A világ tetején - interjú Németh Alexandra hegymászóval 2. rész

2018. december 10. - Szemlélődő Szív

Az interjú első felében Németh Alexandra hegymászó a felkészülésről mesélt. A folytatásban megtudhatjátok, milyen érzés a világ legmagasabb pontján állni, nőként milyen kihívásokkal kell szembenéznie és mik a tervei a jövőre nézve.

Nőként nehezebb mászni?

Gyakorlati okok miatt nekünk nem nehezebb, csak más „kihívások” akadnak az expedíció során. Például amikor egy kötélen vagy a férfi csapattal és nasi meg WC szünetre állunk meg öt percre. Ilyenkor mire lehúzom a hevedert a derekamról, a fiúk már végeznek is. Éjszaka is kalandos a sátorban pisilni, főleg amikor egy-két sátortárs ott van még az ember mellett.

Komolyabbra fordítva a szót, nem nemtől függ, hogy megy a mászás. Volt szerencsém találkozni nagyon erős nőkkel és gyenge férfi mászókkal. A hegy nem válogat, és nem érdekli, ki honnan jött vagy milyen a bőrszíne. Aggyal, szívvel és a hegy iránti tisztelettel kell mászni.

Egy-egy mászás során hogy tudsz együttműködni számodra teljesen ismeretlen mászókkal? Van rivalizálás?

Minden hegyre más céggel és csapattal mentem. Már az első hegy előtt tudtam, hogy számomra az egyik legnagyobb kihívás a csapatba való beilleszkedés lesz, mert évekig egyedül fotóztam és edzettem. Minden expedíció előtt izgultam egy kicsit azon, hogy kik lesznek a csapattársaim és hogy fog működni a csapatszellem. A rivalizálás jelen van, kimondatlanul is. Egyedül az afrikai Kilimanjaron éreztem, hogy egy igazi csapat állt össze. Segítettük és támogattuk egymást, hogy mindenki a csúcsra tudjon állni.

Milyen érzés a csúcson állni? Minden esetben katarzissal jár?

Az utolsó lépéseknél, mielőtt elérném a csúcsot, mindig megkönnyezem. Párszor viszont már emlékeztetnem kellett magam, hogy figyeljek oda, mert a könny az arcomra fog fagyni. Egyszerűen leírhatatlan érzés a csúcson lenni. Hetek, hónapok, évek felkészülése, kemény munkája és odaadása áll a csúcsok mögött. Mit értek ezalatt pontosan? Hosszú napok rotációját, fáradt lábakat és izmok sorvadását, megterhelt szervezetet, kialvatlan éjszakákat, testi-lelki kimerültséget. De amikor az ember felér a csúcsra, ezek mind nem számítanak. Olyankor egy olyan pontra érek el, amiről addig csak álmodtam és titkon reméltem, hogy nekem is sikerül azok a szerencsések közé kerülni, akik láthatják azt a gyönyörűséget, ami a csúcson vár. (Kivéve, amikor Elbruszon teljes white-out fogadott és az orrunking nem láttunk el. J)

Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

Két hegyre mindig a legboldogabban fogok emlékezni. Az első a Mont Blanc, amit kb. egy hónappal az elbrusi expedíció után másztam meg egyedül, akklimatizáció nélkül. A második pedig, akármennyire is klisének hangzik, az Everest. Embertpróbáltató négy év és expedíciók álltak már mögöttem. Viszont ameddig az ember el nem éri a legmagasabb pontot, bármi történhet. Amikor fölértem, egy hatalmas álom vált valóra hét hegycsúcs megmászásával.

Mi alapján választod ki, hogy hová szeretnél legközelebb eljutni?

A hét hegycsúcsot időablak, nehézség, időtartalom és anyagi szempontok szerint terveztem. Amikor pedig tudtam, hogy olyan hegyet mászok, amihez olyan technikai tudás is kell, aminek még nem voltam a birtokában, speciális tréninget szerveztem be, mint például sziklamászást Wales-ben.

Mik a terveid?

Nagyon szeretném Új-Zélandot és pár észak-amerikai államot (Coloradot, Montanát) kerékpárral felfedezni! A következő „nagy dobás” is alakulóban van. Jó par helyre ki szeretném tűzni a zászlókat.