A 34 éves Szabina és férje nyolc éve küzd azért, hogy gyermekük szülessen. Emberpróbáló küzdelmek állnak a hátuk mögött, mégsem adják fel. Próbatételeket, anyagiakat nem sajnálva mindent megtesznek azért, hogy szülővé válhassanak. Ismerd meg a történetüket!

Mikor döntöttetek úgy, hogy kisbabát szeretnétek?

A párom már évek óta szeretett volna családot alapítani, de korábban nem találta meg a megfelelő partnert ehhez. Bennem akkor fogalmazódott meg először, hogy anya szeretnék lenni, amikor vele találkoztam. Ezt a kapcsolatunk első pár hónapjában tisztáztuk, és mivel ő nagyon szerette volna, ha a baba "hivatalos" családba érkezik, el is jegyeztük egymást.

Mikor fordultatok orvoshoz?

Négy sikertelen terhességem volt, a vetélés után sajnos majdnem minden alkalommal szükség volt orvosi beavatkozásra, így szinte állandóan kapcsolatban voltunk valamilyen szakértővel. Mindent menstruációs ciklusban mértünk, valami vagy peteérés előtt volt vagy utána. Az egyes terhességek közt betartottuk az orvosok által elégségesnek tartott regenerálódási időszakot, ám ennek ellenére sem sikerült a baba, így nagyjából három év után mentünk el egy (magán) meddőségi centrumba. 

Mit mutattak a vizsgálatok?

Az első alkalom sokszor annyira általános, hogy nem is nagyon keresik az okát, a másodiktól sütik rád a ‘habituális vetélés’ bélyeget. Bár ettől a pillanattól elvileg komolyabban veszik a dolgot, sajnos az én esetemben nem volt egy egységes ok, amire visszavezethették volna a sikertelenséget. Elképzelések voltak, ezek mentén próbáltunk javítani az esélyeinken, így került sor hormonkezelésre, diétára, korrigáló műtétekre és pszichoterápiás támogatásra.

Milyen egyéb módszereket próbáltatok még ki?

Azt hiszem, hogy a Magyarországon elérhető orvosi és alternatív kezelések teljes skáláját végigpróbáltuk, a legtöbbet magánúton, egy vagyonért. Kivizsgáltattuk mindkettőnket, volt vérvizsgálat, spermaanalízis, általános egészségügyi felmérés, családi háttér felmérése és rendszeresen figyelték a ciklusomat, hogy van-e rendszeres peteérés, átjárhatóak-e a petevezetékek, megfelelő-e a méhnyálkahártya vastagodása, stb. Ellenőriztünk hőmérsékletet, számoltuk a napokat, "akcióztunk" eleget, de nem túl sokat vagy túl keveset és megtettünk mindent, amit javasoltak. Mivel a folyamat sokszor kudarcba fulladt vagy össze sem jött a terhesség, elkezdtünk más megoldásokat is kipróbálni. Volt ebben természetes alapú szerek fogyasztása, biorezonancia, ásványok, családállítás, hálanaplózás, Aviva-torna, kézrátétel, látók/jósnők, füstölők, különböző étrendek, akupunktúra, és természetesen rengeteg ima, mindkettőnk vallásából. Váltottunk orvost és kórházat is jópárszor, mert egyszerűen futószalagon kezeltek mindent és a legsérülékenyebb pillanatainkban még az együttérzésből sem jutott. Rengeteg mindent megpróbáltunk, az eredmények nem voltak számottevőek. Egy jó darabig nem mertük abbahagyni, nehogy pont ez az egy legyen az, amire nem vettük rá magunkat, pedig segített volna. A tudat, hogy próbálunk valamit tenni, segített, hogy ne érezzem elveszettnek magam – végül is ölbe tett kézzel nem ülhettem.

Az évek során változott, ahogy a gyermekvállaláshoz hozzáálltok?

Eleinte nagyon friss volt minden, sok fájdalom és állandó lemondás. Két-két és fél év után már kezdtem belefáradni, de hónapokig vártam egy gyógyszerezés eredményét. Nagyjából három év után jutottunk el a meddőségi centrumba, ahol kiderült, hogy nekünk a lombik valószínűleg nem jöhet szóba. Ekkor kezdtem feladni és nem tudtam, merre tovább. Kértem a páromat, hogy tartsunk szünetet, hadd lélegezzek fel és ne kelljen állandóan ezzel foglalkozni. Akkoriban sok programot szerveztünk és megpróbáltunk csak kettőnkre figyelni. Azóta sok idő telt el, és voltak időszakok, amikor – bár hivatalosan nem foglalkoztunk ezzel – titkon reménykedtünk, hogy majd spontán megtörténik a csoda. De nem így lett. Egyszer-kétszer felmerült, hogy egyáltalán ne próbálkozunk.

Hogyan írható le leginkább, ahogyan a gyermektelenségetekkel kapcsolatban érzel?

