Izzadó tenyérrel, hevesen dobogó szívvel, izgalomtól görcsbe ránduló gyomorral készülődtem szombat este. A barátnőmmel Kiscsillag koncertre és néhány óra kikapcsolódásra váltottunk jegyet. A nagyobbik fiam a mamánál aludt. A férjem a kisebbik fiunkat babusgatta. Én pedig tanácstalanul túrtam fel többször is a szekrényeket. Pár év eltelt és pár gyermek megszületett azóta, hogy hébe-hóba elmentem egy-egy koncertre. A hajdani buliszereléseimtől már megszabadultam. Ezek helyett árválkodtak a vállfákon a munkába is használt, jobb állapotú meg az otthonra, büfizéshez, peluscseréhez tökéletes, elnyűttebb darabok. Órákon keresztül pörgettem a fejemben a lehetséges felsők és nadrágok listáját. A választásom végül egy iszonyatosan konzervatív szettre esett (kockás ing, farmer, kardigán). Mondanom sem kell, teljesen úgy néztem ki, mint egy gimnáziumi magyartanár. :) A barátnőm feljött hozzánk, hogy a sminkeléstől elszokott szemeimen kipróbálhassam a legfrissebb szempillaspirálját. Amikor legutoljára a barátnőm és én együtt festegettük magunkat, tíz évvel fiatalabb kiscsajok voltunk és én éppen a férjem meghódítására készültem, aki most a sminkelés alatt a nappalinkból figyelt minket. Ezt nevezem én tudathasadásos állapotnak! A kényelmetlen ruhaválasztás - és egy spontán időutazás - miatt a barátnőm nagylánynak nézett ki, én pedig egy gátlásoktól fulladozó rút kiskacsának éreztem magam- épp mint tinikoromban.
Megérkeztünk a koncert helyszínére. Leesett állal járattam végig a tekintetem a gyér számú közönségen. Nálunk egy-két évtizeddel idősebb, múlt századból itt rekedt ősz hajú, farmer mellényes, hosszú hajú férfiak és nők szorongatták a sörüket körülöttünk. Néhány perc után már fel sem tűnt, milyen ruha van rajtam. Az előzenekar a húrok közé csapott, a foghíjas nézőtér mégsem akart telni. A húszonéves, egyetemistaképű srácok kellemes, duruzsoló dallamokkal lazították el a szombat este kikapcsolódni vágyó vendégeket. Kezdtem oldódni. Néhány korty muskotály édesen simogatott. Szépen lassan kiszakadtam a gépiesen lefuttatott hétköznapok programjából. Sikerült otthonhagynom a néha nyikorgó, néha olajozottan működő futószalagot, amelyet taposva nap mint nap ugyanazokat a köröket futom.
Az egyetemistaképű srácok átadták helyüket Lovasinak és a bandának. Az első néhány szám alatt a karomat magam előtt szorosan összefonva fürkésztem a zenészeket, a hangszereket, a színpadon kavargó színeket. A kezdeti tartózkodásom idővel jobbra-balra ringatózózásra váltott. A barátnőm eközben egy régi ismerősünkkel kezdett pörögni és forogni. Egyedül bólogattam a visszafogott negyvenesek között. Aztán elkezdtem mozgatni a kezeim is. És ekkor megtörtént, amit már régóta szerettem volna: ki mertem ereszteni úgy istenigazából a hangom. A dalszövegekkel szinte végig bajban voltam, ezért énekelni nem igazán tudtam. Ehelyett először csak egy-két gyenge "huhuhu"-ra futotta a bátorságom. Ez aztán a koncert végére mélyről feltörő, teli tüdőből kieresztett "áááá"-ra és szünet nélküli ugrálásra fejlődött. Akkor és ott tökéletesen eggyé váltam a zenével, a szöveggel, a hellyel, a lüktetésel és az élménnyel. És már eszembe sem jutott, hogy önbizalom híján azon kezdjek el aggódni, miért nem szorosabb felsőt vagy sötétebb nadrágot választottam. Felszabadító volt átengedni magam a monoton mindennapok után valami teljesen másnak. A közönség soraiban több korombéli vagy nálam idősebb anyukát láttam önfeledten bulizni. Ha tehetném, minden kisgyerekes anyukának receptre írnék fel félévente egy-egy sikítással, tombolással fűszerezett élő koncertet. Kisimultam, tíz évet fiatalodtam. A buli után átszellemülve, lelkesen indultam haza. Tökéletes este volt.
Kép: saját
Videó: youtube
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
