A szülés egy extatikus állapot, amely elvezet a női kiteljesedéshez, személyiségünk épüléséhez. Ideális esetben. Valójában viszont a nők egy része traumaként éli meg gyermeke világrajöttét. Mi áll ennek hátterében? Hogyan javíthatunk az elkeserítő gyakorlaton? Erről is kérdeztem Pleván Tímeát, az Ablak a világra kezdeményezés megálmodóját.
Pleván Tímea
Miért gondoltad, hogy felkarolod a traumatikus szülésen átesett nők ügyét?
Császármetszéssel születtek az ikerlányaim. Sokáig nem gondoltam, hogy ez akadálya lenne egy következő várandósság esetén a hüvelyi szülésnek, de azzal szembesültem, hogy kevés intézmény és orvos támogatja a hüvelyi szülést, ha egy édesanya korábban császármetszésen esett át.
Miközben ezt tervezgettem, egyre többet és többet olvastam az élettani szülésről, így világossá vált, hogy a mai napig nem sikerült évtizedes WHO ajánlásokat átültetnünk a gyakorlatba és nincs sem olyan visszajelző rendszer, ahol a kismamák a tapasztalataikról beszámolhatnának az intézményeknek, sem olyan mérce, amely alapján monitoroznák az intézmények működését, feltárnák és javítanák a hibákat, vagy tovább erősítenék a jó gyakorlatokat. Az intézmények honlapjáról gyakran az alapvető információk is hiányoznak, amelyek alapján a kismamák tájékozódhatnának a beavatkozások arányáról vagy a rutinszerű gyakorlatokról. Arra jutottam, nekünk, édesanyáknak kell összeszednünk, amit tudunk. Egy olyan adatbázist hoztam létre, amelyben azok, akik már szültek, elmondhatják a saját történetüket. Akik pedig még előtte állnak, tájékozódhatnak a tapasztalataink alapján. Összeállítottam egy kérdőívet, amely tematikáját tekintve a várandósgondozást, a szülést, a csecsemőosztály működését, sőt a szülést követő érzéseket is lefedi. A válaszokat a Facebook oldalamon és a honlapomon teszem közzé.
Itt milyen téma kap hangsúlyt?
Elsődleges prioritása a szülés témájának van. A kérdőív segítségével szeretném felmérni és széles közönség előtt megmutatni, hogyan, milyen körülmények között, mennyi beavatkozással kísérve születnek Magyarországon a kisbabák. Ezzel párhuzamosan szeretném bemutatni az egyes beavatkozásokat, előnyöket, hátrányokat, kapcsolódó nemzetközi ajánlásokat. Nem titkolt szándékom a szemléletformálás. Attól ugyanis, hogy valami szokás, nem feltétlenül szükséges.
Például nem lepődünk meg, hogy a kismamák kétharmada oxytocint kap a fájások erősítésére, hiszen minden ismerősünk ezt meséli. Mi ebben a hír? Vagy abban, hogy a kismamák több, mint 40%-a úgy hozza világra a babáját, hogy a hasába könyökölnek? De ha mellé teszem, hogy a WHO már régóta nem javasolja ezt a manővert, mert súlyos sérüléseket okozhat anyának és babának egyaránt, már értjük, miért nem jó, ha minden harmadik anya elszenvedi ezt a beavatkozást a szülése során. A számokon túl fontosnak tartom a korszerű információk terjesztését, az édesanyákat, kismamákat tudatos tájékozódásra biztatom, miközben szeretném megmutatni a szülésnek azt az arcát is, amit mára már csak nagyon kevesen ismernek és ami a tervezett otthonszüléseken kívül nem is nagyon tud megmutatkozni.
A háborítatlan szülés témája mellett másik szívügyem a szoptatástámogatás. Sajnos sokkal kevesebben tudják sikeresen szoptatni a kisbabájukat, mint amennyien szeretnék. Ebben az is közrejátszik, hogy számtalan tévhit él a szoptatással kapcsolatban. Igyekszem rávilágítani ezekre és segíteni a korszerű információk terjedését.
Miért tartottad fontosnak, hogy a szülésélményekről indíts diskurzust?
A szülésünk történései, a szerzett tapasztalatok nem korlátozódnak a szülés idejére és a hatások nem érnek véget az intézmény elhagyásával. Azt szokták mondani, „örülj, hogy egészségesek vagytok.” De mit jelent ez az egészség? Hogy kezünk, lábunk megvan? Azt gondolom, ettől magasabban van a léc.
