Jodi Picoult Vezeklés című művében újra érzékeny kérdéseket feszeget. Elévülnek-e a bűnök? Vannak-e olyan tettek, amelyeket soha nem szabad megbocsátani? Hol az egyén és hol a társadalom felelőssége, amikor elvesszük egy másik ember életét? Mi a nagyobb büntetés? A bűnbánat vagy az, amikor mások ítélnek felettünk?

Jodi Picoult regényének középpontjában egy koncentrációs tábort megjárt zsidó nagymama és egy egykori náci tiszt áll. Értelemszerűen egyikük a vétkes, másikuk az áldozat. De vajon mi áll annak hátterében, hogy két testvér beáll a Hitlerjugendbe és ott bizonygatni próbálja bátorságát, rátermettségét és a rendszer iránti elkötelezettségét? Míg az egyik fiút brutális, állati ösztönök hajtják, a másik szelíd, jó szándékú és folyamatosan a lellkiismeretével viaskodik. A korszak uralkodó eszméje feltűnés nélkül mérgezi meg a gyermekkorukat és kettejük viszonyát is. A befolyásolható kiskamaszok többsége kételkedés nélkül elhiszi, amikor a náci vezetés azzal áltatja őket, hogy a zsidók kirekesztése és bántalmazása csupán csak eszköz egy nemesebb cél, a német nép megérdemelt felemelkedése érdekében. Később mindkét fiú Auschwitzban teljesít szolgálatot. Minden náci tiszt roskadozik az elkövetett bűnök súlya alatt. Eleinte kísértik őket az áldozatok arcai, hangjai, esdeklő könyörgései, aztán idővel belesimulnak a rendszerbe, és hezitálás nélkül húzzák meg a ravaszt. A sorozatos lerészegedés és az öngyilkosság a legegyszerűbb stratégia a fojtogató lelkiismerettel szemben. Hogy mi lesz a testvérpár sorsa, nem árulom el. Azt viszont igen, mennyire megérintett, amikor az édesanyjuk a gyengébbik, jámborabb fiát félti a történelem véres napjaiban, hónapjaiban. A vadabb gyermeke miatt kevésbé aggódik, mert tudja, hogy ő mindig "talpra esik", a kisebbért azonban reszket, mert önszántából a légynek sem tudna ártani.

A második világháborút megelőző éveket és az auschwitzi haláltábort az egyik testvér, Josef, valamint az egykori zsidó lány, Minka elbeszéléseiből ismerhetjük meg. Minka meséje teszi ki az 570 oldalas mű jelentős részét. Picoult olyan mesterien ábrázolta a korszak szereplőit, eseményeit és helyszíneit, hogy végig azt éreztem, én is ott vagyok valahol Minka mellett a történetben. Időnként azonosultam az álmodozó kamaszlánnyal, aki grandiózus terveket dédelgetett a jövőről. A zsúfolt lengyel gettóban éltem én is, amely aztán a táborokba szállítások és az önkényes gyilkolások miatt meglepően gyorsan kiürült. Én is egykedvűen mentem el a gettő környékén a felakasztott tetemek mellett. Ha a közelemben nyitottak tüzet, és öltek halomra embereket, már rutinosan tudtam, hogy a rám csapódó vérfoltot nem lehet kitisztítani a szövetből, a fejlövés pedig feltartózhatatlanul fröcsköl- nemcsak vért, hanem agyvelő-darabkákat is. Ott kuporogtam én is a haláltábor barakkjaiban, miközben megállás nélkül hulltak az emberek körülöttem. A csontig hatoló hidegben én is remegtem, szédültem az éhségtől, aztán ha étel gyanánt bármit elém raktak, állati szintre süllyedtem, és úgy faltam, mintha nem lenne holnap. Új jelentést nyertek a korábi fogalmak. A bajtársiasság, a büszkeség, a szabad akarat, az önrendelkezés és ezek hiánya eddig ismeretlen oldalam mutatták meg. Miután leborotválták a hajam és azonosító számot égettek a karomra, megszüntem önálló, autonóm, fiatal nőként létezni. Megfosztottak emberi mivoltomtól. Az orromban és a számban éreztem a krematóriumokból áradó édeskés ízt. Futottam az életemért, elsirattam a családom.

Miért hatott mindez így rám? Mert mással össze nem téveszthető módon Picoult ehhez a könyvéhez is elhivatottan vetette bele magát a korszak és a túlélők felkutatásába, így pedig sebészi precizitással láttatott színeket, hallatott hangokat és kóstoltatott ízeket. Lenyűgöző stílusban tette az olvasót az események részesévé. A történet könyörtelenül sodort magával, hiszen mindent olyan hitelesen mutatott be mintha egy emberi sorsokkal teletűzdelt hajdani filmhíradó pörgött volna előttünk. Most egy újabb Jodi-regény szippantott magába. Az azonban biztos, hogy újra el fogom olvasni a Vezeklést. Másodjára Picoult bámulatos mondat- és szövegszerkesztési módszerét veszem górcső alá és minden erőmmel azon leszek, hogy egy nap én is úgy tudjak írni, mint ő.

Zárásként álljon itt az a részlet, amely ars poeticaként rángat ki az önsajnálatból egy-egy kimerítő nap után!

"...igenis hiszek az emberekben. Hiszek erejükben, hogy egymást segítsék és mindennel dacolva éljenek. Hiszek az átlag emberek átlagon felüli tetteiben. Hiszem, hogy mindig van mit remélni - hacsak egy szebb holnapot is -, és hogy a remény a leghatásosabb drog a világon."

Higgy te is!

Képek: cnn.com, boomerscafe.com, yadvashem.org

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!