Délután háromkor kopogok a Szentesi Református Idősek Otthonában az intézményvezető, Horváth Imre ajtaján. Bokros teendői és sűrű telefonhívások közepette szakít időt arra, hogy bemutassa az otthont, a lakókat, a bekerülésük történetét és magát a kétszintes épületet. Vezetői irodájának falán festmények lógnak, a szerény íróasztal és méretes szekrények melletti tárgyalósarokban kínál hellyel. Rögtön a közepébe vágva teszem fel az első kérdésem.
Út az otthonba
– Hogyan lesz valaki egy idősotthon vezetője?
– 2015 augusztus elseje óta irányítom az intézetet. Gyerekkoromban református nevelést kaptam, tetszett a templomi miliő, szorgalmasan jártam is templomba, de a középiskola alatt és után közel tíz évig elszakadtam az egyházi élettől. Egy súlyos üzemi baleset négy hónapig táppénzre kényszerített. A testi-lelki felépülésem idején kezdtem el gondolkodni azon, vajon miért is kaptam új esélyt odaföntről. Két-három évvel később választ találtam a kérdésemre. Olyan rászoruló emberekkel találkoztam, akiknek a segítségemre volt szükségük. Azt éreztem, hogy ez az én utam. Leérettségiztem, diplomát szereztem szociális munkás szakon. Amikor másodéves voltam a főiskolán, a gyerekkori gyülekezetemben diakónusként kezdtem tevékenykedni. Három éven keresztül segítettem rászorulóknak, elsősorban szegény családoknak és magukra maradt időseknek. Kétezer-nyolcban házi gondozási szolgálatot hozott létre az egyházközség. Itt egy kollégámmal ketten támogattuk az elesetteket. Ezt a munkát cseréltem fel az otthon vezetésére.
– Hogyan látja, mekkora a létjogosultságuk a hasonló intézményeknek ma Magyarországon? – kérdezem.
– Meglátásom szerint nagy szükség van az idősotthonokra. Közhelynek számít, mégis így van: elöregedő társadalomban élünk. Sokan elmagányosodnak időskorukra, nem maradnak hozzátartozóik vagy a családtagok dolgoznak, más városban, esetleg külföldön élnek, így nem megoldott az idősek huszonnégy órás felügyelete. A tavalyi évben tizenkét-tizenöt fő várt felvételre, idén ez a szám már több, mint duplájára nőtt. A várakozási idő nálunk három-hat hónap. Vannak olyan lakóink, akik a fővárosban éltek, mégis a mi intézményünket választották, mert ott két-három évbe is beletelik, míg bejutnak egy idősotthonba. Országos működéssel dolgozunk, a legtöbben Csongrád megyéből érkeznek, az utóbbi időben egyre többen jönnek Hódmezővásárhelyről és Szegvárról. 2016 januárja óta tartós telt házzal működünk. Ötvenöt lakónk van, akiket egy- két- és háromágyas szobákban tudunk elhelyezni. A kiköltözés nem jellemző. A jelentkezők többsége sürgősségi elhelyezést kér. Ez azt jelenti, hogy megromlott az egészségi állapotuk, rossz körülmények között élnek, például fennáll a fizikai bántalmazás esélye vagy télen nem tudnak gondoskodni fűtésről. Sokan jönnének kórházi osztályokról is. Ők azok a betegek, akik nem adhatók haza, így ápolási osztályra kerülnek, de ott sem maradhatnak néhány hónapnál tovább. – Az otthonba bekerülni tehát viszonylag lassú folyamat. Az érdeklődők zöme családtag, aki a lelkiismeretével viaskodva próbálja a legjobb megoldást megtalálni mind saját maga mind a beköltözésre váró szülő részére. Sokszor maguk a családtagok nehezebben élik meg a beköltözését, mint maga az új lakó. A fiatalabb generációk közül sokan szégyellik, hogy a szüleiket idősotthonban helyezik el. Traumaként cipelik magukkal ezt a döntést és úgy érzik, cserben hagyták az édesanyjukat, édesapjukat. Amikor felvételre jelentkeznek, sokszor már gondozással töltött hónapok, évek vannak mögöttük. Ilyenkor mindig szükség van néhány biztató szóra, hogy elhiggyék, nemcsak úgy tudnak segíteni, ha ők gondozzák a szeretteiket, hanem úgy is, ha megfelelő segítséget találnak számukra.
