Ziháló légzés, felbüfögött vacsora, kérlelhetetlen, panaszos sírás - egy végignyűszített éjszaka hajtott minket hajnalban a kórház gyerekosztályára. Ki nem mondták, én nem kérdeztem, de azt hiszem, nagy volt a baj.
Az éjszaka kiszolgáltatott, nyomorúságos óráiban magamra hagyva, a rémisztő előjeleket fel nem ismerve, tanácstalanul tettem egymás mellé a lehetséges forgatókönyveket. A leghelyesebbnek vélt válaszok között bolyongva, elveszetten, a rám szakadó felelősség súlyától roskadozva gondoltam monoton egymásutániságban újra és újra végig, mit kellene tennem. A korábban már megtapasztalt, elutasítással és szemrehányással teli, megrovó tekinteteket, a műszakváltással járó bürokratikus nyűgök tetőzését akartam elkerülni, amikor a kórházba taxizás lehetőségét fontolgattam. Végül váratlanul jelent meg lelki szemeim előtt a méretes gyerekorvosunk képe, akit sűrű bocsánatkérések közepette ünnepi jókívánságok helyett az éjszaka rémisztő eseményeinek sorolásával ébresztettem a névnapja hajnalán. Néhány elkapkodott sóhaj és túlhajtott szívdobbanás után ijesztő gyorsasággal szállított be minket a kórház gyerekosztályára, míg a másik, szintén legyengült, gyógyszertől kótyagos gyermekemre a szélsebesen megérkező nagymama vigyázott.
Szorgos kezek végezték összehangolt munkájukat, míg a gyógyszerek stabilizálták a tíz hónapos élet egyensúlyból kibillent állapotát. A legdrágább kincs a kiságyban szuszogott egy oxigénmaszkkal az arcán, a nővérek negyedóránként ellenőrizték gondterhelten, de bizakodva az aprócska test mellkasának emelkedését és süllyedését. Eközben én a telefonon lógva hoztam a szűkebb család tudomására az elmúlt órák történéseit. Nem fogtam fel, mi történt velünk. Csak annyit értettem, hogy bent kell maradnunk a kórházban. A kisbabám nem evett, nem ivott, csak feküdt a rideg fémrácsok között és kimerülten igyekezett erőt gyűjteni egy testet-lelket kimerítő éjszaka után.
Öt napot töltöttünk a gyerekosztályon. A nővérek kivétel nélkül lelkiismeretesen, felkészülten és segítőkészen végezték a munkájukat. Orvosokkal ez idő alatt nemigen találkoztunk. Úgy tűnt, mintha a mindenhová begyűrűző, túlméretezett aktatornyokat csatasorba állító, szabad perceket számonkérő bürokrácia beszippantotta volna őket. A fehér köpenyek túlvilági gyorsasággal lobogtak a folyosókon, így az aggodalmas, gyámoltalan, kimerült, kiszolgáltatott, hazamenetelt sürgető, megszokott rutinjaikból és komfortjukból kiemelt betegek (és szüleik) jóformán esélyt sem kaptak, hogy érdemben tájékozódjanak testük hibás mintákkal működő részeiről. Szerencsére azért kedves, gondoskodó orvosokat is utunkba sodort az élet. Az egyik doktornő szemében megcsillant a gyermekbarát érdeklődés és az együttérzés. Ő volt az, aki a vizit során türelmesen taglalta múlt, jelen és jövő számbavehető eshetőségeit. Egy vékony hangú, vasalt inges, hideg szemű, de melegszívű orvos pedig meghagyta nekünk az intimitás egy apró látszatát, amikor kiszolgáltatott helyzetünkben udvariasan kopogott a kórtermünk ajtaján, mielőtt belépett.
Hazaérve csupán néhány órám maradt, hogy feldolgozzam az elmúlt napok eseményeit. Röviddel a zárójelentés kézhezvétele után újabb, eddig nem tapasztalt tünetek jelentek meg a mindig mosolygó kisfiamom. Újra egyedül és kétségbeesve fontolgattam, vajon ki merjem-e pakolni az ajtó mellé dobott, gombócba gyűrt szennyessel és monoton napok emlékeivel telepakolt csomagokat vagy induljunk vissza a kórházba. Az éjszakát végül a saját ágyamban töltöttem. Eltelt néhány nap, most a nagyobbik fiam és a férjem is beteg. Igyekszem helytállni, mindenkinek pontosan beadni a felírt gyógyszerek legkülönbözőbb halmazállapotú arzenálját. Közben naponta rohangálunk kontrollra a gyerekorvoshoz, minden eddigi rendszerünk felborult. Kimerültem. A féltés és az aggodalom, a napi szinten felmerülő újabb és újabb kérdések és a rájuk adott bizonytalan válaszok felőröltek. Tudom, másnak sokkal nehezebb. De most az én gyerekeimről van szó, akikért én vagyok felelős. Talán néhány nap múlva megkönnyebbülve dőlhetek hátra. Addig viszont a testem rutinszerűen görcsbe rándul és ellazulni képtelen izmokkal, megfeszülő inakkal szorongva várom, mikor tér vissza minden a megszokott kerékvágásba.
Kép: saját
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
