Az elmúlt években az átlagosnál többször kerültem kapcsolatba a magyar egészségüggyel. Két terhességgel, gyerekosztályos napokkal és a szokásos gyerekbetegségekkel a hátam mögött a rendszert igénybe vevő páciensként és szülőként látok bizonyos dolgokat, amelyektől időnként a sírás kerülget. Vagy azért, mert megmelengeti a szívem a nem várt emberség vagy épp ellenkezőleg, mert szóhoz sem jutok egy-egy leforrázó élmény után. Korábban már összefoglaltam, hogyan készüljön az ember a gyerekosztályra. Ebben a cikkben nem magáról a rendszerről, hanem az azt kiszolgáló orvosok kommunikációs készségeiről osztom meg a gondolataim.
Előre elnézést kérek, ha túl általánosítóak a megjegyzéseim! Igyekeztem távol tartani magam a személyeskedő példáktól és megjegyzésektől Nem szeretnék senkit sem megbántani! Természetesen vannak orvosok, akiket követendő példának tekinthet a jövő orvosnemzedéke. Nekem viszont az elmúlt hónapokban sikerült egy-két kedélyeket borzoló esetbe belefutnom.
Nem vagyok orvos. Nem tudom, mivel jár ez a hivatás. Nem látom át a rendszert, amely arra kárhoztatja a frissen végzettek jelentős hányadát, hogy a diploma megszerzése után külföldön keressék a boldogulásukat. Teljesen emberi reakció, amikor az omladozó orvosi szobákban, éjszakai ügyeletektől elcsigázva, a gyér felszereltségű osztályokon türelmetlen, követelőző betegek között az orvosok úgy érzik, nem kifogástalanok a körülmények a színvonalas, kielégítő munka elvégzéséhez. Ez valóban elég lelombozó lehet. Hasonló esetben talán én is fásultan végezném a véget érni nem akaró feladataim a munkahelyemen.
A gond csak az, hogy a futószalag mellett, a lelkesedésüket vesztett orvosok világában értetlenkedő nyűgként jelennek meg a páciensek. És akkor itt jelentőségét is veszti a gyógyításra felesküdött ígéret. Hiszen hogyan lehetne egy beteget úgy kezelni, hogy közben egy darab érzelmek nélküli húsnak tekintik? Mindenféle spirituális mellékzönge nélkül teszem fel a kérdést: hol van itt testnek és léleknek az elválaszthatatlan egysége? Vajon melyik páciens fog hamarabb meggyógyulni? Az, aki a kötelező recept mellé néhány biztató szót is kap vagy az, akinek a "kezelését" két percen belül letudják, és rendesen még a tüneteit vagy a kórelőzményét sem hallgatják végig? Ja, persze, arra ott a magánrendelés, hogy az ember értelmesen szót váltson a kezelőorvosával. A folyosókon pedig hangzatos plakátok hirdetik a betegjogokat, amelyekről néhol még hírből sem hallottak.
Leírtam már korábban is, hogy amikor az ember kórházba - vagy egész egyszerűen csak orvos közelébe - kerül, vágni lehet a kiszolgáltatottságot. Természetesen az orvos élet és halál ura, ezért ő maga kiemelt tiszteletet érdemel, ez egyértelmű. De valami alapvető, emberi tisztelet kijárna a betegnek is. Három diplomám van. Ha közérthetően fogalmazva elmagyarázzák, hogy mi történik a saját vagy a gyerekem testével, fel tudom fogni a hallott információkat, sőt meg is tudom őket érteni. De ha nem lenne diplomám, hanem csak négy általánosom, akkor is megilletne a joga annak, hogy tisztában legyek azzal, milyen egészségügyi problémám van, azt milyen módon lehet megoldani, meddig tart a gyógyulási szakasz, hogyan tudom megelőzni a jövőben, kell-e aggódnom amiatt, hogy ... Miért nem lehet ezeket a kérdéseket feltenni és legfőképp miért nem leht rájuk egyértelmű, világos, türelemmel és kellő odafigyeléssel megfogalmazott válaszokat kapni?
Én abba a típusba tartozom, aki megdöbben, lefagy és egy értelmes mondatot sem képes kinyögni, ha valamilyen dehumanizáló helyzetbe kerül. Az adott szituációban képtelen vagyok feltenni az orvosnak az engem nyugtalanító kérdéseket. Meg persze tegyük hozá, hogy az ember bizonyos dolgokat nem is mer megkérdezni. Ennek csak egyik oka lehet a gátlásosság. A másik sokkal prózaibb, még pedig az, hogy az ember úgy érzi, hülyének nézik, ha valami nem egyértelmű számára. És mivel legtöbben valóban laikusok vagyunk, tényleg nem sok jogunk van ahhoz, hogy szakmai döntéseket kérdőjelezzünk meg, amikor például egyik doktor véleménye ellentmond a másikénak.
