A házfelújítás pénznyelő, újabb és újabb nehézségeket kitermelő hónapjaiban felmerült bennünk ideiglenesen egy olyan "albérlet" lehetősége, ahol néhány hónapig internet és TV nélkül maradnánk. Kibírnánk? Hát persze. Emberpróbáló lenne? Nem feltétlen.

Húszas éveim elején, amikor az internet azért már beköltözött az átlagos magyar családok otthonába, öt hónapot töltöttem Németországban. Az első másfél hónap internet és számítógép, TV nélkül telt. Aztán meglátogatott a férjem és a méretes hátizsákjából elővette az első saját laptopom. Onnantól kezdve a férjem itthon látott rutinját folytattam én is: a reggeli kávé mellé elmaradhatatlanul jelen voltak a különböző híroldalak is, esténként msn-en beszélgettünk, utána pedig éjszakába nyúlóan próbáltam bepótolni az aktuális sorozatom elszalasztott részeit.

De mi történt az ezt megelőző másfél hónapban? Igazából már magam sem emlékszem. Vittem magammal egy két kötetes Leslie L Lawrence könyvet meg - már az itthoni vizsgákra készülve - pszichológia és nyelvjárástan cikkeket. Ez utóbbiakat szerintem elő sem vettem. De hogy akkor mégis mivel töltöttem az egyetem mellett az időm, már nem emlékszem. A férjemmel a magyar telefonomon beszéltünk talán hetente, két hetente egyszer. Nagyjából ilyen időközönként skype-oltam vele egy internetkávézóból, ahol többnyire mindig akadt valamilyen technikai nehézség.  Német drámákat olvastam minden héten egy szemináriumra és talán készültem a kinti vizsgákra is. Hétvégénte a többi cserediákkal találkoztam és kirándultunk, együtt ebédeltünk az egyetemi menzán, sütit sütöttünk, elmentünk közösen bevásárolni, sétálni vagy mozizni. Egy szóval volt élet internet nélkül is. Nem az okostelefonjainkba bújtunk bele, nem szelfizgettünk, nem posztolgattunk, nem lógtunk a Facebookon megállás nélkül, hiszen ezek akkoriban még nem is léteztek. És így utólag visszagondolva azt érzem, sokkal nyugodtabb volt az életünk. Ki-ki amit egy kirándulás során lefotózott, azt pen drive-on kicseréltük egymás között, aztán egyet-kettőt ezek közül elküldtem a szüleimnek és a barátaimnak az egyetemi gépteremből. Rajtuk kívül ki mást is érdekelt volna, hogy mi történik velem?

Az előttünk lévő összes generáció és még egy pár évvel ezelőttig mi magunk is meg tudtuk szervezni az életünket internet nélkül is. Még a kétezres évek elején is járkáltam hetente a postára, mert leveleztem az unokatesómmal és a sakktáborban megismert bel- és külföldi lányokkal. Ha utazni akartunk valahová, kimentünk a busz- vagy vasútállomásra és szépen kiírogattuk a menetrendet, GPS és folyamatos telefonos egyeztetés nélkül is odataláltunk, ahová elindultunk. Ha szélesíteni akartuk a főzőrepertoárunkat, szakácskönyvet vettünk, ha a hírek iránt érdeklődtünk, betértünk az újságoshoz és valószínűleg több könyvet olvastunk, mint az utóbbi években. Úgy érzem, manapság egyre nagyobb mértékben anyátlanodunk el egy-egy új helyzetben, ha nincs velünk az okostelefonunk és a Google meg a Wikipédia nélkül teljesen tehetetlennek érezzük magunkat. Nem biztos, hogy jó ez az irány, amely túlságosan is nagy mértékben tesz minket gépektől függővé.

Két gyerekkel és majdnem egy évtizeddel a németországi félévem után nap mint nap azon kapom magam, hogy akarva akaratlanul a kezemben tartom a telefonom és feltűnően sűrűn oldom ki a billentyűzárat, hogy megnézzem, keresett-e valaki. Aztán furdalja az oldalam a kíváncsiság, hogy hányan lájkolták a bejegyzést, amit kiraktam a Facebookra, írtak-e hozzászólást... És csak görgetem minden szabad percemben az üzenőfalon megjelenő, teljességgel érdektelen bejegyzéseket. Azt feltételezem, nem érdekel, hogy ki milyen táskát vett magának, milyen cukin pózol a gyerekével, milyen átszellemült idézetek tükrözik a lelki állapotát vagy milyen fényképről vagy videóról feltételezi, hogy vicces vagy éppenséggel megható. És közben mégis valahogy képtelen vagyok elszakadni az öntömjénező, énmarkát építő bejegyzésektől. Hogy miért, nem tudom. Az viszont biztos, hogy legalább ötször elhatároztam, hogy egy napig nem nézegetem, mivel szórakoztatják magukat az ismerőseim. Mi sült ki belőle? Sorozatos kudarc. Nem bírtam, pontosabban fogalmazva inkább nem akartam lemaradni semmiről. De könyörgöm, miről is maradtam volna le? Rácsos ágyban gügyögő babákról, reggeli kávékról vagy gyűlöletkeltő cikkekről? Túl sok időt töltök a Facebook társaságában és ez egy ideje zavarja a racionális, józanabbik énem, ezért nagyjából egy hete arra kényszerítettem magam, hogy déli tizenkettő előtt nem csekkolom az ismerőseim. Ez a szabály egészen jól működik, dél után viszont elszabadul a pokol és nem akar ereszteni a közösségi háló.

Ha beköltözünk az átmeneti otthonunkba, szeretnék jóval tudatosabban gazdálkodni az időmmel. A napi taposómalom néhány szabad percében telefonozás helyett igyekeznék jobban figyelni a környezetemben lévőkre, több minőségi időt töltenék családtagokkal, barátokkal (bár utóbbiak jelenlétében nem szoktam a telefonomba merülni). Ha facebookozás helyett gyakrabban hívnám fel a szüleim vagy a barátaim, értékesebb kapcsolatok ápolása venné át a bóvli ismeretségek helyét. Több könyvet olvasnék és talán gyakrabban megvenném a kedvenc női magazinom is. Ha valamit mégis meg szeretnék nézni az interneten, azt rokonoknál vagy a könyvtárban ingyen meg tudom majd tenni. A többórás, céltalan böngészés tehát megszűnik és talán sikerül majd a pillanatnak - és nem a pillanat megörökítésének és megosztásának - átadnom magam. Puritánságot, letisztultságot, ttermészetesebb életritmust, csendet és nyugalmat várok ezektől az internetmentes hónapoktól. Aztán hogy mi történik, ha beköltözünk az új házunkba és beköttetjük az internetet, az akkor majd egy újabb bejegyzés témája lesz.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!