November végén egy felejthetetlen színházi élményben volt részem. A kollégáimmal Budapestre utaztunk, hogy megtekintsük A diktátor című darabot a Vígszínházban. Egy szuperlatívuszokban bővelkedő színházi beszámoló következik.

A diktátorról előzetesen csupán annyit tudtam, hogy Charlie Chaplin szerepelt az azonos című filmben és ifjabb Vidnyányky Attila játssza a főszerepet a nem régiben színpadra vitt darabban. Az előadás előtt belebotlottam néhány kritikába, ezeket azonban még véletlenül sem olvastam el, nehogy túlzó elvárásaim legyenek az előadással szemben. Utólag belegondolva helyesen cselekedtem, így ugyanis fantasztikus élményben volt részem.

A Vígszínházban utoljára tizenöt évvel ezelőtt jártam. Akkor Brecht Kaukázusi krétakör című darabját láttam. Hiába tanultam akkortájt az epikus színházról, tizennyolc évesen kissé megdöbbentett a darab és nem feltétlenül lopta be magát a szívembe. Nem úgy, mint ez a mostani!

A két felvonásos mű technikai meglepetésekben, helyzetkomikumban, burleszkszerű jelenetekben egyaránt bővelkedett. Nehéz dolgom van, ha az előadás erősségeit akarom kiemelni. Mivel is kezdjem?

Lenyűgözött a technikai háttér. Az egyik jelenetben két szereplő repülővel utazott. Meglepett, amikor két kis ülésben valóban a levegőbe emelkedtek. A gép zuhanását is élethűen imitálták.

A zenének kiemelt szerep jutott a műben, amely számomra helyenként a némafilmek korát idézte. Burleszkszerű jelenet volt többek között az is, amikor a katonák egy kis kiadós csihipuhiban vettek részt.

Bár a téma komoly volt, jócskán jutott tér a nevetésnek is. Például amikor a Führer a világot szimbolizáló, hatalmasra fújt lufival a földön fekve, macskaként játszadozott, amikor németül szónokolt vagy amikor olasz vendége a maga anyanyelvén magyarázott.

Egy pudingevő jelenetben perceken keresztül szavak nélkül, csupán a mozdulatokra és a gesztusokra szorítkozva játszottak a színészek.

Élveztem, amikor az előadás szereplőjének érezhettem magam, vagyis amikor a színészek több ízben mellettem masíroztak fel a színpadra a darab közben. A felfedezés örömével szúrtam ki az egyik jelenet előtt a páholyokban várakozó színészeket. Jó ötletnek tartottam, hogy a középen ülő nézők feje fölött húzták keresztül a birodalom jelképével, a két kereszttel díszített anyagdarabot, amelyet később a színpad hátterének is felfüggesztettek.

Egy másik háttér is elnyerte a tetszésem. Ezen különböző, a gettóban elhelyezett felfestések voltak, mint például: Make war not love, Love Dictator. A kedvencem ez volt: I can ghetto.

A darab egyik csúcspontja az volt számomra, amikor ifj. Vidnyánszky Attila Hinkelként a Führer előadásmódjára  megszólalásig hasonlító vehemenciával és mozdulatokkal tartott beszédet. Eközben olyan halandzsa német nyelven beszélt, hogy a jelenet igencsak megdolgoztatta a nézők rekeszizmát.

Vidnyánszky teljesítménye azonban nemcsak a verbalitás területén magaslott ki. Chaplin jellegzetes mozdulatait olyan élethűen tudta utánozni, hogy azt gondoltam magamban: "Ez jobb, mint az eredeti."

A főszereplő felkészült artistatudásáról is számot adott az előadás során. Előbb egy biciklivel hajtott keresztül a színpadon, aztán egykerekűvel egyensúlyozott, majd egy görkorcsolyás szteprészletet adott elő az egyik szereplővel, Szilágyi Csengével.

Akadtak aktuálpolitikai utalások a darabban. Elsősorban stadionokról és gyermekvállalásra vágyó hazafias anyákról esett szó, ezek viszont pártállástól függetlenül nem voltak zavaróak vagy tolakodóak.

A darab számomra kissé befejezetlenül ért véget. Valamilyen csattanót még vártam volna, ennek ellenére hosszú percekig ünnepelte tapssal a közönség a színészek alakítását.

Összességében elmondhatom, hogy Vidnyánszky tehetsége vitte a hátán az egész előadást. Fenomenálisan brillírozott minden jelenetben. A diktátort mindenkinek csak ajánlani tudom.

Kép: saját

Ha a beszámolóm felkeltette az érdeklődéseteket, a Vígszínház honlapján néhány kifejező képet találhattok az előadásról.

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!