Töprengek rajta, vajon mi akadályozza meg a sikeres orvos-beteg kommunikációt. Egyrészt - rosszmájúan - gondolhatok arra, hogy az orvos a latin szakzsargon használatával vagy a lényegi információk elhallgatásával az érinthetetlen értelmiségiek kategóriájába sorolja magát és nehezére esik szóba elegyednie a pór néppel, vagyis azokkal, akik nem végeztek orvosi egyetemet. A másik lehetőségem elfogadhatóbbnak tűnik. E szerint fel sem merül bennük, hogy ami nekik teljesen egyértelmű, az mást szorongással tölt el, mert nem hétköznapi, nem megszokott, nem nyilvánvaló.
Vegyük például azt az esetet, amikor az ember először megy el egy olyan szakrendelésre, ahol korábban nem járt! Mi történik ilyenkor? Az ember belép a rendelőbe, aztán áll, álldogál, ácsorog, várakozik, míg valakinek eszébe nem jut, hogy hellyel kínálja. Mert bármennyire is egyértelmű a személyzet számára, hogy melyik szék van a páciensnek fenntartva és melyik az éppen kávézni kislisszolt főorvosé, a tapasztalatlan beteg nincs tisztában ezzel. Ezt követi a panasz zanzásított összefoglalója egyetlen tőmondatban, mert az orvosnak ugyebár nem jut ideje hoszabb litániákat hallgatgatni. Na, ezután ugrik a majom a vízbe. Kezdetét veszi a vizsgálat. Más is járt már úgy, hogy egyetlen szóval nem mondták, hogy mi fog következni és hideg fém akármicsodákat dugdostak a testébe? Mert velem ez történt. Háromból két eszközt felismertem, mert a háziorvosom már használta őket, mikor korábban megvizsgált. De a harmadikról azt sem tudtam, micsoda, sem azt, hogy mi szükség van rá, sem azt, hogy hova való. (Nem, nem nőgyógyászati vizsgálatról beszélek most.) Az On the spot Kilenc hónap alatt a Föld körül sorozatának egyik adásában mesélte egy messzi vidék bábaasszonya, hogy mielőtt végigtapogatná a kismamákat, minden esetben megkérdezi tőlük, hogy megvizsgálhatja-e őket. Most komolyan, valaki tapasztalt már hasonlót magyar kórházban? Mert én még nem. A vizsgálat befejeztével jobb esetben kapunk valami ambuláns kezelőlapfélét, amelyről aztán otthon az internet segítségével kibogarászhatja az ember, hogy mégis mi a franc baja van. Az internetről meg ugye tudjuk, mennyire megbízható... Jártam már úgy, hogy egy kórházi zárójelentést böngészve tudtam meg, hogy egy közeli családtagomnak tüdőgyulladása volt, mialatt a kórházban kezelték. Csak ezt valahogy időközben elfelejtették velünk közölni. Erre az elhallgatott kis információra persze nem derült volna fény, ha nem lennék angoltanár és nem tudnám, hogy van a tüdőgyulladás angolul. Szerintetek mit éreztem, amikor összeállt a kép? Ne, inkább ne képzeljétek el, mert az nem tűrne nyomdafestéket!
Persze akadnak ellenpéldák is szép számmal. Ők azok az empatikus, elhivatott gyógyítók, akik türelmesen végighallgatják a pácienst, elmagyarázzák a kóros folyamatokat, a felépülés lépéseit vagy a vizsgálat menetét. Vannak még orvosok, akik sima TB-s ellátás során veszik maguknak a fáradtságot, és apró lépésekre bontva folyamatosan közvetítik, mit dolgoznak éppen a testünkben, mit mi okozhat... Talán ha több ilyen lelkiismeretes, betegbarát orvos dolgozna az egészségügyben, a magyar lakosság nagyobb százaléka venne részt gyakrabban szűrővizsgálatokon. Ez pedig növelné az élettartamot és javítaná az életminőséget. Ócska, elkoptatott frázis, mégis igaz: egy mosoly nem kerül semmibe.
Amikor az ember orvoshoz fordul, tele van feszültséggel és félelemmel, időnként talán gátlásossággal is. Ha belegondolunk, elég nagy mértékű bizalomra van szükség, hogy a beteg beavassa teste abnormálisnak gondolt működésébe a többnyire vadidegen orvost. Ilyenkor azért elvárná az ember, hogy megkapjon egy minimális mértékű tiszteletet. Értem én, hogy bizonyos orvosoknak babusgatóbb a habitusa, másoknak meg inkább kimértebb. Nincs is ezzel baj. A baj azzal van, ha a bedaráló mindennapi robot során elfeledkeznek arról, hogy a páciens is érző emberi lény, akivel megfelelő stílusban illene kommunikálni.
Kép: Freeimages
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