– A lélek gondozása itt a vezetői munka elengedhetetlen része. Horváth Imre feladatai tehát eléggé szerteágazóak. Egyrészt mentálhigiénés segítséget nyújt a lakóknak és a munkatársainak. Nemcsak akkor keresik egymás társaságát, ha valamelyiküknek problémája akad, hanem ettől függetlenül is sokat beszélgetnek. Másrészt adminisztrációs feladatokat is ellát, figyelemmel kíséri a jogszabály-változásokat, az épület állagát is folyamatosan monitorozza. Az utóbbi időben például sikerült több klímát is elhelyezniük az intézményben. Igyekszik részt venni a közös programokon. Mivel viszonylag alacsony létszámmal működnek, az ünnepeket is családiasan élik meg.
– Többek között ebben is eltérünk a nagy létszámú idősotthonoktól – hangsúlyozza. – Más lelkiséggel, más emberképpel dolgozunk, mint a hagyományos otthonok. Amennyire ez lehetséges, igyekszünk minél személyre szabottan odafordulni az idősekhez. Tudjuk, hogy nem pótolhatjuk a saját otthonukat, mégis szeretnénk a lehető legjobbat kihozni a körülményekből. Célunk az emelt szintű ellátás. Sokan fejében lepusztult, sötét, kegyetlen és embertelen kép él az idősotthonokról. Az itt tapasztalt állapotok viszont jóval az átlag felettiek. Számunkra fontos a bibliai értékrend. Ez mégsem jelenti azt, hogy csak református jelentkező költözhet be. A lakók vallási meggyőződése és életkora is igen változatos. Lakóink között akad hatvannégy-hatvanöt és százegy éves egyaránt. Egyre többen vannak a kilencven év fölöttiek.
Beszélgetésünket követően végigsétálunk az intézményen, több lakó szobájába is bepillanthatok. Egy bácsi ágyban fekszik, maga elé mered, szerintem nem veszi észre, hogy bekukucskálok. Olyan elesettnek és törékenynek tűnik! Egy néni rádiót hallgat egyágyas szobájában. Büszkén mutatja a varrógépét, amelyet behozhatott magával. Aztán játék mackókat vesz elő, amelyeket ő maga varrt. Elégedetten nyilatkozik az otthonról és a nővérekről. Egyetlen kellemetlenségként a súlyosabb állapotú betegek trágár beszédét említi. Továbbmegyünk az akadálymentesített folyosón. Tolókocsiban üldögélnek ősz hajú nénik és bácsik. A közös helyiségben többen összegyűlnek a TV előtt, amin épp egy aktuális videóklip fut. Továbbhaladva rálátunk a gondozott kertre, aztán megállunk a folyosón. Hitetlenkedve veszem szemügyre a széfnek tűnő, névvel ellátott hűtős rekeszeket. Lifttel megyünk fel az emeletre, ahol az imaterem, a lakók szobái és szobanövényektől zöldellő, napsütéses zugok bújnak meg. A földszintre visszatérve az ebédlő felé vesszük az irányt. Egy szorgos dolgozó szalvétákat pakol az asztalokra, a vacsorához készülődik. Itt kapnak helyet a közös ünnepségek, a születés- és névnapi köszöntések. A földszinti társalgóban aztán Kun Edina mentálhigiénés szakembert, az otthon dolgozóját faggatom, milyen is idős emberek között dolgozni.