A szülés egy hormonvezérelt, élettani folyamat. Se nem betegség, se nem vészhelyzet. Ellenben, ha rutinból, türelmetlenségből vagy például rosszul értelmezett segítségnyújási céllal elkezdünk belepiszkálni, akkor könnyen azzá válhat. Egy dominót fellökünk és jó eséllyel borul vele a többi is, de ha nem is dől mind és nem torkollik császármetszésbe egy hüvelyinek induló szülés, akkor is ott vannak a beavatkozások lehetséges mellékhatásai, szövődményei. És mit mondjunk azoknak, akik utólag ébrednek rá, hogy valójában ok nélkül szenvedtek el bizonyos dolgokat, sőt esetleg viselik is azok következményeit? A nők egy igen nagy része ma úgy hagyja el a szülőszobát, hogy azt gondolja, a teste vagy annak egyes területei nem alkalmasak a szülésre, hogy segítség nélkül nem tudta volna világra hozni a babáját. A válaszadók között a szülések harmadát indították, a szülő nők kétharmadának adtak oxytocint fájáserősítésre, 43%-ának könyökölték ki a hasából a babáját, közel 70%-án végeztek gátmetszést, 33%-uknak avatkoztak be a lepény megszületésébe valamilyen módon. Igen, van, hogy bizonyos beavatkozásokra szükség van, de meggyőződésem, hogy ezek az arányok túl magasak ahhoz, hogy minden esetben indokoltak legyenek. A testünk tökéletes. Mindenünk működik úgy, ahogy kell, anélkül, hogy egy egészségügyi csapat folyton segítené a működésünket. Miért hisszük, hogy a szülésnél kudarcot vall a szervezetünk? Azt gondolom, valahol valami elcsúszott. Ennek a kibillent egyensúlynak a helyreállítását szeretném segíteni a munkámmal.
Ideális esetben ugyanis csak akkor kellene a szülésbe bármilyen módon beleavatkozni, ha az az anya vagy a baba érdekében valóban indokolt. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy mi, anyák, szülés előtt álló nők tudatosabbak legyünk, többet tudjunk a szülés természetes folyamatáról, a lehetséges beavatkozásokról, azok alternatíváiról, hogy ismerjük a jogainkat és a lehetőségeinket.
Évtizedek óta úgy tekintünk a szülésre, mint egy dologra, amit el kell szenvedni, amin túl kell esni, amit csak meg kell próbálni túlélni, a jó anyaság mércéje pedig, hogy nem sopánkodunk azon, ami történt. De a szülésünk nem csak a mi életünkre van hatással. Mesélünk róla ismerősnek, ismeretlennek– ezzel táplálva vagy épp lebontva a témáról alkotott sztereotípiákat. Ennél azonban jóval lényegesebb, hogy a szülésélményünk gyermekünkre is hat. Nem mindegy, hogy miképp jön a világra, hogy a születése közben milyen hatások érik, hogyan fogadják őt. Jelentősége lehet annak, hogy azonnal az édesanyja karjaiba kerülhet-e, ahol nem is háborgatják az aranyórák végéig, hogy mikor vágják el a köldökzsinórt, hogy a csecsemőosztályra átkerülve szeparálják-e az anyukájától. A magzati létről még nem tudunk eleget, az újszülött- és csecsemőkori élményeket elbagatellizáljuk. Ezen változtatnunk kell. Hiszem, hogy a boldog társadalomhoz vezető út a békés születéssel kezdődik.
Hogyan hat a szülésélmény akár a saját anyasághoz akár a gyermekhez való viszonyra?
Míg egy pozitív szülésélmény megerősít a kompetenciáimban, a „képes vagyok rá” érzést adja, feltölt és úgy érzem, a hegyet elviszem a hátamon, addig egy negatív szülésélmény éppen ellenkezőleg hathat, és olyan negatív gondolatok sorjázhatnak a fejemben, hogy a testem hibásan működik, nem elég jó, nem vagyok alkalmas, mióta ember él a földön születnek gyerekek, de én ezt sem tudom jól csinálni. Az első esetén magabiztosabban állhatok az anyasághoz, de persze ez sem törvényszerű. Mind az anyaságunk megélését, mind a gyermekünkkel való viszonyunkat több tényező is befolyásolja, ugyanakkor jól jön, ha nem kell szüléskörüli negatív élményekkel is megbirkóznunk egy egyébként is érzékeny, új, ismeretlen életszakaszban.
Hogyan befolyásolja a szülésélmény a további gyermekvállalást?
A kérdőívemben az utolsó kérdés az, hogy ha csak és kizárólag a szülés által tapasztalt élmények befolyásolnák a kitöltő édesanyát, szülne-e újra. Ez az adat igen szomorú képet fest. A hüvelyi úton szült édesanyák mindössze 57%-a válaszolta, hogy bármikor szülne újra. Császármetszés esetén még elkeserítőbb a kép, mindössze 43% ez az arány. Összességében 52% válaszolta, hogy bármikor szülne újra. Az anyák 7%-a biztosan nem, 8%-a, valószínűleg nem szülne újra. Hét százalék számára már eltelt annyi idő, hogy igen, de ebben sokáig nem volt biztos. Tizenhárom százalék még nem, de idővel elképzelhetőnek tartja, és szintén tizenhárom százalék szülne újra, de csak alapos utánajárás után, hogy eldönthesse, hol és kivel szülne. Császármetszés esetén mindegyik válasznál rosszabbak az eredmények, mint hüvelyi szülésnél.
