Halottak napja sokaknak egyet jelent a kényelmetlen, kötelező temetőjárással és egy munkaszüneti nappal, amely kiváló lehetőséget biztosít egy-egy családi kiruccanásra, wellnessezésre. Ha máskor nem, legalább ilyenkor azonban érdemes megállnunk és elgondolkodnunk azon, hogyan is éljük az életünket és mire tanítanak minket az eltávozók.
A tavalyi évben két haláleset is elgondolkodtatott az emberi élet végességén. Az egyik közeli ismerősöm néhány nappal a harmincnegyedik születésnapja után örökre elaludt. Hitetlenkedve fogadtam a halála hírét. Nem találkoztunk rendszeresen, de időnként összefutottunk az utcán. Így volt ez néhány héttel a halála előtt is. Ahogy Kosztolányi írja, "futott, telefonált/ és szőtte álmát, mint színes fonált". Tele volt tervekkel, egyikünk sem sejtette, hogy ilyen váratlanuk ér véget az élete. A temetésre a barátnőm kísért el. Felkavaró volt a tudat, hogy a csöppnyi, keskeny urna az időnként durcás, máskor meg felszabadultan kacagó barátunk egykori testét rejti. Az értetlenkedő kérdések pedig válasz nélkül kattogtak a fejemben: "Hová lett az a termetes ember? Mi lett belőle? Miért ment el? Hiszen olyan sok minden kimaradt az életéből!" A temetése után még napokig a közös emlékeink filmje forgott a fejemben. És fülig ért a szám, valahányszor arra gondoltam, milyen eszetlen dolgokat éltünk meg együtt. Megrendített az elvesztése, mert nehéz volt elfogadnom, hogy nincs többé, ezért pedig egy jelentéktelennek tűnő betegség hétköznapi szövődménye felelős.
A barátom elvesztése arra tanított, hogy soha ne feküdjek le haraggal a szívemben, ha valakit megbántok, minél hamarabb kérjek elnézést és én is bocsássak meg "az ellenünk vétkezőknek". Nem felejthetjük el, hogy bárkivel bármikor bármi történhet. Be kell látnunk, hogy életünk és lehetőségeink végesek. Természetesen időnként az ember dühbe gurul, kiabál, vádol. Ami igazán fontos ilyenkor, hogy egy heves vita után oda merjünk állni a másik elé és bocsánatot tudjunk kérni.
A másik haláleset csak közvetve érintett. Egy elhunyt idős néni valamikori házát vettük meg, amelyet a szintén koros örökösök anélkül adtak el, hogy bármit is kipakoltak volna belőle. El tudjátok képzelni, milyen érzés volt egy már nem élő, teljesen ismeretlen személy legintimebbb dolgai, a biztonságot jelentő otthona falai, az egykori kamrájában a félig elhasznált liszt meg a télire gondosan felcímkézett befőttek között lépkedni vagy kiüríteni a szoknyákkal, kabátokkal, hálóingekkel zsúfolt ruhásszekrényét; a reszkető kézzel feljegyzett receptjeivel, házi praktikáival, fiatalkori fotókkal, képeslapokkal teli fiókjait kiselejtezni vagy a férje temetésén felolvasott beszédjébe beleolvasni; a hullámcsatját, a sarokcsiszolóját a szemétbe vetni; a feleslegessé vált nagykabátokat, papucsokat, kesztyűket elajándékozni?
Miközben a néni hajdani életének kisebb-nagyobb darabjait fürkésztem, különös érzés tört rám. Úgy éreztem, vadidegen betolakodóként nincs jogom azok a dolgok között kutakodni, amelyek neki valamikor szorgos mindennapokat, örömöt és reményvesztettséget jelentettek. A tárgyak, amelyek az életét keretbe foglalták, azonban gazdájuk halálával egyszeriben lényegüket vesztették. A fésű, amely reggelente a haját simította; az asztal, amelynél délben az ebédjét fogyasztotta; a tükör, amelybe indulás előtt belepillantott vagy a lámpa, amelyet elalvás előtt utoljára kapcsolt le; mind jelentősségét vesztette. És akkor ott megértettem valamit: felhalmozhatunk az életünk során megannyi tárgyat, vagyont, csecsebecsét; a szívünknek kedves, dédelgetett holmijaink az utódainknak csak felesleges, értéktelen lomot fognak jelenteni. A drága gyöngysort vagy a kedvenc könyvünket ugyanúgy itt kell majd hagynunk, mint a méretes bőrgarnitúrát vagy a legdrágább cipőinket. Mulandó, időleges értékek hajszolása helyett inkább arra kellene törekednünk, hogy minél kevesebb keserűség, megbánás és elszalasztott lehetőség mérgezze az életünket. Amikor lepereg előttünk életünk filmje, úgysem az fog megnyugvást hozni, mekkora vagyont halmoztunk fel, hanem az, kire mennyi időt és jó szót szántunk. Tudom, elcsépelt közhely, de mégis így van: nem tudjuk, mennyi időt kaptunk, ezért töltsünk úgy minden napot, mintha az lenne az utolsó!
Videó: youtube
Képek: saját
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
