Néhány hete koktélozni mentem a barátnőimmel. Nem kezdődött zökkenőmentesen az este, végül mégis felszabadult nevetésben és eseménydús sztorikban lehetett részem. Most annak a rövid kis krónikája következik, hogyan hagyja otthon anya apát és a két pici gyerekét, hogy a barátnőivel kirúgjon a hámból.
Úgy éreztem, kimaradok valamiből. A legjobb barátnőm mintegy mellékesen említette meg, hogy egy közös barátnőnkkel milyen koktélokat szürcsölgettek az egyik helyi étteremben a nyári kánikulában. Az élménybeszámolót egy fél éves és egy két és fél éves fiúcska négy fal között ragadt, cipekedéstől és gyerekemelgetéstől lestrapált anyukájaként hallgattam. Bevallom, akkor kicsit irigykedtem a gondtalan, független életükre. Aztán gyorsan el is szégyelltem magam. Szerető férjem van és két gyönyörű gyerekem, mire vágyhatnék még? De mégis! Valahogy egyre szűkebbnek bizonyult a babaszoba, amelyből a kisebbik fiam születése óta csak a nagyszülőkhöz, boltba vagy a védőnőhöz tettem ki a lábam. Persze ezekre a helyekre egy vagy két gyereket mindig magammal vittem és már el is felejtettem, milyen érzés egyedül kilépni az utcára. "Vigyetek már el engem is!" - nyüszítettem. Hát valahogy így erőszakoltam rájuk magam. Aztán izgatottan vártam a szombat estét, hogy újra egykori triónk gondtalan, cserfes kiscsaja lehessek. Haha, na persze! Ahogy azt anya kitalálta!
Miután megbeszéltük a találkozót, elkezdett gyötörni a kétség és a lelkiismeret. Elbizonytalanodtam és nem voltam benne biztos, vajon helyesen teszem-e, ha egy estére elmegyek otthonról. Ezt a szombatot megelőzően nem éreztem nyomasztónak, hogy semmilyen gyerekmentes programot nem szervezek magamnak. Csak azt vettem észre, hogy egyre kevesebb türelmem van a nagyobbik gyermekemhez és túlságosan sokat görcsölök bizonyos dolgokon. A férjem látta, hogy nagyon bezárult körülöttem a világ és a gondolataim csak a kakás pelusok, hizlaló gyerekkaják, az állandó fogmosásra és szappanos (!) kézmosásra kényszerítés, no meg az elindulással járó türelmetlen "Haladjál már, vegyed már a cipődet!" mantrák körül forogtak. Biztatott, hogy mozduljak ki otthonról, találkozzak a barátaimmal, érjenek új ingerek. (Utólag is köszönöm ezt neki!) Vállalta, hogy elvégzi egymaga a szokásos esti rutinokat. Én meg csak azon gondolkodtam, szabad-e nekem a szombat estét a barátaimmal házon kívül töltenem. Aztán hirtelen jött a katartikus felismerés: mióta megszületett a nagyobbik fiam, csupán egyetlen egyszer találkoztam a legjobb barátnőmmel úgy, hogy nem volt velem gyerek. Akkor is egy irodalmi délutánra siettünk és sokat nem tudtunk beszélgetni.
Szombaton aztán elérkezett az indulás pillanata. A kisfiam hatalmas könnycseppeket hullajtva kérlelt, hogy ne menjek. Erős maradtam, és elindultam. A lányokkal pedig bevettük két hangulatos kis hely teraszát, és elkezdtük szürcsölni a koktélokat. Fiatalabbnak nem, felszabadultnak, gondtalannak és vidámnak viszont éreztem magam. A napi mókuskerék - irreális méretűre felnagyított - gondjai végre átadhatták helyüket a viszontlátás és az egyre ritkuló találkozások örömének. Nevettünk, sztorizgattunk, jól éreztük magunkat. Feldobottan, pozitív energiával telve léptem át a küszöböt éjfél körül, amikor hazaértem.
Nem volt egyszerű kilépni a jól felépített komfortzónámból, az biztos. Ahogyan az is, hogy a gyereknevelés kimerítő, soha véget nem érő feladatát nagyobb örömmel tudom végezni, ha saját magamra és a barátaimra is szánok némi időt. Ha legközelebb hívnak a lányok, biztosan igent mondok a következő közös programunkra is. Ők ugyanis azok, akik feltöltenek és akikhez fordulhatok egy-egy padlóra küldött, sírós nap után és akikkel önfeledten vihoghatok egy-egy idétlen kis semmiségen. Köszi, csajok, hogy vagytok nekem!
Képek: saját
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
