A koronavírus olyan elemi erővel szólt bele az életünkbe, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtunk. Aztán teltek a napok, a hetek, és egyfajta rutint alakítottunk ki erre az átmeneti(nek gondolt) időszakra. Miközben egy fizikailag beszűkült helyen, családtagjainkkal összezárva, idegrendszerünket és türelmünket próbára téve tengetjük napjainkat, azzal biztatjuk magunkat, hogy ez a helyzet csupán átmeneti. De mi van, ha mégsem?
Néhány napja olvastam a hírt, amely szerint őszre újabb, a jelenleginél is komolyabb, veszélyesebb formában térhet vissza a járvány. Akkor mi lesz velünk? Hermetikusan elzárjuk majd magunkat másoktól és mindenkiben veszélyt, egy potenciális vírushordozót fogunk látni? És addig mi lesz velünk? Kapunk néhány hónapot vagy legalább hetet, amikor félelem nélkül látogathatjuk, ölelhetjük, puszilhatjuk meg a szüleinket, nagyszüleinket? Eljutunk majd legalább egy pár napos nyaralásra, hogy kiszakadjunk a monoton hétköznapokból? Sétálhatunk erdőkben, fürödhetünk folyókban, koccinthatunk fesztiválokon? Vagy már soha nem lesz olyan az életünk, mint korábban?
Hogy hat majd a mentális állapotunkra, ha továbbra is el leszünk zárva a szeretteinktől? Átitatja a nosztalgia a családi ebédeket, a születésnapi összejöveteleket, a spontán, baráti találkozókat, a nyár esti iszogatásokat, sütögetéseket? Hány embert kényszerít öngyilkosságba a kötelező magány, hány nő és gyermek veszíti életét amiatt, mert össze vannak zárva egy erőszakos férjjel, apával? És mi, harmincasok, fiatal felnőttek, szülők hogy tudjuk feldolgozni, hogy magunkra vagyunk hagyva a gyereknevelés emberpróbáló mindennapjaiban? Amikor a nagyszülők segítségére nem számíthatunk (hiszen az egészségük védelme a legfontosabb), amikor haladnunk kell a saját munkánkkal, a ház körüli teendőkkel, és még a gyerekeinkkel is foglalkozni illene, azt érezhetjük, hogy magunkra maradtunk, egyedül kell helyt állnunk. A jelenlegi helyzet mindenkinek hatalmas terhet, megpróbáltatást jelent, amelyből egyedül nagyon nehéz kimászni. Persze lehet telefonon, videócseten tartani a kapcsolatot a hozzátartozókkal, barátokkal, de ez nem az igazi. De mikor lesz az? És egyáltalán, lesz még valaha normális az életünk?
Szakértők és civilek idealizált elképzelések egész sorát fogalmazták már meg arról, hogy meg kell tanulnunk az eddigitől eltérő módon élni. Merthogy a korábbi életmódunk, szokásaink juttattak minket ebbe a kritikus helyzetbe. Én is azt gondolom, nem normális az a mértéktelen túlfogyasztás, amelyet követtünk, visszább kell vennünk a természet, a növények, az állatok, a levegő, a vizeink és embertársaink kizsákmányolásából. Kevesebbet és ritkábban kell utaznunk, jobban meg kell becsülnünk, amink van - és akink van.
Nem vagyok egy társasági ember, szeretek egyedül félrevonulni a világ zajától. Ezt most meg is teszem. De rossz érzéssel tölt el annak a lehetősége, hogy ennek - ha nem is örökre, de - hosszútávon így kell maradnia. Szeretnék a praktikus, felületes "Mit vegyünk a boltban?" kérdésen túl is beszélgetni a szüleimmel! Szeretnék a barátnőimmel gondtalanul kacagni! Szeretnék a családommal kimozdulni a négy fal közül! Szeretnék új ingereket megtapasztalni! Szeretném a távolabbi rokonaim meglátogatni! Szeretném én eldönteni, mikor kivel találkozhatok! Remélem, minél előbb eljön ennek is az ideje!
Kép: unsplash
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
