Napjainkban, amikor a globális felmelegedés és a klímaváltozás beláthatatlan mezőgazdasági területeket tesz terméketlenné, a világ éhezőinek száma pedig eléri az egy milliárdot, ideje elgondolkodnunk azon, mennyi ételt hajítunk a kukába. Minden hetedik ember kóros alultáplátságban szenved, miközben mi lelkiismeret-furdalás nélkül dobjuk ki a feleslegesen kosarunkba dobált élelmiszereket.

Kíváncsiságtól hajtva áprilisban különleges kísérletnek vetettem alá a családom. Időt és energiát nem sajnálva aprólékosan lemértem minden kukában landoló élelmiszert, és rögzítettem az adatokat. Figyelem! Meghökkentő eredmények következnek.

Négytagú családunk  két felnőttből, egy kétéves és egy három hónapos gyermekből áll. A legkisebbünk csillagos ötöst kapott a felmérés során, ő ugyanis annyi anyatejet eszik, amennyire szüksége van. A nagy tesóval már más a helyzet. Ő az, aki szeret az étellel játszani az asztalnál és akinek a kenyér héja a nem ehető kategóriába tartozik. Bölcsis léte néhány hónapja alatt több időt töltött itthon, mint a bölcsődében. Igen, minket is elért a "betegséggel szokja a gyerek a közösséget" jelenség. Ilyenkor hazahoztam a már befizetett ebédet és uzsonnát. Az előbbi kivétel nélkül hatalmas mennyiség volt ízletesen elkészítve, itthon azonban valahogy mégsem ízlett a ksifiamnak. A férjem nem rajong a spenót- és a répafőzelékért, így kénytelen-kelletlen én töltöttem magamba a kifizetett ebédet. Ha az uzsonna valamilyen kenyér volt, az sem nyerte el a kis beteg tetszését, én pedig várandósan nem akartam elfogyasztani azt, amibe ő influenzától legyengülve már beleevett. Kukánk tartalma így szépen lassan napról napra nőtt.

Gyerekek után felnőtteket górcső alá véve kijelenthetem: családunkban én vagyok az egykori szófogadó gyerek, aki iskolásként a paradicsomos káposztát és a minden élvezeti értéket nélkülöző hússzeletet is megette a menzán, mert az ki volt fizetve. Ehhez képest gyakran azon kapom magam, hogy dobálom kifelé a berohadt, bebüdösödött ételeket a konyhámból. Környezetvédelmi szempontokat figyelembe véve igyekszem előnyben részesíteni a pultban kapható felvágottat az előre csomagolttal szemben. Ezzel azonban az a gondom, hogy - mivel nem vagyunk nagy húsevők - gyakran orrfacsaró szagot áraszt a párizsi vagy a sonka, mire rászánnánk magunkat a fogyasztásukra. A tejtermékek kevesebb fejfájást okoznak. A kevésbé friss sajtot - miután fehéredő részeit levagdosom - a pár nappal korábban lejárt szavatosságú joghurtokkal félelem nélkül lapátoljuk. A száraz kenyeret a férjem egy állatmenhelynek juttatja el, így ezekkel nem termelünk hulladékot. Amivel viszont igen, az a főtt étel. A férjem anyukája képtelen elfogyasztható mennyiségeket főzni nekünk, és ezzel én is így vagyok. Egy alkalommal vendégeket vártunk ebédre, amikor öt felnőtt és egy gyerek részére sütöttem egy kis csirkehúst. Egész pontosan tíz páros csirkecombot, amely kereken négy kilót nyomott. Be kell látnom, kissé elvetettem a sulykot. Mentségemre szolgáljon, hogy nem vagyok egy gyakorlott háziasszony, a vendégektől pedig nem sajnáltam a finom falatokat. 

Időnként próbálkozom egészséges, reform ételek előállításával. A férjem udvariasan megkóstolja őket, aztán inkább marad a megszokott ízeknél. Érdekes módon a fehér lisztes-cukros sütik mindig elfogynak, a teljes kiőrlésű-xilites változatokat azonban jobbára csak én fogyasztom. Ezeket pár nap után vagy én is megunom vagy nem tudom mindet megennni, így a maradék az utcai kuka tetejére kerül abban a reményben, hogy egy hajláktalan majd jó étvággyal falatozik belőle. Az egészséges életmódra törekedve egy időszakban ész nélkül vásároltam arany áron a különböző szénhidrátcsökkentett termékeket, tökmag-, gesztenye- és mandulaliszteket. Mi lett a sorsuk? A lelkesedés alábbhagyott, a szavatosságuk lejárt, és mentek a szemétbe.

"Fő az egészség" címszóval rendszeresen kilátogatok a helyi  termelői piacra. Betárazok egy hadseregnek való friss zöldséget és gyümölcsöt, nagy nehézségek árán beszuszakolom őket a hűtőbe, aztán ráfelejtek, mit is vettem. A jobb esetben csak megfonnyadt, rosszabb esetben halmazállapot-változáson átesett csöpögős  finomságok pedig feltartóztathatatlanul robognak vesztőhelyük, vagyis a kuka felé. Legtöbbször az okozza a problémát, hogy túl sok mindent vásárolunk. A hűtő és a konyhaszekrény roskadozik a különböző tésztáktól, zöldségektől, az egyszer használt leveskockától és vegetariánus fasírtporoktól. A boltból hazaérve csak behajigáljuk a helyükre a friss árukat, aztán a zsúfoltságtól nem látjuk át, mit rejtenek a polcok. Közben pedig megállás nélkül  csodálkozunk, minek van itthon egy helyett öt csomag tarhonya vagy egy helyett három tálca tojás. Egyszer már nekifutottam a Konyhai rendszerező névre keresztelt táblázatom rendszeres használatának, a lustaság azonban erősebbnek bizonyult, mint a világmegváltó tervek.

Ez a terjedelmes felvezető után pedig következzék, milyen sokkoló eredményt produkáltunk. Az egyhavi kidobásra ítélt ételeink a következők voltak:

- 7 dkg felvágott

- 7 dkg saláta

- 15 dkg kenyér

- 45 dkg nyers zöldség, gyümölcs

- 17,5 dkg joghurt

- 2,5 dkg tea

- 25 dkg búzakorpa

- 4,4 kg (!!!) főtt étel

Hogy mindennek milyen hatása van a klímaváltozásra és hogy hogyan védekezhetünk a feleslegessé váló konyhai maradékok ellen, a cikk második részében derül ki.

Az összeállítás forrása:

http://husmenteshetfo.hu/index.php/hu/miert-husmentes/ehezokert

A képek forrása: pixabay