A célt megtalálni
- A munkám meglehetősen sokrétű – kezdi Edina. – Több, mint hét éve dolgozom az Idősek Otthonában. Korábban teljesen más munkát végeztem. Újat, lehetőséget és kihívást jelentett számomra az új munkakör, vagyis az, hogy idősekkel törődhettem, foglalkozhattam. Nem is gondolnánk, mennyire fontos, hogy az ember hasznosnak érezze magát még idős korában is. Ők is szeretnék érezni, hogy szükség van rájuk. – Amikor arról kérdezem, miből is áll a munkája, hosszasan sorolja a feladatait. – A munkám már az új lakó beköltözése előtt elkezdődik. Mint lelki gondozónak törődnöm kell a kérelmét beadó, utána pedig az idősotthonba beköltöző emberrel is. Segítenem kell a beköltözésnél és az ezt követő beilleszkedésnél is. A lakók nagy része könnyen megszokja az új környezetet, de van, aki soha nem tud elszakadni az otthonától. Emellett hangsúlyt kell fektetnem a lakók és a hozzátartozók közötti kapcsolat ápolására és az intézményben kialakult konfliktushelyzetek megoldására. Természetesen kiemelt szerepet kap a lakók, a hozzátartozók, valamint a dolgozók lelki gondozása is. A munkám során időnként szembesülünk az elmúlással. Fontos ilyenkor, hogy mind a lakók, mind a dolgozók fel tudják dolgozni, ha elvesztünk egy lakótársat. A gyászfolyamat során sokat segítenek az egyéni beszélgetések és a közös megemlékezések az elhunytról. De senki ne higgye, hogy borúsan telnek a napok nálunk! Foglalkozásokat szervezek, igyekszem olyan programokat kitalálni a lakóknak, amelyekkel hasznosan tudják tölteni az idejüket. A munkaidőm 8-tól 16 óráig tart. A foglalkozások reggeli után kezdődnek, 9-től 12-ig tartanak. Irodalmi témákkal foglalkozunk, vetélkedőt szervezek, kézműves foglalkozásokat tartunk. Most például épp egy kiállításmegnyitón vagyunk túl. A foglalkozások, a rendezvények nem kötelezőek senki számára sem. Mindenki maga dönti el, hogy részt kíván-e venni rajtuk. Az általános tendencia mégis azt mutatja, hogy a lakók 80 %-a él a felkínált lehetőségekkel. - A közös foglalkozásokra kitérnek azok a lakók is, akiknek Kun Edina mutat be. Először a 82 éves Marika nénivel ülök le beszélgetni a társalgóban. Zavarban van, én is feszengve teszem fel az első kérdéseim. Aztán szépen lassan belelendül, és mesél az életéről, a férje elvesztéséről, a munkahelyeiről, a mindennapjairól.
Súrlódások és örömök
– Bár máshol olcsóbb lett volna az ellátás díja, mégis ezt az otthont választottam, mert az unokám itt dolgozik. Egy ideje nagyon szédültem. 2015 augusztus elején elestem az otthonomban. A szomszédtól kellett segítséget kérnem. Három hónapot töltöttem a neurológián, ahol egy nagy kiterjedésű daganatot találtak az agyamban. – Ahogyan ezt meséli, könnyek gyűlnek a szemébe. A kórházban töltött időszakról a méltatlan bánásmód jut először eszébe. - Miután kiengedtek a kórházból, nem maradhattam egyedül otthon, mert továbbra is szédültem. Örültem, amikor két évvel ezelőtt – néhány hónapnyi várakozás után –beköltözhettem, mert féltem a magánytól. Sokat szorongtam a szédülésem miatt, nem tudtam, ki segíthetne rajtam, ha otthon rosszul lennék. Könnyen beilleszkedtem, a nővérek nagyon aranyosak voltak. A szobatársam és az itt dolgozók is segítőkészen mindent megmutattak az első napon. Jól érzem ebben a közösségben magam. Mindenki aranyos, de sajnos sok a beteg, zavart lakó. Két testvérem él még, ők és a gyerekeim, unokáim, dédunokáim szoktak látogatni. Nem érzem magányosnak magam. Itt megbecsülnek. Az egyetlen fájdalmat az jelentette, amikor el kellett adnom a házam. Szívfacsaró volt – mondja, és újra elérzékenyül –, de már elfogadtam. – Arra a kérdésre, hogyan telik egy napja, elégedetten sorolja a tennivalóit. – Minden nap 4:44-kor kelek. Ötkor fürdöm, aztán kávét főzök a szobatársaknak, és elmosogatok. Egy háromágyas szobában hárman lakunk fenn, az emeleten. Klímánk is van. Ez a nyári hőségben kimondottan kellemessé teszi az ittlétet. Hétkor lemegyek teríteni az ebédlőbe. Minden étkezésnél két csoportba vagyunk osztva, én az első csoporttal eszem. Délelőttönként foglakozásokon veszek részt. Ebéd után következik a pihenő. Fél négy után újra megyek a konyhára, segítek teríteni. TV-t nem nézek, mert csak az egyik szememmel látok. Régebben sokat fejtettem rejtvényt, de már ezt sem látom jól. Vasárnaponként nincs foglalkozás, ilyenkor többnyire a szobákban vagyunk vagy kimegyünk az udvarra. Rendszeresen járok ki a városba, boltokba. Mozgalmas életet élek.