Mindeközben a tervezetten otthon szült anyák körében 88% azoknak az aránya, akik bármikor szülnének újra. Itt fontos megemlíteni, hogy a szülésélményt nem befolyásolta koraszülés vagy olyan súlyos komplikáció, ami az anya vagy a baba intenzív ellátását tette volna szükségessé, az adatgyűjtés ugyanis a jelenlegi szakaszában csak a komplikációmentes szülésekre terjed ki.
A kérdőívet kitöltők milyen negatív élményekről számolnak be?
A leggyakoribb panasz talán a bánásmód. A nők szülés során nem kapnak tájékoztatást, nem kérik a beleegyezésüket, csak történnek a dolgok. Nemhogy nem dönthetnek, de még csak azt sem tudják, mi és miért történik, miért van egy beavatkozásra szükség vagy lehetne-e másképp. Az édesanyák gyakran említik az oxytocin okozta egybefüggő, már-már viselhetetlen mértékű fájdalmat vagy a méhszáj kézzel történő tágítását is.
Van adat arról, hol a legjobb szülni?
Egyelőre nincs. Ugyan a kérdőívet több, mint 12.000-en töltötték ki, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy az egyes helyszíneket össze lehessen hasonlítani. A kezdeményezés még gyerekcipőben jár, ezért bízom benne, hogy ahogy egyre több ember hall róla, egyre többen kitöltik a kérdőívet, és ezáltal megbízható adattal fogunk rendelkezni erről is.
Meg lehet egyáltalán fogalmazni, mi kell a jó szüléshez?
Azt gondolom, a jó szüléshez a személyre szabott gondoskodás az egyik kulcs. Hogy a szülő nő ott, úgy és azokkal szülhessen, ahogy neki a legjobb, ahol ő biztonságban érzi magát. Hogy a döntését tiszteletben tartsák, hogy a szülése során kompetens felnőttnek tekintsék, hogy hozzá alkalmazkodjanak, hogy az ő és a kisbabája szükségletei legyenek az elsők. Hogy méltó bánásmódban legyen része. Ha valamilyen beavatkozás szükségessé válik, annak okairól kapjon korrekt, érthető tájékoztatást és ő hozhasson döntést, ne csak sodródjon az eseményekkel.
Milyen változtatásokra lenne szükség ahhoz, hogy a nőknek jobb szülésélményben legyen részük?
Fontos lenne, hogy az új kutatási eredmények beépítésén, a korszerű gyakorlatok megvalósításán túl a kommunikáció, a kismamákkal való bánásmód is változzon. Ha egy nő várandós lesz, hirtelen gyerekszerepbe kényszerül, akinek be kell állni a sorba és tenni kérdezés nélkül, amit előírnak számára. A vizsgálatokról, beavatkozásokról, miértekről ritkán kapunk teljeskörű tájékoztatást, miközben nem vagy alig merünk kérdezni, mert félünk, mit szól majd hozzá az orvos vagy a szülésznő, még akadékoskodásnak veszik, ami majd kihat a további bánásmódra is.
Nincs ez másképp a szülés alatt sem. Sokszor nem mondják el, mi és miért történik, a szülő nőnek nincs beleszólása, döntési lehetősége, csak sodródik az eseményekkel.
Jól mutatják ezt az édesanyák válaszai a beavatkozásokra vonatkozó kérdéseimnél is. Valamivel több, mint 8500 édesanya szülése során csaknem 13.000olyan beavatkozás történt, amiről vagy tájékoztatást sem kapott vagy esetleg határozottan tiltakozott is ellene, ezzel azonban senki nem törődött. Vagyis a válaszadók mindegyike érintett legalább egy ilyen beavatkozásban.
Azt gondolom, a gyakorlatnak és a szemléletnek egyaránt változnia kellene.
Számtalan esetben tudjuk, hogy az évtizedekkel, sőt akár az évekkel ezelőtti tudásunk mára elavult. A szülés területén is halad előre a tudomány. Valamiért ez a friss tudás, az új nemzetközi ajánlások kevés kivétellel nem, vagy nehezen akarnak átmenni a kórházi gyakorlatba, pedig már ennek a beépítése is magával hozhatna egy újfajta gondolkodásmódot. Itt az ideje, hogy a szülésre ismét élettani, természetes folyamatként tekintsünk.
Kép: Pleván Tímea és unsplash.com
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
