Az elmúlt hetekben elenyésző idő jutott a blogra. Egyik betegségből a másikba esünk, könyvet írok és olvasok, emellett pedig ott a munkahelyem, ahová az utóbbi időszakban nemcsak tanítani jártam, hanem táncpróbára is. A készülődés és a fellépés részletei következnek.

Szeptemberben az egyik kolléganőm szervezett egy lelkes csapatot, akik vállalták, hogy részt vesznek egy kis "bohóckodásban" a szalagavatón. Én is ez a tizenhat fő közé tartoztam. December elején kezdtük a próbákat egy fiatal tánctanár segítségével. Elvis egyik, ha nem a legismertebb számára, a Jailhouse rockra tanultuk be a koreográfiát. Amikor összeállt a produkció, ki kellett találnunk a bevonulást is: a Pink Floyd Wall című számára én vezettem fel a csapatot. Amikor ezzel is kész voltunk, következett egy laza kis flash mob, amelyet a gyerekekkel együtt adtunk elő. Na, itt azért volt némi lemaradásom, mivel nem tudtam minden próbán részt venni, így még a fellépést megelőző estén is a lépéseket gyakoroltam otthon. Alapjában véve jó hangulatban, oldott légkörben készültünk a nagy megmérettetésre.

A szalagavatót megelőző héten szerdán, csütörtökön és pénteken is próbáltunk. A főpróba előtt még beugrottam néhány butikba, hogy másnapra megfelelő felsőt találjak magamnak. Fekete blézert nem, egy előnyös szabású, grafitszürke inget viszont találtam. Szombaton ezt és egy fekete nadrágot viseltem. Bár csak elvétve ismerek egy-két végzős diákot, a szalagtűzés alatt - szokásomhoz híven - egy picit elérzékenyültem. Ha tudnak róla, ha nem, mégiscsak egy mérföldkőhöz érkeznek ezen az estén a fiatalok... A hivatalosabb részek után következtek a zenés-táncos produkciók, amelyek egy részét a férjemmel és a kisfiaimmal közösen néztünk végig. Az osztálytáncokból nem sokat láttam, mivel a kollégáimmal indultunk átöltözni a fekete-fehér csíkos egyenpólóinkba. Felsorakoztunk, fémláncot tekertünk a kezünkre, aztán egyszer csak megszólalt a bevonulózenénk.

Az első ritmusoknál teljesen összezavarodtam, már akkor indultam volna befelé, amikor még nem kellett volna. Rendőri felvezetéssel végül a megfelelő ütemre kezdtem húzni magam után a rabtársaim. A közönségre nem mertem kitekinteni, mert féltem, hogy elbámészkodnék és elhibáznám a lépéseket. Erre végül nem került sor. A dal közepén egy pici pontatlanságot vétettem, de ez talán nem volt olyan feltűnő. Műsorszámunk főszereplője az Elvisnek öltözött kollégám volt, akit bármilyen magabiztosan is táncolt, a dal végén egy határozott rendőr levitt a színpadról. Egy rövid átvezető után adtuk elő az egyik végzős osztállyal közösen a flash mobot a Belga Rendőrmunkájára. Itt is szigorúan a koreográfiára koncentráltam. A meghajlást követően alig akartam elhinni, hogy túlvagyunk az egészen. Hazaérve a kisfiaim belebújtak a rabruhámba, aztán együtt ugráltunk a Rendőrmunkára.

Az elmúlt két hónapban hol felrázó és örömteli, hol időrabló tevékenységként tekintettem a próbákra. Annak viszont örülök, hogy belevágtam, és végigcsináltam ezt a produkciót. Egy élménnyel gazdagabb lettem. Talán jövőre is belevágok. Ki tudja?

Kép: Szentesi Mozaik

Videó: YouTube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!