Vannak olyan pillérei az életünknek, amelyeket biztosnak és kimozdíthatatlannak érzünk. Aztán telik az idő, új ingerek érnek minket, más szemmel nézzük az életet és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy valami teljesen újra, valami egészen másra vágyunk, mint eddig.

Valami hasonló történt most velem is. Tizenhárom éves korom óta készültem tanárnak. Megállás nélkül számoltam vissza arra várva, hogy elkezdhessek végre tanítani. Jó néhány tanévet végigdolgoztam, aztán nemrégiben arra igyekeztem választ találni, miért is sóvárogtam annyira ez a hivatás iránt.

Az elmúlt heteket azzal töltöttem, hogy próbáltam kitalálni, mit is szeretnék magammal kezdeni az elkövetkező években. A kisfiam másfél éves. Elméletileg szeptemberben abba az iskolába mentem volna vissza tanítani, ahonnan eljöttem szülni. Ebben a helyi intézmény akartam dolgozni gimis korom óta. Amikor lehetőséget kaptam, hogy a tantestület tagja lehessek, madarat lehetett volna fogatni velem. Nemrégiben megtudtam, hogy ebben a tanévben nem tudnak alkalmazni. Bármennyire hihetetlen, nem lepődtem meg. Valahogy éreztem, hogy most egy új állomásához ér az életem. Gondolkodtam a hogyan továbbon. A kisfiamnak természetesen az lenne a legjobb, ha egy évig még itthon maradna velem. Ebben az esetben viszont értelemszerűen kevesebb pénzből tudnánk gazdálkodni. Az igazat megvallva időnként idegőrlőnek érzem, amikor egész nap együtt vagyunk itthon a kisfiaimmal. Szeretem őket, de vágyom arra, hogy az öltözködéssel, étkezéssel kapcsolatos hatalmi harcokon meg a gügyögésen kívül más inger is érjen. Ennek ellenére kellemesen telik a nyár itthon a gyerekekkel. Nem kell ébresztőre kelnünk és a napom úgy osztom be, ahogy akarom.

Kezdtem elfogadni azt a helyzetet, hogy itthon maradok még egy évet a kicsivel, amikor megláttam, hogy három iskolába is keresnek tanárt. Kettő helyben volt, egy a szomszéd városban. Mind a három helyre felvettek volna. Hosszas tépelődés után azt választottam, amelyik helyben van. Nem tudtam felhőtlenül örülni annak, hogy megkaptam az állást, mert nem éreztem magaménak a rám váró munkát.

Néhány hete több kiadónak is jeleztem, hogy egy bizonyos angolnyelvű könyvet le szeretnék fordítani magyarra. Háromszáz oldalról és egy olyan témáról van szó, ami már régóta a szívem csücske. Az egyiknek elküldtem két oldal próbafordítást, a szerzővel és az anyaországi kiadó munkatársaival is egyeztettem. Hogy lesz-e belőle valami, nem tudom. Arra viszont jó volt ez a kis "szakmai kirándulás", hogy a műfordítói pályára újra lehetséges opcióként tekintsek. Valószínűleg nem leplek meg benneteket azzal, hogy a legnagyobb gyönyörűséget az írás jelenti nekem. Szeretném kipróbálni magam újságíróként. A legnagyobb álmom bekerülni a Nők Lapjába. Emellett szeretnék saját novellásköteteket, regényeket is írni.

Arra jók voltak az itthon töltött hónapok, hogy rájöjjek, nem feltétlen kívánkozom az itthoni gyerekekkel türelmetlen, veszekedős, kiabálós környezetből olyan munkahelyre, ahol ugyanezt kellene csinálnom, csak éppen nagyban. Tudjátok, már korábban is írtam: a két legfontosabb tényező az életben az önismeret, ami alapján kitalálod, hogy mit szeretnél és az önfegyelem, amivel minden követ megmozgatsz a céljaid eléréséhez. Na most én az elsővel vagyok bajban. Annyit tudok, hogy szeretnék itthonról dolgozni, no meg csendre és magányra vágyom munka közben. Tisztában vagyok azzal, hogy más nem találhatja ki helyettem, mit is szeretnék. Ezt a meccset nekem kell végigjátszanom magammal. Ha egyértelműen kiderül, mire is vágyom, a nehezén már túl is leszek.

Te is jártál már hasonló cipőben? Neked mennyi időbe telt eldönteni, mit is szeretnél kezdeni magaddal?

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!