Kimaradt nyaralások és egy pocsék péntek után két nap kikapcsolódásé és a családunké volt a főszerep egy szeptemberi hétvégén. Pontosan egy éve egy esküvő miatt rokonoknál töltöttünk egy éjszakát. Az sem volt semmi, hiszen a kisebbik fiam akkor még javában szopizott. Ezúttal egy agyat átmosó, energiával feltöltő hétvégére készültünk- az első többnapos kirándulásunkra négyesben. Hogy ez mennyiben valósult meg, máris olvashatjátok.
Egy értelem és megbecsülés nélkül töltött pénteki napon magamba hörpintettem egy extra édes-habos forró csokit az iskola büféjében, aztán vettem egy Nők Lapját. A kedvenc magazinom és a szénhidrátbomba után újra emberi formám lett, így aránylag kiegyensúlyozottan indultam hazafelé a munkahelyemről. Aztán otthon várt a készülődés, csomagolás, mert a hétvégét a "hegyekben fönn" töltöttük. Évekkel korábban, amikor még nem voltak gyermekeink, hitetlenkedve hallgattam egy barátnőmet, aki azt ecsetelte, hogyan indultak az első családi nyaralásukra egy utánfutóval(!). Akkor még nem értettem, minek kellene annyi cuccot magunkkal vinnünk, amennyi be sem fér a kocsiba. Most, hogy már kétszeres családanya lettem, és egy többnapos útra elkezdtem bepakolni a bőröndökbe, egyből megértettem, miről is beszélt a barátnőm.
Gondoskodnunk kellett megfelelő mennyiségű pólóról, nadrágról, zokniról, váltó cipőkről, esőkabátról, gumicsizmáról, fürdőlepedőkről, pizsamákról. Gondos tervezésem dacára az valahogy elkerülte a figyelmem, hogy kettőnél több pulóvert készítsek össze a gyerekeknek. Egy korábbi, egynapos kirándulásunk tapasztalataiból kiindulva a tetemes mennyiségű könyvet és játékot most nem a csomagtartóba pakoltuk, hanem előre, a gyerekek közelébe. Így csak fél óra elteltével tette fel a kisfiam az unalomig ismételt kérdést: "Ott vagyunk már?". Két és fél órát aztán valahogy sikerült elütnünk a kocsiban anélkül, hogy egymás idegeiben kárt tettünk volna. Egy benzinkúton és Gyöngyösön egy városszéli drogériánál álltunk meg, mert az előre - saját kezűleg - elkészített ropogtatnivalók mellé a férjemnek és magamnak semmilyen folyadékot nem csomagoltam. Így - az elveimmel ellenkezve - kénytelen voltam venni néhány flakon ásványvizet és üdítőt.
Dél körül érkeztünk a Mátra egyik kedvelt üdülőövezetébe. Egy több, mint negyven éves, felújításra szoruló házban aludtunk, amelyet az egyik idős ismerősünktől béreltünk ki. Az üröm pont az volt az örömbne, hogy bár más családnak nem lett velünk egyidejűleg kiadva a ház, az öreg néni végig velünk maradt. Rögtön az elején leszögezném, hogy semmi bajom a nénivel. Én csak alapjában véve utasítok el minden olyan csoportos utazási formát, ahol másokat el kell viselnem és alkalmazkodnom kell. Na most valami hasonlóban volt részünk. Meglepő módon azonban nem kezdtem el idegesen, dühtől lüktető testtel szidni a szituációt, hanem igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből.
Egy szűk szobába lettünk beterelve. A gyerekek egy-egy fotelágyat kaptak, mi a férjemmel egy franciaágyat. Az egész, idejét múlt épületet valami szellőzetlen, állott szag járta át. Úgy döntöttünk, hogy a néni ágyneműi helyett inkább a saját hálózsákjainkat használjuk. Hogy ez mennyire volt jó választás, arra még ki fogok térni. Bepakoltuk a kocsi csomagtartóját dugig megtöltő táskáinkat a szobánkba, aztán a néni kedvesen meginvitált minket egy nagy kondér levesre. Ekkor még nem éltünk a kínálkozó lehetőséggel, mert minél hamarabb be akartuk magunkat vetni az erdőbe. Némi bizonytalankodás után kaptunk egy kulcsot, hogy valamelyest a magunk urai lehessünk. Amikor kiléptünk a kapun, a néni még túlbuzgón megkérdezte, megvannak-e a mobiljaink meg a fényképezőnk! Semmi baj, kedves és figyelmes próbált lenni, de túl a harmadik X-en úgy gondolom, nem szorulok rá ilyen jellegű, anyáskodó kérdésekre! Kedves mosolyra húztam a szám és csak bólogattam.