Valahol olvastam, hogy ha gyereket szeretnél, de nem sikerül, a szervezetedben a stressz szintje nagyjából azzal azonos, mintha négyes stádiumú rákkal diagnosztizálnának, vagy huzamosabb ideig beteg családtagot látnál el anélkül, hogy saját életed is lenne…Ez elgondolkodtatott és igyekeztem tudatosan javítani a helyzeten. Ez azonban elég nehéz, ha körülötted mindenki (értsd: konkrétan MINDENKI, testvérek, sógornők, rokonok, barátok, munkatársak, szomszédok, és mindenki, akit nem is ismersz igazán, de reggelente vele utazol a buszon, vagy ő szolgál ki a boltban, a gyógyszertárban, vagy a MEDDŐGÉGI KLINIKA recepcióján….) teherbe esik "amint az ura ránéz", minden gond nélkül kihordja a babát, és ripsz-ropsz egészséges gyermeke születik. Több év kellett ahhoz, hogy ne kapjak sírógörcsöt minden ilyen hírtől, hogy ne kelljen kirohannom termekből, ahol együtt kellett lennem állapotos nőkkel (ami az én korommal és munkakörömben nagyjából a kollégák 80%-át érintette), és ne kívánjam a teljes poklot mindenkinek – igen, még idegeneknek is, akik merészeltek velem szembe jönni az utcán nagy pocakkal. Sokan mondták, hogy ezt meg kell beszélni hasonló sorsú emberekkel, hogy érezzem, nem vagyok/ vagyunk egyedül. Én viszont szégyelltem magam és azon kívül úgy éreztem, nem segít rajtam, ha más fájdalma is engem terhel. Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy ne érezzem azt, hogy én egy anti-nő vagyok, aki evolúciós feladatát sem képes betölteni…

Mennyire határozza meg a mindennapjaitokat az, hogy babát szeretnétek?

Nyolc év telt el azóta, hogy először teherbe estem. Ennyi idő alatt sok minden történik. A legtöbb ismerős a második, harmadik gyerekét várja, ikrei vannak vagy csak szimplán iskolába viszi az elsőt… Közben mi munkát váltunk, családi események és tragédiák váltják egymást és igyekszünk új célokat keresni. A "pihenés" elég hosszúra sikerült, idén 35 éves leszek, nem sokáig halogathatjuk a dolgot. Sajnos a ciklusom nem tud helyrejönni, x műtét és gyógyszer után sem. A fizikai részt a nő viseli el, a férfi többnyire csendben szenved mellette és igyekszik nem mutatni, mennyire össze van törve ő is. Az első négy év szörnyű volt, gyakorlatilag végig depresszió és napi küzdelem. Utána kezdtünk el élni, és bármi is lesz később, tudom, hogy ezt jól tettük.

Gondolkodtatok örökbe fogadáson, lombikon?

A lombik nem jöhet szóba nálunk, az örökbefogadáson már gondolkodtunk, de még nem állunk készen rá. Szeretnénk mindketten a saját és főleg egymás vonásait látni a gyermekünkben, felfedezni benne azokat, amit egymásban is szeretünk. Nem tudjuk, hogyan reagálnánk, ha egy nem vérszerinti csöppség kerülne az életünkbe, de nem zárkózunk el. Ez azonban valószínűleg csak akkor fog komolyabban foglalkoztatni, ha 110%, hogy vérszerinti gyermekünk nem lehet.

Milyen gyakran kell a környezeteteknek magyarázni, miért nincs még gyereketek?

Az esküvő előtt csak a szüleink és a testvéreink tudtak a veszteségeinkről. Utána viszont általában minden ismerős (ezt szerintem a hasonló cipőben járók átérzik) felhatalmazva érzi magát, hogy neked szegezze a kérdést. Ez különösen kellemetlen tud lenni, mert ha nem akarsz udvariatlan lenni és azt mondod például, hogy egymásra koncentrálunk vagy megteremtjük a feltételeket (lakás, biztos állás, ahonnan elmehetsz szülni), akkor rögtön önző leszel vagy karrierista. Sokan elkezdenek erősködni, a legtöbben nevet is választanak a gyermekednek és elmesélik, szerintük hogy néznél ki pocakkal vagy mennyire szép és okos lenne egy gyermek, aki kettőtökből "áll össze". Köszi!

Mivel hét éve házasok vagyunk, házat vettünk, dübörög a meló és nem mellékesen mindenki látja, hogy imádjuk a gyerekeket, idővel valószínűleg leesett mindenkinek, hogy ez nem választás kérdése nálunk. Nem tudom, melyik a kellemetlenebb, ha bántóan zaklatnak minden alkalommal a "mikor?" kérdéssel, vagy ha nem is kérdeznek már róla…

A párkapcsolatotokra hogy hat, hogy még csak ketten vagytok?

Tudok hasonló párokról, hallottam, olvastam, láttam, mennyire megterheli ez a legflottabbul működő kapcsolatot is. Sokan szétmennek és megpróbálják mással. Mi sem értettünk egyet mindenben, de egy dolog az elejétől kezdve biztos volt: mi egymással akarunk családot. Valószínűleg hamarosan újból nekifutunk a babaprojektnek – tudom, hogy ronda szó, de ebben a szakaszban a spontán fogantatás nem jellemző – és akkor eldől a dilemmánk, így vagy úgy. Mert a bizonytalanság a legrosszabb. Igyekszünk nem úgy tekinteni a gyermekáldásra, mint a kapcsolat hiányzó elemére. Ha bővül a családunk, az csak a hab lesz a tortán.

Kép: (csak illusztráció) unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!