Azt hiszem, nem túlzok, amikor azt állítom, a digitális tanrend hatalmas kihívások elé állított tanárt, diákot, szülőt egyaránt. Utóbbiaknak tanárrá, vagy valami hasonlóvá kellett válniuk, hogy vezessék gyerekeiket az átláthatatlan tananyagáradatban, a tanulók komoly leckét kaptak felelősségvállalásból, a pedagógusok pedig… Nos, küzdenek ők is.

Egyik napról a másikra nekem is több nehézséggel szembe kellett néznem.

Először is hirtelen rám szakadt egy korábban nem tapasztalt, hatalmas módszertani szabadság. Természetesen az iskolavezetés minden tőle telhetőt megtett, hogy segítse a munkánkat. Online könyveket, képernyőképeket, webes praktikákat küldött egy szinte követhetetlen e-mailáradatban. És nagyon sok dicséretet, biztatást. Talán erre volt a legnagyobb szükségem.

Miután megértettem, hogy az eddigiektől teljesen eltérő módon kell tanítanom a gyerekeket, rám zuhant a tanácstalanság. Rendben, dolgozni kell tovább. De hogyan?

Gondolkodtam, ötleteltem, rá voltam kényszerítve, hogy használjam a kreativitásom. Miközben az eddigi módszertanom megreformálásán törtem a fejem, újabb nem várt segítség érkezett. Az egyik tanítványom már az első nap létrehozott egy Messenger csoportot az osztálynak. Jól esett látni, hogy ő is aktívan részt akar venni a tanulás-tanítás megszervezésében. Egy másik diákom az adminisztrációs feladatokban segített. A kezdeti kaotikus helyzetben ezek az apró gesztusok is sokat jelentettek.

Visszatérve a módszerekhez, egy estét töltöttem azzal, hogy online tesztkészítők működését tanulmányozzam. Nem lettem okosabb, de nem is volt időm belemerülni, mert a teendők soha véget nem érő listát alkottak a fejemben. Kitaláltam például, hogy letöltök egy hangrögzítőt, ezt viszont csak e-mailben vagy Messengeren tudtam továbbítani. Ehhez újabb csoportokat kellett létrehozni. A gyerekek első szóra kattintottak, felvették a tagokat, egyszóval működővé tették a dolgot. Azzal viszont nem számoltam, hogy a telefonom folyamatosan pittyegni fog, mert valakinek mindig lesz valamilyen kérdése vagy egyszerűen csak elküldi a házi feladatot.

A követhetetlen Messenger üzenetek egybefüggő katyvasszá folytak össze az első napokban. Mára eljutottam oda, hogy reggelente – amikor a gyerekeim még alszanak – vagy este – amikor a gyerekeim már alszanak – minden diákom Messenger üzeneteit egyesével, szisztematikusan végignyálazom, hogy lássam, ki mikor, milyen feladatot küldött. Mivel rengetegen dolgoznak most online, az internet sebessége időnként jócskán lelassítja ezt a folyamatot. Valószínűleg tehát ez sem tartható módszer, mert rengeteg időt vesz el.

És itt el is érkeztem minden otthonról dolgozó legnagyobb nehézségéhez, az állandó időhiányhoz. Mivel középiskolásokat tanítok, megengedek magamnak annyi könnyítést, hogy nem egyesével nézegetem minden diák feladatát, hanem berakom a közös csoportjainkba a megoldást és rájuk bízom a javítást. Per pillanat – két óvodás mellől – többre nem is futná az energiámból. Időnként a diákjaim is túlterheltségre panaszkodnak, de egyelőre lelkesek és szorgalmasan küldik a kijelölt feladatokat. Jó érzéssel tölt el, hogy ennyire komolyan veszik az újfajta munkarendszert. Büszke vagyok rájuk. És hiányoznak. A személyes kapcsolatot egy digitális felület sem képes pótolni.

Ez a cikkem a Szentei Életben jelent meg.

Update:

Mióta megírtam a cikket, papíron, táblázatban vezetem, melyik gyerek, mikor, milyen házit küld. Amint pitteg a telóm, rakom a pipát a neve mellé. Így egyszerűbben tudom követni, kinek mit kell még megcsinálnia.

Kipróbáltam az online tesztkészítőt, egyszerűbb, mint gondoltam. Persze még most tapasztaljuk ki, mik a gyenge pontjai.

És még egy dolog. Rá kellett jönnöm, hogy egyszerűen túl sok feladatot adtam a gyerekeknek. Talán tényleg igaz, hogy a kevesebb néha több. Majd kiderül, a csökkentett lecke működik-e.

Kép: unsplash

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!