolódom. Egy korábbi interjúban az ottaniak úgy fogalmaztak, hogy a város elszeretett engem. Ez tényleg így van, nem beszélve a nagyon sok olvasómról, akikhez szintén szoros kapcsolat fűz.

A Mielőtt lemegy a napot lefordították szerb nyelvre. Hat balkáni országban fog megjelenni (Szerbia, Horvátország, Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia). Mikorra várható a megjelenés?

Néhány hónapon belül, az egyik legnagyobb szerb kiadó, a Laguna gondozásában. Nagyon büszke vagyok, hiszen ez egy óriási eredmény.

Gyergyai-Szabó Mariann

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!