Múlt héten - több év szünet után - a kisfiammal eljutottam a városi könyvtárba. Egy Fejős Éva könyvet egész idő alatt a kezében szorongatott. Hazaérve mégis inkább Agatha Christie Gyilkolni könnyű című krimijébe kezdtem bele. Korábbi történeteihez hasonlóan az írónő most sem okozott csalódást.

Az 1939-ben megírt történet helyszínén, a csendes, néhány lelket számláló faluban lassan, eseménytelenül telnek a napok. A település lakóit egyszer csak furcsa, balesetnek tűnő, váratlan halálesetek rázzák fel. Az áldozatok (égetnivaló rossz kölyök, szolgálólány, orvos, iszákos kötekedő) között első ránézésre semmilyen épkézláb kapcsolatot nem találunk, egy jószemű vénkisasszony azonban hamar meglátja a rejtett összefüggéseket. Ezért hamarosan az életével kell fizetnie. A történet központi figurája, egy nem régiben nyugdíjba vonult nyomozó felkerekedik, hogy kibogozza az összekuszált szálakat. A regény végéhez közeledve kiderül, hogy egész idő alatt rossz nyomon járt.

Az egykori rendőr a történet közepe táján mind a négy lehetséges elkövető szemszögéből végigvette, hogy melyikük miért küldhette másvilágra az áldozatokat. Őszintén szólva ezt a részt meglehetősen unalmasnak találtam. A tetőponthoz közeledve azonban Christie olyan feszültséget tudott teremteni, hogy alig tudtam letenni a könyvet. Az írónő nem kímélt és ezek után még egyet csavart is a történeten. Mint az várható volt, az a szereplő követte el a bűneseteket, akiről legkevésbé feltételeztem volna.

Az élvezetes krimi gyengepontjaként a helyszínek és szereplők névválasztását tudnám említeni. Az ismertebb városok helyett két-három tagú település- és birtokneveket választott a szerző, emiatt pedig nem mindig tudtam követni, hol is játszódik a cselekmény.  A szereplők jó része is leginkább miszter, missz és misziszként jelent meg, így többször némi időbe telt, mire beazonosítottam, kiről is volt szó. A cselekményt egy váratlan szerelmi szál is színesítette, amelyet túl erőltetettnek és előzmények nélkülinek éreztem: az éltes korú rendőr kamaszos hirtelenséggel esett szerelembe az egyik szereplővel. Mint utóbb kiderült, mindez elengedhetetlen volt a regény végkifejletéhez.

A XXI. század Dan Brown olykor már követhetetlen gyorsasággal száguldozó művein felnövő olvasói valószínűleg túl lassúnak fogják találni a cselekmény kibontakozását és a történet folyását. Ennek ellenére jó szívvel ajánlom a könyvet miindenkinek, aki majd' háromszáz oldal erejéig szívesen visszarepülne egy, a mainál lassabb és emiatt alaposabb, aprólékos munkára időt hagyó korszakba.

Fotó: saját