Tóth Krisztina Akvárium című regényét egy bloggertársam ajánlotta néhány hónappal ezelőtt a figyelmembe. Amikor legutóbb a kisfiammal a könyvtárban nézelődtünk, kíváncsian emeltem le a polcról a Magvetőnél 2013-ban megjelent kötetet.

A háromszáz oldalas, három részre  tagolt mű a csúnyácska, nyakigláb Vera hányatott életútját mutatja be. A legelső részben a főhős anyjának, azaz Klárimamának mocsoktól és butaságtól ragacsos életébe nyerhetünk bepillantást. Klárimama egy alagsori lakásban tengeti mindennapjait. Monoton és semmittevéssel töltött életébe csupán akváriuma és annak ideiglenes lakói hoznak némi felelősségteljes gondoskodást. Lakását eközben vastagon ellepi a szenny. Klárimama saját testének tisztogatására sem szeret időt pazarolni. Ehelyett szakszerűen káromkodik és ha egy-egy alkalomra kirittyenti magát, annak kivétel nélkül gyomorforgató ízléstelenség az eredménye.

A második és egyben legterjedelmesebb rész akkor indul, amikor Vera megérkezik nevelőszüleihez, Jóska bácsihoz és Edit nénihez. Az összkomfort nélküli lakás negyedik lakója Edit néni húga, Edu, akit Tóth Krisztina hallatlan hitelességgel rajzolt meg. Edu szellemileg valamelyest sérült; szemüveges, mackónadrágos, a szüntelen dohányzástól mély, férfias hangja van. Háziállatszerű teremtés, akinek gondolatai a legelemibb ösztönszinten - elsősorban az evés körül - mozognak. Amire megkérik, azt meg tudja csinálni, de önállóan nem boldogul az őt körülvevő világban. Edit néni az ötvenes évek tipikus, aggodalmas asszonytípusa, aki fegyelmezetten igyekszik élni a - mai szemmel teljesen - kényelmetlen mindennapokat. Eközben tántorítatlanul meg van róla győződve, hogy mindent csak ő tud helyesen elvégezni. Jóska bácsi eközben tipikus apafiguraként arra vágyik, hogy lányát, Verát minél jobb emberhez adhassa hozzá. Vera választottja, Lali érzelmi analfabéta, így képtelen életben tartani kettejük kapcsolatát. Irigylésre nem méltó házasságuk gondterhelt mindennapjai adják a harmadik rész főbb eseményeit.

A történet szereplőit - ahogy azt a fülszöveg ígérte - saját árvaságuk bénítja meg. Mindegyikük gúzsba kötött, lehetőségektől megfosztott, megnyomorított életet él. Maslow szükséglethierarchiájának legalján vegetálnak, az önmegvalósítást és az önérvényesítést hírből sem ismerik, lehetőségeik az anyagiakat tekintve is szűkre szabottak. A legtöbb konfliktust mégsem a pénz hiánya okozza, hanem az, hogy a sors megfosztja őket egy jobb, gondtalanabb élet lehetőségétől (gyermekáldástól, harmonikus párkapcsolattól, privát szférától, önálló döntésektől).

A negyvenes, ötvenes, hatvanas éveken átívelő, Budapesten és a Velencei-tó partján játszódó regény legnagyszerűbb vonása abban rejlik, hogy a szerző mérnöki pontossággal és valósághűen mutatja be helyszíneit és hőseit. Klárimama dohos, penészfoltos lakása épp olyan életszerűen jelenik meg, mint Edit néniék fürdőszoba és vezetékes víz nélküli, ágyrajáróktól szűkös kis otthona. A szerző mindvégig szem előtt tartja a legapróbb részletekre is kiterjedő, alapos megfigyelés kötelességét. A legfelkavaróbb jelenetben egy letakart holttestet visznek a hullaszállítók, a szűkre szabott takaró alól pedig hátborzongatóan élethűen lógnak ki a halott hosszúra nőtt, sárgás lábkörmei.

Tóth Krisztina regényét azoknak ajánlom, akik a XXI. század közösségi médiától és szelfiktől hangos magamutogatásából szívesen visszarepülnének az időben öt-hat évtizedet. A pontosan megrajzolt szociológiai háttér és a választékos, ízig-vérig élvezetes nyelvhasználat észrevétlenül szippantja be az olvasót. Ha a habkönnyű limonádék helyett egy fajsúlyosabb, nehezebben emészthető könyvet kerestek, ne hagyjátok ki az Akváriumot!

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!