Pontosan tíz perccel nyitás előtt érkezem. Tanácstalanul állok a sorszámadó automata előtt. Legalább húsz lehetőség közül választhatok. Tüzetesen végigolvasom a választható ügyek listáját. Útlevél? Nem. Szociális segélyek? Nem. Gyámság alá helyezés? Nem. Adóbevallás? Nem egészen. De valami ilyesmi. Amíg tétován piszmogok, szabályos kis sor torlódik fel mögöttem. Egy nagydarab, gyűrődő tarkójú férfi kellemetlenül szuszog a nyakamba. A savanykás testszag és a jó érzést sértő közelség gyors döntésre sarkall. Megnyomom a nyolcas gombot, és azzal a lendülettel arrébb is állok egy kevésbé zsúfolt sarokba. Az izzadt férfi szemernyit sem teketóriázik. Gépiesen megnyomja a legfelső gombot, aztán lábujjközös papucsában úgy caplat el az ügyintézésre várakozók mellett, mintha ő lenne a hivatal kiskirálya. Nem sokkal ezután egy hajlott hátú néni sopánkodik a gép előtt. Vékony hangon panaszolja, hogy otthon felejtette az olvasószemüvegét. A mögötte várakozó anyukától kér segítséget. Amíg a nyúzott anyuka kiválasztja a megfelelő gombot, a vele érkezett két kisfiú visítva kezdi kergetni egymást a barátságtalan folyosón. Az anyuka leül egy rozzant műanyag székre, nekidönti a fejét a hideg falnak, és egy pillanatra lehunyja a szemét. Egy frissen érkező, kalapos öregúr rosszalló pillantásokat küld felé. Az anyuka elővesz a kisautók és túró rudis papírok közül egy rongyosra gyűrt újságot, és belefeledkezik. Így várunk mi öten ezen a tikkasztó júliusi reggelen, hogy minél hamarabb letudjuk a nyűgös, mégis megkerülhetetlen hivatali ügyintézést.

Valami miatt nem engem hívnak elsőként. A kigyúrt férfi száma jelenik meg először a kijelzőn. Magabiztos, elnyújtott mozdulatokkal tápászkodik fel az egyik fotelből. Az övtáskája egykedvűen mered ránk a derekáról. A nyugdíjas néni teszetoszán odaáll az ajtó elé. Azt gondolja, ha ő jött a cuppogó papucsú után, akkor őt fogják következőnek hívni. A férfi hosszú perceket tölt bent. Időközben kijön egy irodista, bemegy egy másik, aztán gyorsan újra kijön. Nem értjük, mire ez a felhajtás. Aztán egyszer csak kivágja az ajtót a papucsos, és lovárira váltva dörmög valamit. Bár a szavai artikulálatlannak hatnak, biztos vagyok benne, hogy átok, vér, halál és édesanya is szerepel az elmorgott mondatokban.  

Az idős néni már nyit is be, amikor egy rikácsoló vércsehang ellentmondást nem tűrve kiparancsolja az irodából. A néni megszeppenve szédül ki a várakozók közé. Elsápadva a szíve környékét kezdi masszírozni, és azt hajtogatja, hogy vele nyolcvanhét év alatt így még soha nem beszéltek. A sétabotos úr mellételepedik, és együtt kezdenek azon lamentálni, hogy kifordult a sarkából a világ a rendszerváltás óta. Igen, akkor három hatvan volt a kenyér, mindenkinek volt munkája, nekik meg nem kellett naphosszat kényelmetlen hivatalokba járniuk.

Másodjára az anyuka és szórólapokat egymáshoz vagdosó fiai jutnak be. Lemondóan nyugtázom magamban, hogy az érkezési sorrend ilyen helyeken semmit sem számít. Dühös vagyok magamra, amiért nem hoztam magammal a Tanuljunk könnyen, gyorsan olaszul!-t. Negyven perc alatt már átnézhettem volna az első leckét és most bizakodva vethetném bele magam a számokba és az igeragozásba. Ehelyett már huszadjára olvasom végig a Nemzeti Hitvallás szívhez szóló szövegét arról, mennyire jó, hogy a magyarok egy nagy közös nemzet tagjai, és mi kiválasztott nép vagyunk, mert mi aztán komolyan össze tudunk fogni, ha az autonómiánk és a szabadságunk védelméről van szó. Hitetlenkedve idézem fel a papucsos férfi képét. Igen, egy nemzet, egy cél, egy nyelv, összetartozás, béke, elfogadás, tisztelet, boldogság.

Annyira belemerülök a propaganda plakát hangzatos jelszavaiba, hogy alig veszem észre, amikor negyedjére tűnik fel az én számom az ügyfélhívón. A kijelző egészén a 11-es szám ugrál. Idegesen, türelmetlenül villognak a számjegyek. Kapkodva tépem fel az ajtót, és úgy rontok be a ventilátorokkal telezsúfolt irodába, mintha mély álomból riadtam volna. Egy ötvenes, világítóan kék szemhéjú, fásult irodistához kerülök. Rövidre nyírt haja sürgősen festés után kiált. A lefelé biggyesztett ajkak és az ősz hajszálak egyértelműen adják az ügyfelek tudtára, hogy viselőjük nap mint nap számolja a nyugdíjazásáig hátralévő időt. A lepattogzott, rikító narancs körmök unottan kopognak a klaviatúrán. Fel sem néz a gép mögül, egykedvűen csak ennyit kérdez:

- Parancsol?

