Önöknél is előfordul, hogy elfeledkeznek a hűtő hátuljában sorakozó joghurtokról, és mire észreveszik őket, már lejárt a szavatosságuk? Önök is túlzásokba esnek, mikor vendégeket várnak, és roskadoznak az asztalok a finom falatoktól, amelyek végül a kukában végzik? Sokan állítják, hogy soha nem dobnának ki élelmiszert, a gyakorlat viszont mást mutat. Az ételpazarlás gyakoribb, mint gondolnánk. Az ENSZ jelentése szerint a Föld lakosságából minden kilencedik (közel egy milliárd) ember nap mint nap éhezik, mégsem csak etikai kérdésről van szó.
A Kaliforniai Egyetem kutatói szemléletes példákkal igyekeznek megértetni az összefüggést az ételpazarlás és a klímaváltozás között. A kidobott étel előállításához földterületre, vízre, emberi munkára és egyéb értékes forrásra van szükség. A kidobott étel – főleg a metán miatt – az üvegházhatású gázok egyik fő okozója. Így pedig 25-ször szennyezőbb, mint a szén-dioxid.
Gyakran elbagatellizáljuk az ételpazarlás fontosságát, miközben az ENSz Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete, a FAO szerint az üvegházhatású gázok 6,7%-áért az ételpazarlás a felelős. Bár ez az érték egészen csekélynek tűnik, egy dolgot ki kell hangsúlyoznunk. Ha a világ összes kidobott étele ország lenne, Kína és az USA után a harmadik legnagyobb üvegházgázokat kibocsátó állam lenne. Méretét tekintve pedig Oroszország mögött a világ második legnagyobb országaként tarthatnánk számon a maga 14 millió négyzetkilométeres kiterjedésével. Ez akkora területnek felelne meg, mint Közép-Amerika, Mexikó, az USA 48 délebbi állama, valamint Kanada nagy része.
Nem is gondolnánk, de a világ minden országa hozzájárul az élelmiszer-pazarláshoz. A kidobott étel közel fele még a termőföldeken keletkezik – például a nem megfelelő raktározási rutin, a szegényes infrastruktúra, a szakszerűtlen mezgazdasági rendszerek miatt – , a másik fele pedig az előállítás, szállítás és fogyasztás során. Az előbbi gyakorlat elsősorban a fejletlenebb országokban gyakori, míg az utóbbi inkább a jóléti társadalmakban elterjedtebb. Ennélfogva az ételpazarlás egy mindannyiunkat érintő, globális probléma.
Felmerül tehát a kérdés, mit tehetünk ellene?
2003-ban indult világhódító útjára a Húsmentes Hétfő (Meatless Monday) mozgalom. A szervezet célja, hogy 15%-kal (vagyis heti egy húsmentes nap beiktatásával) csökkentsük a húsfogyasztást mind a bolygó mind a saját egészségünk érdekében. A növényi eredetű ételek ugyanis jóval kevésbé járulnak hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátáshoz, mint a különféle húsok. Emellett érdemes megemlítenünk a vízujjlenyomatot (water footprint), amely azt jelöli, hány liter víz szükséges egy-egy adott élelmiszer előállításához. Egy kilogramm zöldég megtermelése 322 liter, gyümölcsé 962 liter, gabonáé 1644 liter vizet igényel. Ezzel szemben egy kilogramm csirkehús előállításához 4325 liter, sertéshúshoz 5988 liter, birkahúshoz 8763 liter, marhahúshoz pedig 15415 (!) liter víz szükséges.
Dánia élen jár az ételpazarlás csökkentésében. Öt év alatt 25%-kal sikerült visszaszorítaniuk a kidobott étel mennyiségét. Mindezt egy Oroszországból áttelepült fiatal civil nő, Selina Juul segítségével sikerült elérni. Selina a következőképpen nyilatkozott az ételpazarlásról a brit Independentnek: „Az ételpazarlás azt bizonyítja, hogy nem tiszteljük a természetet, a társadalmunkat, az embereket, akik előállítják az ételeinket, az állatokat, az időnket és a pénzünket.”
Az ételpazarlás a klímaváltozásnak olyan szegmense, amely csökkentéséért mindannyian sokat tehetünk. Menütervezéssel, olyan ételek vásárlásával, amelyeket biztosan megeszünk, a nagyobb mennyiségű főtt étel lefagyasztásával, húsfogyasztásunk csökkentésével, helyi termékek előnyben részesítésével mind csökkenthetjük a szénlábnyomunkat. Nem is tűnik olyan bonyolultnak, ugye?
A fenti cikk némi módosítással a Szentesi Élet egyik júniusi számában jelent meg.
Kép: pexels
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