Nekivágtunk a túrának. Először egy játszóteret rohantak meg a kisfiaim, aztán a falu határán keresztül beértünk az erdőbe. A kisebbik fiam nem rég múlt másfél éves. A séta elején fájt a pocakja a túlzásba vitt nasiktól, ezért meglehetősen nyűgös volt. Többnyire a férjem vitte karban. Ennek részint azért örültem, mert így a nagyobbik fiammal jobban egymásra tudtunk hangolódni. A mindennapok során ugyanis többnyire még mindig több figyelmet igényel - és kap - tőlem a kisebbik fiam, mint ő. Fogtuk egymás kezét, egy-egy saras szakaszon segítettem neki köveken egyensúlyozni. Végre egymásra tudtunk figyelni! Körülbelül két és fél kilométert haladtunk a szomszédos település felé. A nagyobbik fiam már az odaút során elkezdett kérlelni minket, hogy forduljunk vissza a szállásra, mert TV-t szeretett volna nézni. Esélytelennek tűnt meggyőzni arról, hogy mesét otthon bármikor nézhet, a hegyeket viszont csak itt járhatjuk be. A túra közepén összekapta magát, a kicsinek is rendbe jött a pocakja, így vidáman, fáradtan haladtunk visszafelé. A férjem és én bizonyos szakaszokon egyszerre cipeltük a kisfiainkat.
A nagyobbik fiam hamar elaludt, mivel neki kimaradt a délutáni szieszta. A férjem nagyon fáradt volt, aránylag ő is korán lefeküdt. A kisebbik fiam viszont a világért nem akart elaludni. Közelegyórás kínlódás után azonban ő is álomba szenderült. Mindenki aludt - vagy legalábbis úgy tűnt - én pedig megkezdtem az agonizálásom. A hálózsákjaink rendkívül kényelmetlenek voltak. A ház egy forgalmas út melletti hajtűkanyarban állt. A forgalommértéke elenyésző volt, éjszaka mégis többször szorongtam azon, mi történik, ha szombat éjszaka belehajt valaki a szobánkba. A néni sokáig ébren volt. Halkan nézte a TV-t és időnként rakott a tűzre. Ilyenkor minden esetben olyan ricsaj támadt a kályha csövében, hogy félálomból mindig felriadtam, és kezdhettem elölről az elalvásra hagolódást. Mikor a néni befejzte a tüzelést, eléggé lehűlt a levegő. Ahányszor felébredtem éjszaka, annyiszor igazítottam a kisfiaim takaróján, hálózsákján, nehogy megfázzanak. Reggel aztán fél hétkor már ébresztőt fújtak a kicsikéink. A férjemmel fáradtságtól kókadozva kezdtük a napot.
Reggeli után indultunk hazafelé. Útközben több településen is megálltunk, hogy magunkba szívjuk a friss hegyi levegőt és hogy magunkkal vigyük rosszabb napjainkra a pazar panorámát. Többek között a galyatetői kilátót is meghódítottuk. A férjem cipelte fel a kisebbik fiunkat, én ekkor is a nagyobbal mentem együtt. Egy torony külső oldalán haladtunk felfelé. Tériszonnyal és halálfélelemmel viaskodva értem fel. A kilátás aztán mindenért kárpótolt. A kisfiam legjobban a kékestetői bazársort várta, mert megbeszéltük vele, hogy ott bármit választhat magának a saját kis pénzéből. A TV-toronyba méregdrágán vettük meg a belépőket. Miután felértünk, a kisfiam közölte, hogy fázik, és indulni akart lefelé. Sikerült legalább annyit elérnünk, hogy körbejárta velünk a tornyot, aztán jött a vásárlás. Nem mennék most bele, milyen silány minőségű - és felesleges - játékot vásárolt magának. Amikor viszont a kisebbik fiam meglátta a nagynál az új játékot, ő is a tudtunkra adta, hogy szeretne valamt kapni. Két felesleges kacattal és kisimító, agyat-szívet szennyektől megtisztító, közös élményekkel indultunk hazafelé. Közel egy óra hosszát én is vezettem. Szerencsére épségben ért haza a család.
Képek: saját
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
