Az elmúlt hónapokban a szokásos őszi-téli betegségek vették át az irányítást a családunkban.  Már a Péterfy Bori koncert előtt és után is köhögtünk és fájt a torkunk, a héten viszont már nekem is el kellett mennem az orvosomhoz. Ennek a családot leterítő betegséghullámnak azonban mindenféleképpen volt pozitív hozadéka is.

A héten amellett, hogy a kisfiaim próbáltam ápolni és észben tartani, kinek mikor melyik gyógyszert kell beadnom, én is az ágyat nyomtam. Köhögtem és fájt a fejem, meg persze az orrom is folyt. Tegnap délelőtt teljesen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy ellássam őket, ez pedig nem volt rám jó hatással. Nem sok erőm volt, a hangom is jobbára egy mutáló tinifiúéra hajazott.

Ez azért gond, mert a családi élet nálunk elég hangosan zajlik. A gyerekeink egészséges testvérharcokat vívnak egymással, én pedig próbálom a hangommal átvenni az irányítást felettük- több-kevesebb sikerrel. Ezen a héten viszont kénytelen voltam visszavenni a hangerőt. Ez pedig új perspektívát nyitott meg előttem. Talán azért, mert a kisfiaimon is nyomott hagyott a betegség, de alig tapasztaltam meg bármit is a mindennapos hisztériákból és veszekedésekből, holott az egész napot együtt töltöttük. Délután már mind testileg mind lelkileg sokkal jobban éreztem magam. Nem stresszeltem azon, hogy milyen hosszú ideig ülnek a TV előtt vagy hogy a folyamatos teaivás  rögtön tlepedékkel vonja be a frissen mosott fogacskákat. Persze összezördülésekre most is akadt példa. Az viszont mindenféleképpen előremutató, hogy én kimaradtam a fiúk veszekedéseiből.

Korábban az a gondolat vezérelt a gyereknevelés során, hogy a szigorommal kötelességtudó, megbízható embert faraghatok a gyerekeimből. A túlzott fegyelem és kritika azonban az elnéző, empatikus, babusgató érzelmektől vette el a helyet. Természetesen eddig is szerettem a gyerekeim és a rövid pórázzal "csak jót akartam nekik". Közben persze valamelyest elégedetlen voltam magammal, mert éreztem, hogy egy igazi anya nem bánik olyan keményen a gyerekeivel, mint én. Szerettem volna jobban élvezni az anyaságot. Ehelyett viszont csak azt éreztem, hogy nem tudok teljes mértékben azonosulni a kiképző őrmester szerepével, az állandó hatalmi harcokkal és a fogvicsorgatással, hiszen alapjában véve konfliktuskerülő ember vagyok. Az eszemmel beláttam, hogy túl keményen fogom a fiaim, próbáltam is kevesebb dolog miatt rájuk ripakodni, de valahogy nem tudtam kibújni a bőrömből. Bármennyire is szerettem volna, nem tudtam változtatni a berögzült, merev szokásaimon.

A vissza-visszatérő lelkiismeret-furdalás persze nem erősített meg abban, hogy teljes mértékben jó anyának érezhessem magam. Túlságosan is azzal voltam elfoglalva, hogy én hogy érzem magam egy-egy zűrös, hisztériától hangos helyzetben. Azzal nem vesződtem, hogy a gyerekeim helyébe próbáljam beleképzelni magam és megértsem, mi váltja ki náluk a hisztit vagy a dühöt. (A szemellenzős perspektíva szélesítésében sokat segített Kati Anya, az Együtt veled blog pszichológus szerzője.)

Arról is meg voltam győződve, hogy a nagyobbik fiam is torkig van azzal, hogy nem fordítok kellő figyelmet az igényeire. Katartikus érzés volt a hét elején megtapasztalni, mennyire fontos vagyok neki...

Ugyanennek a napnak a reggelén olvastam ki Jodi Picoult Törékeny című regényét. A történet egy csonttörékeny kislány családjának a mindennapjait mutatja be. Kijózanító volt megismerkedni a beteg kislány egészséges testvérének nézőpontjával. Akaratlanul is találtam párhuzamot a könyvbéli anyuka és köztem. Mindketten több időt és figyelmet szentelünk a beteg(ségekre hajlamosabb) kisebb gyerekünknek, míg a nagyobbal kevésbé empatikusan bánunk. Hiszen a nagyobb testvér az erősebb, az ügyesebb, vagyis az, aki már megérti a dolgok mögötti összefüggéseket és egyébként is sokkal önállóbb, mint a kicsi. A francokat! A nagynak is ugyanolyan szüksége van a gyengédségre és a simogatásra meg a szép szavakra, mint a kicsinek. Csak amikor két kisgyermekkel vagyok egyedül otthon, nem tudok minden esetben lágyan és türelmesen fordulni feléjük. Az elmúlt napokban viszont kevesebbet elégedetlenkedtem és bevallom, sokkal jobban érzem így magam. Remélem, ez minél tovább így marad!

Kép: pixabay

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!