Nyugtalanító fikció az íróról

Hevesen kalapáló szívvel és izzadó tenyérrel indultam múlt héten Grecsó Krisztián költő, író, publicista író-olvasó találkozójára. Miért aggasztott ennyire ez a program? Pár nappal korábban megkerestem e-mailben és egy közös interjú lehetőségét villantottam fel, választ viszont nem kaptam. Szorongva, az előkészített kérdéseimmel felszerelkezve vettem az irányt a művelődési ház felé, amelynek kisebbik termét szinte zsúfolásig töltötték az érdeklődők. Az előadás elején és végén megállás nélkül azon kattogott az agyam, mi lesz, ha egyszer csak beugrik neki, hogy egy blogger ott ül valahol a közönség sorai között, és ország-világ előtt akarja pontosítani majd az interjú részleteit. Erre szerencsére nem került sor, így önfeledten simulhattam bele a beszélgetés meghittségébe.

Az előadást megelőzően nyugtalansággal töltött el annak a lehetősége is, hogy túlsásogsan elméleti síkon, kizárólag az irodalomelmélet bennfentesei számára érthető stílusban fog mozogni a beszélgetés. Hallgattam én féléveket disszeminációról meg metafikcióról, de nem véletlenül nem irodalomból írtam a szakdolgozataim. Irodalmi szövegeket azért olvasok, hogy szórakoztassanak, nem azért, hogy egy életidegen, tudományos szaknyelven agyonelemezzem őket.

Szólalj meg!

Az egyórás beszélgetés végén lehetősége nyílt a közönségnek arra, hogy faggassák egy kicsit a meghívottat, a kérdések azonban nem igazán záporoztak. Az interaktív rész helyét így a dedikálás vette át. Három Grecsó-regénnyel és remegő térdekkel én is beálltam a sorba. A gyomrom parányira zsugorodott, a tenyerem elkezdett izzadni, mert tudtam, meg kell szólítanom őt, az ismert írót. Aztán egyszer csak sorra kerültem. Izgulva, alig hallható hangon kezdtem bele előre megfogalmazott mondataimba. Mialatt én halálra izgultam magam, Krisztián lezseren, közvetlenül, rutinosan viselkedettt. Mindhárom könyvem aláírta és megígérte, válaszolni fog a kérdéseimre, ha elküldöm őket e-mailben. Elköszöntem tőle, és huh! Végre megkönnyebbültem, az izgalom alábbhagyott, én pedig megnyugodva, kisimulva és feldobottan indultam haza.

Folytatása következik

Félelmeim dacára nagyon kellemes, családias, talán azt is mondhatom, helyenkét intim beszélgetésnek lehettem részese. Krisztián saját és családja múltjának olyan rétegeit fedte fel, amelyekhez nem kevés bátorság kellett. Életének különböző állomásairól (Szegvárról, Csongrádról, Szegedről, Pestről) és szépirodalmi műveiről egyaránt megosztotta gondolatait. Az irodalomelméleti zsargont és az aktuálpolitikai témákat egyaránt finoman kerülte, így egy öniróniával gondosan átitatott, humoros, őszinte kitárulkozás szem- és fültanúja lehettem.  Korábban attól tartottam, zavaróan komolyan fogja venni magát a több díjjal is kitüntetett író. Ehelyett egy olyan szerző jelent meg a pulpituson, aki őszintén merte vállalni kezdeti sikertelenségeit vagy zenei képzettségének hiányosságait. Hamarosan elküldöm neki a kérdéseim, aztán megint görcsbe ránduló gyomorral várom a válaszát.

Képek: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!