Amikor kisgyermekként valami zavar a barátunkkal kapcsolatban, nem hezitálunk, azonnal szóvá tesszük. Serdülőként a bugyogó, fröcskölő hormonok szintén a nyers és őszinte véleménynyilvánítást propagálják. Felnőtt fejjel viszont már megfontoltabban fogalmaz az ember. De szóvá tegyük-e, ha a barátunk viselkedésével nem értünk egyet? Mennyire van jogunk beleszólni az életébe?

A barátságoknak több válfaját különböztethetjük meg. Míg némelyek csupán felszínesek és mulandók, mások mélyebbek és tartósak. Egy frissebb ismeretség valószínűleg nagyobb kontroll alatt tartja a véleményünket, míg egy közelibb baráttal hamarabb megosztjuk, ha egynémely lépésével nem értünk egyet. Mármint elméletileg. Bár a régi barátságok a kölcsönös őszinteségen alapulnak, az ember nem szívesen bántja meg a véleményével azt, aki közel áll hozzá. Hogyan osszuk hát meg a barátunkkal, ha külső szemlélőként egyértelműen azt látjuk, hogy rossz irányba halad az élete?

Talán egy igazi barátságban nincs is szükség szavakra ahhoz, hogy tudjuk, a másik nem ért egyet velünk. A hozzászólásai, a gesztusai, a fintorai akaratlanul is elárulják ezt. Ilyenkor domborodhat ki egy olyan alapvető világnézeti különbség két barát között, amelybe akár a barátságuk is beleinoghat. Amikor két ember elemi kérdésekben nem ért egyet, nagyon nehéz anélkül felszabadultan csacsogni és vihorászni, hogy ne futnánk bele újra és újra abba a bizonyos kényes témába. Kerülgethetjük ezt, mint macska a forró kását, de akkor egyértelműen egy megjátszott, moderált szerepet erőltetünk magunkra. Ezzel pedig el is veszik az őszinteség a kapcsolatunkból.

Ha viszont szóvá tesszük azt, amivel nem értünk egyet, és próbáljuk felnyitni a barátunk szemét, dacos és merev elutasítással találhatjuk szemben magunkat. Mi, a kívülállók sokszor jóval objektívebben tudunk megítélni egy-egy helyzetet, mint az, aki benne van. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy éppen kívülállóságunkból fakadóan nem ismerhetünk minden részletet, ami motiválhatja a barátunkat. Természetes érzés, hogy a szemellenzős barátunkat szeretnénk megóvni a kudarcoktól, a csalódásoktól, a bosszúságoktól. A gond csak az, hogy miközben "a legjobbat szeretnénk neki", jó tanácsainkkal pont ellentétes reakciót válthatunk ki belőle, mint szeretnénk.

Végignézzük, ahogy a barátunk a vesztébe rohan és szó nélkül asszisztáljunk neki ehhez? Vagy próbáljuk felnyitni a szemét és kockáztassuk meg, hogy esetleg megromlik a viszonyunk? Vajon mikor vagyunk jobb barátok? Nem tudom eldönteni.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal!

Minden jog fenntartva!