Amikor az első gyermekem vártam, minden nap az internetet bújtam. Folyamatosan nyomon követtem, éppen milyen gyümölcshöz vagy zöldséghez hasonló a mérete, milyen testrészei fejlődtek már ki, hányszor csuklik és hányat pislog. Igyekeztem minél alaposabban felkészülni a nagy napra, amikor majd találkozhatok vele. Az orvosom is megkérdeztem, mi hogy szokott történni, ő azonban csak szűkszavúan sorolta a számára unalomig ismétlődő rutinfolyamatokat. Amikor eljött az idő, bizony néhány dolog váratlanul ért. És még hónapokkal ez után is.
A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a szülésznők bekísértek a szülőszobába, és közben lélekromboló megjegyzéseket tettek rám, a görcsöktől kínlódó, vajúdó anyára. Arra valahogy senki nem készített fel, nekem pedig meg sem fordult a fejemben, milyen könnyen belefuthat az ember egy - vagyis pontosabban két - nyugdíj előtt álló, besavanyodott, kiégett szülésznőbe. Akiknek az lett volna a feladatuk, hogy a pánik szélén nyugtassanak és biztassanak, olyan lelketlenül viselkedtek, amitől igazából még ma sem tértem magamhoz. Senki nem szólt előre, hogy bizonyos - az anyaságomat és a gyerekemhez való viszonyomat megkérdőjelező - mondatok végérvényesen beleégnek az agyamba és a gyermekágyas időszak hormonoktól és kialvatlanságtól instabil hetei alatt minden nap elbizonytalanodom, vajon jó anya vagyok-e. Ilyen előzmények után hálás vagyok, hogy a második kisfiam egy angyali türelmű, szépszavú szülésznő segítségével, meghitt körülmények között hozhattam világra.
A második meglepetés rögtön szülés után ért. Mert ugye mindenki csak addig mesélte az élményeit, hogy kicsusszant a baba, aztán minden fájdalom elrepült. Arról mindenki mélyen hallgatott, hogy még napoknak, heteknek kell eltelniük, mire az ember minden elővigyázatosság nélkül, bátran lehuppanhat egy székre, egy padra vagy bármilyen más ülőalkalmatosságra. A fizikai regenerálódásra szánt időt manapság mindenki igyekezne megspórolni, mert gyengének és nyafogónak könyvelik el, ha pár héttel szülés után nem folytatja olyan aktivitással az életét, mint a várandóssága előtt. Nekem szerencsém volt, mert mind a férjem, mind a nagyik lelkesen siettek a segítségemre, hogy komplikációk nélkül felépülhessek a szülést követően. Jó lenne, ha minden családban meg lehetne oldani, hogy több figyelmet és segítséget kapjanak az újdonsült anyukák!
Ha valaki még időben szól, hogy a szoptatás sem olyan magától értetődő, mint a klisékkel túlzsúfolt hollywoodi mozikban, frusztrációtól és csalódástól egyaránt megkímélhettem volna magam. Látott már bárki is fájdalmas tejbelövelléstől vagy kirepedező, felsebzett mellektől szenvedő hősnőt? Talán engem ért váratlanul a szoptatás hogyanja, de saját tapasztalat híján valóban úgy képzeltem: gyermeket etetni annyi, mint mellre tenni, aztán meg levenni. A megfelelő, fájdalommentes szoptatási pozíció tanácstalan keresése, a hirtelen megjelenő és szűnni nem akaró csomók kétségbeesett masszírozása valahogy eddig minden anyai beszámolóból kimaradt. Meg a szűnni nem akaró görcsölés azon, vajon van-e annyi tejem, hogy az egymásba csúszó, többórás, kínlódásnak átélt etetések után ne kelljen magára hagynom az ordítva agonizáló gyerekem, hogy a fagyasztóból előkapjak egy adag anyatejet vagy tápszert kutyulgassak.
Ha valamit megtanultam, mióta anya lettem, az az, hogy mindenki ugyanolyan nehézségekkel küzd szülés után. Míg egyikünk könnyebben veszi az elé gördülő akadályokat, a másikunk stresszel, kínlódik, megijed, ostorozza magát és sír, sír, sír. Mi tehát a konklúzió? Kérdezz, gyűjts információt, közben igyekezz minden rémtörténettől távol tartani magad! Ne félj segítséget kérni orvostól, védőnőtől, tapasztaltabb rokontól vagy barátnőtől! És bízz magadban! A te gyerekednek te vagy a legjobb anyja!
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
A képek forrása: freeimages (1.), pixabay (2.)