Ahogy a szemébe nézek, megriadok. Az undor és az unalom letörölhetetlen elegye uralja a vonásait. Elbizonytalanodom, és remegő hangon csak ennyit tudok kibökni:

- Jó napot kívánok, én a férjem helyett jöttem be, hogy segítséget kérjek egy …

- Meghatalmazás?

Olyan elementáris erővel vág a mondandóm közepébe, hogy zavartan motyogni kezdek.

- Az nincs, nem ügyet akarok intézni, csak kérdezni szeretnék ezzel a bevallással kapcsolatban, mert jött ez a levél, és itt az áll, hogy valami nincs rendben az adóbevallásával. Meg tudná nézni, kérem, hogy mi a teendő ebben az esetben?

A nő kigúvadt szemekkel mered rám:

- Micsoda? Maga nem akar ügyet intézni és mégis idejött, hogy feltartsa a sort? Látja maga, hogy hányan vagyunk ebben a nyamvadt irodában? Ketten gályázunk itt a Marikával. Kint hőségriadó, bent meg a főnökünk elrendelte, hogy ne kapcsoljuk be a klímát. Merthogy kettőnkért felesleges. Mert túl sok áramot fogyaszt és nincs pénz ilyen luxusra, mert üres az önkormányzat kasszája. Bezzeg az Ica meg a Noémi is szabin vannak! Az egyik a Balatonon, a másik meg Máltán. Egy hétig ketten húzzuk az igát szegény Marikával. Mindkettőnknek visszeres a lába, a meleg meg csak ront az állapotunkon. A belünket kidolgozzuk, erre maga idejön, meghatalmazása az persze nincs, és elvárja, hogy még én segítsek magának? Feketén, minden hivatalos engedély nélkül belenézzek a levelébe? Tudja maga, hogy az állásommal játszom, ha megszegem a hivatalvezető utasításait? Mindent pontosan, precízen és törvényesen vár el tőlünk – az persze más kérdés, hogy mi közben beleszakadunk az irdatlan munkába meg a határidőkbe. Gondolja, hogy ér nekem a maga ügye annyit, hogy az állásommal reckírozzak? Nyugdíj előtt hol találnék maga szerint munkát? Mindenhol leírnak a korom miatt, pedig nélkülözhetetlen munkaerő vagyok a hivatal számára.

Döbbenten hallgatom a nő panaszáradatát. Hirtelen szólni sem tudok, annyira leforráz ez a váratlanul jött felelősségre vonás. A klímahiány, a hőségriadó és a visszerek okozójaként értetlen bűntudattal hunyom le a szemem, veszek egy mély levegőt, és megrendülve csak ennyit tudok kinyögni:

- A férjem külföldön dolgozik.

- Hát ez már mindennek a teteje! – rikácsol ész nélkül. – Külföldön dolgozó EU-s állampolgárok ügyét a Julika intézi egy szinttel lejjebb, az elsőn. Minden ki van írva. El kellett volna olvasni, mielőtt számot húzott! De nem tudom, mit erőlködik. Ha nincs meghatalmazás, nincs ügyintézés! – akadékoskodik.

- Elnézést, itt van nálam a személyigazolványom és a lakcímkártyám. Esetleg meg tudnák nézni az anyakönyvi hivatalban a házasságkötésünket igazoló papírokat? Itt házasodtunk össze öt éve, május hatodikán.

A nő már úgy néz rám, mint egy komplett szellemi fogyatékosra.

- Hölgyem! Ha nem vette volna észre, nyár van! Szabadságok, miegymás. Mond ez magának valamit? Nem, ne is válaszoljon! Akkor elmondom magának, hogy az irattárat festik, három hétig oda bejárás nincs. Senkinek. Amúgy meg már elmondtam az előbb, hogy írasson egy meghatalmazást, aztán meg keresse a Julikát! Hozzá tartoznak a külföldön dolgozó EU-s állampolgárok.

- Igen, értem, köszönöm. De a férjem külföldön dolgozik, másfél hónap múlva jön haza. Addig is szeretnék segíteni neki annyival, hogy utánajárok, milyen papírokra lesz szüksége, amikor hazajön.

- JU-LI-KA! – Veszetten, szinte habzó szájjal ismétli a Julika és meghatalmazás szavakat. A fülem lassan bedugul. Úgy érzem magam, mintha víz alá nyomták volna a fejem. Látom, ahogy jár a szája, időnként eljut hozzám a Julika és a meghatalmazás szó. Meredten bámulok magam elé, mire a biztonsági őr hirtelen megfogja a karom és kedves, de határozott mozdulatokkal a kijárat felé terel. Tehetetlenül engedelmeskedem neki. Gépiesen teszem egymás után a lábaim.

Igen, egy nemzet, egy cél, egy nyelv, összetartozás, béke, elfogadás, tisztelet, boldogság.

Ha tetszett az írásom, oszd meg másokkal is!

Minden jog fenntartva!