Jodi Picoult könyveit az egyik kolléganőm ajánlotta a figyelmembe. Miután több Picoult-könyv tartalmát is fellebbentette előttem, hazafelé menet a könyvtárból gyorsan kikölcsönöztem az Egyszerű igazságot. Az utolsó lapra tartogatott óriási csavar meghozta a kedvem egy újabb Picoult-könyvhöz. Másodjára a Gyere haza! címűre esett a választásom.
Amerika legnépszerűbb írónője ebben a művében is a rá jellemző morális dilemmákat boncolgatja. Szereplői szemszögéből igyekszik rávilágítani arra az alaptézisre, hogy az élet sokkal összetettebb annál, mint amit a felszínen látunk. A több szálon futó cselekményben két nő és egy férfi enged bepillantást abba, mi mindenre is képes az ember, ha gyereket akar (vagy ha nem).
Figyelem! Aránylag részletes tartalom következik! A sztori tehát a következő: adott egy házaspár. A nő, Zoe, negyven éves, saját életét is kockára téve küzd azért, hogy anya lehessen. Túlvan már több vetélésen és - tűéles pontossággal bemutatott - sikertelen IVF kezelésen. Már éppen kezdi elhinni, hogy igenis megszülethet egészségesen a kisbabája, amikor a babaváró buli napján, a huszonnyolcadik héten meghal a sokadik lombikos beültetésből fogant baba. Zoe megszüli a halott embriót, ám ezek után sem törődik bele, hogy nem lehet gyermeke. Foggal-körömmel ragaszkodik a következő lombikprogramhoz, a férje azonban belefárad abba, hogy megállás nélkül csak a gyerektéma irányítja az életüket. Max beadja a válókeresetet.
Érdekes és indokolatlanul alulreprezentált témába tenyerelt itt bele az írónő. A meddőségi problémákkal küzdő apák sorsának bemutatása ugyanis legtöbbször kívül esik a gyermekért küzdő párok történetéből. Ha a sajtóból vagy ismerősöktől (saját) gyermekért folytatott küzdelemről hallunk, a hangsúly szinte kivétel nélkül csak az anyákon van. Természetesen ők lesznek azok, akik szerencsés esetben majd kihordják a remélt magzatokat, az apákról viszont meglehetősen kevés szó esik. Pedig ők is résztvevői, sőt - ahogy az a könyvből is kiderül - időnként mind idegileg mind anyagilag kizsigerelt elszenvedői az utódnemzéssel járó procedúrának.
A főszereplő házaspár válását követően a feleség észrevétlenül beleszeret egy távoli ismerősébe, aki történetesen éppen nő. Vanessa és Zoe néhány hónap leforgása alatt annyira egymásba szeretnek, hogy oltár elé állnak. (Számomra ez a mozzanat állt a leggyengébb lábakon a cselekményben. Egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy heteroszexuális nő hirtelen rádöbben, hogy a hagyományos barátságnál többet érez egy másik nő iránt, aztán rögtön feleségül is megy hozzá.) Picoult nagyon érzékletesen írja le, milyen nehézségekkel kell nap mint nap szembenéznie annak, aki a saját neméhez vonzódik. Elgondolkodtató és egyben megdöbbentő volt belelátni abba, hogy a meleg párok egy-egy gyengéd mozdulata vagy egy ölelés is milyen gyilkos indulatokat válthat ki a kívülállókból. Emellett a fellobbanó érzések és vágyak is olyan hitelesen és emberien voltak lefestve, hogy mindenféle tanítói célzattól mentesen ébresztette fel az olvasóban az empátiát ezzel a - könyvben - elfajzottnak és erkölcstelennek beállított kisebbséggel szemben.
Az esküvőt követően fogalmazódik meg az ifjú párban, hogy szeretnék felhasználni azt a három embriót, amely a legutóbbi IVF során megmaradt. Ekkor veszi kezdetét a harc Max és Zoe között. A férfi a válást követően beáll az Örök Dicsőség gyülekezetébe. Nem akar apa lenni, ő egész egyszerűen csak azt szeretné elérni, hogy a gyerekeit ne egy leszbikus pár nevelje fel. Aztán egyszer csak támad egy ötlete: szívesen elajándékozná a még meg nem született gyermekeit egy olyan házaspárnak, akiknek nem lehet saját gyerekük. Ráadásul pont egy olyan családot néz ki magának, akiket az ex-felesége kimondottan ellenszenvesnek talál. Egy negyvenen felüli nő mindennél jobban vágyik egy saját gyermekre, a volt férje pedig valaki másnak szánja azokat az embriókat, akiket együtt terveztek felnevelni. Hátborzongatósan hangzik, ugye?
A precedens nélküli bírósági per hatalmas port kavar. A média nagy figyelmet szentel az egykori házastársak "vagyonmegosztási' vitájának. Azon, ami két (vagy pontosabban szólva három) emberre tartozik, hirtelen vadidegenek kezdenek csámcsogni és kérés nélkül ítélkeznek nemi irányoltságuk felett. A regény végén egy váratlan fordulat veszélybe sodorja a megszületésre váró embriókatt. Ekkor hagzik el a volt feleség szájából az a mondat, amely könnyeket csalt a szemembe: "Az összes csillag lehullik az égről, és a kocsim tetejére zuhog. Mintha karddal szúrnának át, olyan érzés elveszteni ezeket a gyerekeket, akiket sose fogok ismerni."
Néhány oldallal később a csattanó sem marad el az utolsó lapokon. Természetesen nem árulom el, milyen bírói döntés születik a per végén. Ha kíváncsiak vagytok rá, olvassátok el! Megéri!
Kép: health.com
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
