A napokban két olyan eset is borzolta a kedélyeim, amelyektől ordítani lett volna kedvem. Számomra mindkettő az emberi butaság, közöny és felelőtlenség példája volt. Ilyen, amikor a klímavédőnek égnek áll a haja a többi ember nemtörődömségétől.

Először is dolgozatot írattam a gyerekekkel. Korábban gyakran vittem be magammal egyik oldalán használt papírokat ilyen célra. A diákok tisztában vannak vele, milyen fontos számomra, hogy aktívan tegyünk valamit - lehetőleg minél több mindent - az élhető jövőért, ezért nem is csodálkoznak, amikor kicsinyítve nyomtatok valamit vagy épp valamilyen feleslegessé vált papír tiszta oldalát ajánlom fel nekik dolgozatíráshoz. Mostanában nem hordom már magammal ezeket a kiselejtezett papírdarabokat, ezért a gyerekek a füzetből tépnek ki lapot. Amikor egy pár szavas röpdolgozathoz egy nagy alakú spirálból szedik ki a papírt, mindig elmondom nekik, hogy tépjék le azt a részt, amit nem használtak, és tegyék el a következő dolgozathoz. Vagy felajánlom nekik, hogy elteszem én. Most viszont valami más történt, mint amire számítottam. Az egyik gyerek kimaradt papírját elvette a másik, és galacsint gyűrt belőle. Merő szórakozásból. Komolyan, alig akartam elhinni, hogy papolok és példát mutatok a felnövekvő generációknak, és mégis van olyan, akinek semmit nem jelent, hogy maga is kivegye a részét a közös jövőnk alakításából. Mert ő - feltételezhetőleg - ettől érzi nagymenőnek magát. Megáll az eszem!

Ezek után vásárolni mentem. A boltban kiszóródott egy minimális mennyiségű só a zacskóból, erre a pénztáros készségesen egy műanyag zacskóba tette. Gyorsan szóltam, hogy "köszönöm, nem kérem a zacskót, van nekem is", erre mégis csak beledobta a sót a frissen letépett műanyag tasakba. Kivettem belőle, átraktam a sajátomba, és kértem, hogy majd adja a következő vásárlónak. Erre mi történt? Simán beledobta a pénztárban lévő kukába! Ha ezt tudom, inkább elviszem magammal a bolti zacskót, hogy a szelektívbe dobjam. Ehelyett leforrázva pakoltam a cuccaim a kosaramba és a vászon szatyraimba. Nem akartam hosszas magyarázatokba fogni arról, hány évszázad alatt bomlik le, pontosabban aprózódik mikroműanyag darabkákra az a zacskó, amit ő olyan készségesen rám sózott és hogy mi a baj a műanyaggal.

Komolyan nem értem, hogy manapság, amikor tényleg a csapból is a klímaváltozás és az egyéni felelősség fontossága folyik, hogy nem lehet legalább ilyen apróságokra figyelni??? Hányszor kell még elmondani, bizonygatni, hogy minden aprónak tűnő lépés számít és mindenkinek felelőssége van abban, hogy mi történik a bolygónkkal néhány év múlva? (Nem, nem évtized, hanem év múlva!)

Nálatok mi veri ki hasonló szituációban a biztosítékot?

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!