Január elsején a kisfiammal a városi futópályán sétálgatva terveztük, hogy a jó idő beköszöntével rendszeresen elkezdünk futni. Az időjárás szeszélyesen alakult idén tavasszal is, néhány hete azonban eljött a mi időnk. Az egyik hétvégén felkerekedett a család, hogy beindulhasson a rendszeres futás. Nagyjából öt évente jön el az a pont az életemben, amikor néhány hétig eljárok futni, emiatt némi tanácstalanság előzte meg az indulást. A nagy ruhaselejtezés után ugyanis fejtörést okozott a megfelelő sportruházat kiválasztása. Híján voltam a legtrendibb, márkás sportruháknak, így egy szedett-vedett összeállításban indultam el otthonról. Fekete melegítőben, fehér sapkában, piros pulcsiban, lila kabátban és rózsaszín futócipőben vágtam neki a futásnak. El tudjátok képzelni, milyen feltűnő jelenség voltam.
Amint közeledtünk a futópályához, a szívem a torkomban kezdett dobogni, mert láttuk, hogy valami nem stimmel. Kétségbeesés kezdett rám törni, amikor megláttam, hogy a pálya környéke le van zárva a forgalom elől. Semmi pénzért nem szerettem volna egy futóversenybe és minimális pulzusszámmal suhanó, magabiztos technikát alkalmazó futótársakba botlani. A profi sportolók látványa egy időre biztosan elvette volna a kedvem a futástól, pontosabban az irreálisan lassú, lihegve, levegőért küzdő, koordinálatlan mozgástól. Szerencsémre azonban nem futóversenyt rendeztek a pálya mellett, hanem egy motoros bemutatót. A város apraja-nagyja kint szurkolt a lezárt utcán, a motorok hangosan dübörögtek és okádták magukból a benzinfüstöt.
Én eközben a pálya fákkal szegélyezett részén elkezdtem az első kört, amely nagyjából nyolcszáz méternek felel meg. A kisebbik fiam a babakocsiban aludt, a nagyobbik belemerült a motoros mutatványokba, én pedig minden gond nélkül lefutottam az első kört megállás nélkül. Pici séta után jött a második kör, amit szintén megállás nélkül tettem meg, de közben rettenetesen lihegtem és fújtattam. Ezután még három kör következett, amelyeknél időnként sétáltam. A körök végén a nagyobbik fiam megtett velem néhány lépést, aztán hangosan sírni kezdett, mert ő is velem akart futni. A motorok elterelték a figyelmét, de az utolsó előtti körnél már nagyon nyűgös és fáradt volt. A férjem eközben elismerésre méltóan állta a sarat, hogy zavartalanul sportolhassak közel három negyed órán keresztül. Az ötödik kör végén a család férfi tagjai a pályához tartozó játszótéren vártak. Csatakosra izzadva, csálén álló sapkában nem igazán voltam vonzó látvány, viszont a teljesítményem fölött érzett büszkeség beragyogta a napom. Annyira örültem, hogy erőt vettem magamon és a lustaság helyett a sportot választottam! Fellelkesülve indultam haza. Másnap éreztem némi izomlázat a lábaimban, de rettentő büszke voltam magamra. Tudtam, hogy keményen dolgoztam azért, hogy csinosabb és magabiztosabb legyek. A kemény munkának pedig mindig megvan az eredménye.
Néhány nappal később egyedül vágtam neki a futópályának. Nem esett valami jól. Kínlódtam, küszködtem, sokat sétáltam és egyáltalán nem éreztem magam motiváltnak. Az izzadás és az elégetett kalóriák persze nem maradtak el, de valahogy mégsem éltem át a korábban megtapasztalt eufóriát.
Harmadjára újra a családommal mentem futni, ezúttal viszont magunkkal vittük a nagyobbik fiam futóbiciklijét is. Négy kört tettünk meg együtt, amíg a férjem a kisebbik fiunkat tologatta a babakocsiban. Szinte végig én futottam elől, a nagy fiam mögöttem lökte a járgányát. Párszor utánam kiáltott, hogy álljak meg és ne hagyjam le. Ilyenkor hátrakiáltottam neki, hogy a pálya sarkánál vagy a kör végén megvárom. És biztattam, hogy képes rá, hogy utolérjen és lefussa azt a távot, amit én is. Nem gondoltam volna, de hihetetlen energiát adott, hogy a fiammal együtt sportolhattam. (Valami hasonlót élek át akkor is, amikor együtt énekelek vele.) Természetesen így, hogy mellettem volt, kisebb intenzitással róttam a köröket, a lelkesedésem viszont jóval nagyobb volt, mint a korábbi két alkalommal. Maga a mozgás is feldobott, no meg a kisfiam büszkeséggel teli, kipirult arca is.
Megjött a kedvem a futáshoz. A folytatáshoz viszont az kell, hogy a családom fizikailag is mellettem legyen az edzés ideje alatt. Ez jelenleg, másfél hónappal a házfelújításunk befejezése előtt nem egyszerű feladat, mégis szeretnék hetente egyszer alkalmat keríteni rá. A költözéssel kapcsolatos stresszből és a mindennapi robotból kiválóan ki tud szakítani a jó levegő,a mozgás és a családommal közösen eltöltött, minőségi idő. Próbáld ki te is!
Kép: saját
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