– A 77 éves Margit néni már kevésbé lelkes. A beszélgetésünkből kiderül, hogy a legnagyobb nehézséget a kötöttségek jelentik számára. Miért választotta mégis, hogy beköltözik? Marika nénihez hasonlóan neki is egészségügyi problémák álltak a döntése hátterében.
– 2016 márciusában elestem otthon. Egyedül voltam, nincs családom, egy barátomat hívtam segítségül. Ő szólt a mentőknek, a rendőröknek és a katasztrófavédelemnek, hogy be tudjanak jutni a házamba. Combnyaktöréssel szállítottak kórházba. Négy hét traumatológia után - amelyről Marika nénihez hasonlóan ő sincs túl jó véleménnyel - tavaly augusztusban adtam be a kérvényt, hogy az otthonban lakhassak. November elején költöztem be. Nem ment könnyen a beilleszkedés, sok a súrlódás a lakók között. A múltkor is egyikük rám szólt, mert néztem a Virtuózokat a TV-ben. Olyan sok természetfilm és dokumentumfilm érdekelne! De ha problémás, hogy nézzem ezeket, akkor inkább kikapcsolom a készüléket. Nem akarok feszültséget. A dolgozók változatos programokat találnak ki nekünk. Mióta itt lakom, jártak már itt zeneiskolás gyerekek és asszonykórus is, sőt még terápiás kutyákat is hoztak be. Szoktunk tornázni, tekézni, hetente háromszor gyógytornász mozgat át minket. Hétfőnként kívánságműsort tartunk: dalokat hallgatunk, természetfilmeket nézünk. Filmvetítések is színesítik a mindennapokat. Meghatározott időközönként lakógyűlést tartunk. Két-három havonta megemlékezünk az elhunyt lakótársakról. Ilyenkor az igazgató elmondja életük fontosabb állomásait, zsoltárrészletek hangoznak el, gyertyát gyújtunk. Aki tud, részt vesz ezeken. A nagyobb ünnepek is változatossá teszik az életünket. Minden hónapban egyszer megünnepeljük a születés- és névnapokat. Ilyenkor az igazgató a nevek eredetéről mesél, a Szentírásból olvasunk fel. Minden ünnepelt kap egy szál gerberát és egy kártyát egy személyre szóló idézettel. Időnként megható verseket is szavalunk. Időnként el szoktam utazni a barátaimhoz, kiállításokra járok, nem olyan rég egy szecessziós előadásra is elmentem. Bármennyire is tűnik színes, folyton nyüzsgő kavalkádnak az ittlét, egyhangúnak találom a mindennapokat. Számtalan kötöttséggel kell itt megküzdenem. Olyan sok dolog volt egyszerűbb otthon, egyedül, a saját házamban! Itt sajnos nem mindenkinek megy az alkalmazkodás. A házam elkelt, az ingóságaim egy részét eladtam, a másik részét elajándékoztam. Haza már nem tudok menni. El kell tehát fogadnom, hogy itt kell leélnem életem hátralévő részét. – Búcsúzásképpen azért elárulja, hogy talál ám ő most is örömöt a mindennapokban. – Akkor érzem igazán hasznosnak magam, ha másoknak segíthetek. Negyven évig dolgoztam védőnőként. Az egészségügy és mások segítése belém ivódott ennyi idő alatt. Ha tehetem, szívesen belefolyok a betegápolásba. Ekkor érzem igazán elégedettnek magam.
Kép: saját
Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!
Minden jog fenntartva!
