Mengyán Eszter újságírót mindig is érdekelte a divat működése, a divat és a társadalom kölcsönhatása. Divatcikkek írása mellett viselettörténeti blogot vezetett, aztán 2016 áprilisában több olvasmányélmény és dokumentumfilm hatására úgy döntött, a tudatos ruhavásárlás, az ökodivat és a fenntarthatóság mellett teszi le a voksát. Holy Duck nevű blogjában arra mutat példát, hogyan tudunk úgy öltözködni, hogy azzal a lehető legkisebb mértékben terheljük a környezetet. A divatipar sötét oldaláról, lehetséges alternatívákról és egy személyes kihívásról kérdeztem Esztert.

- És mi a baj kimondottan a fast fashionnel?

- A fast fashion márkák célja nem az, hogy mi jól nézzünk ki, jól érezzük magunkat a bőrünkben, csinosak legyünk vagy minőségi darabokat viseljünk, hanem az, hogy minél többet vásároljunk, nekik pedig minél nagyobb bevételük legyen. Mindent megtesznek azért, hogy elhitessék velünk, hogy csak akkor lehetünk csinosak, szépek, divatosak, ha követjük az általuk diktált trendeket és az iramot. Azt talán még sokan tudják, hogy évente van egy tavaszi-nyári és egy őszi-téli kollekció. Vagyis volt, ma már ugyanis 2-3 hetente új kollekciók vannak, mikrotrendek, folyamatos leárazások. Ráadásul nagyon olcsón kínálnak új ruhákat, de ennek megvan az ára. Egyrészt a már említett környezeti terhelés, másrészt a kizsákmányolás: a természeté, az állatoké és az embereké is. Lehetetlen körülmények között gyártatnak a világ legszegényebb országaiban. 2013 áprilisában egy nyolcemeletes ruhagyár omlott össze Banglades fővárosában. Több ezer embert temetett maga alá, több mint ezer ember halt meg. Ilyen hatalmas gyári tragédia az 1900-as évek eleje óta nem történt meg (egyébként az is ruhagyárban volt). Azóta rengeteg figyelmet kap a ruhagyári dolgozók helyzete. Több mint 80%-ban nők és sajnos gyerekek dolgoznak ezekben a gyárakban heti hat-hét napot, naponta 12-14 órát. Csak azért, hogy nekünk legyen egy újabb felsőnk, amire amúgy nincs is szükségünk, meg meg is unjuk, mire jön a következő kollekció, azaz három hét alatt. Vannak, akik már Magyarországon is úgy szocializálódtak, hogy van a kínai és a fast fashion, nekik már el kell magyarázni, hogy lehet másképp is vásárolni. Másképp, tudatosan, odafigyelve, és nem bedőlve annak, hogy ennyi egyébként sokszor tényleg rémes minőségű ruhára van szükségünk.

- Mi lehet ma a fast fashion alternatívája Magyarországon?

- Már azzal is rengeteget teszünk, ha egy ruhadarabot sokszor viselünk, és nem rohanunk vásárolni újabb és újabb ruhákat. Én egy évig nem vásároltam magamnak ruhát, cipőt, táskát és egyéb kiegészítőt, viszont elkezdtem a saját ruhatáramat felfedezni. Másképp kombináltam a ruháimat, elkezdtem őket kiszelektálni, elmentem színtanácsadásra, jártam személyi stylistnál. Megfigyeltem, milyen ruhákat szeretek, miket nem. Észrevettem, mikor van vásárolhatnékom, és arra döbbentem rá, hogy sokszor nem is az új ruha hiányzik, hanem például a kincsvadászat a turiban, vagy éppen nem volt jó napom, és ezzel vigasztaltam volna magam. Szóval ha vásárolunk, tegyük tudatosan, és viseljük a ruháinkat!

- Milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb, amikor nem vásároltál ruhákat?

- Elképesztően káoszos ruhatárral indultam, és tyúklépésben haladok a tudatos ruhatár felé. A mai napig vannak olyan bő ruháim, lebernyegeim, amelyektől képtelen vagyok megválni. A mai napig nem viselek világos árnyalatokat sem nagyon, pedig a színtípusomhoz ezek illenének inkább. A 10x10 kihívás (10 napig viselünk, 10 ruhadarabot, 10 különböző összeállításban) lényege, hogy szórakozva vezessen rá arra, milyen egyszerű és nagyszerű úgy öltözködni akkor, ha egymással színben és stílusban is jól kombinálható darabjaink vannak. Öt kihíváson vagyok túl, és ahogy haladtam a tudatos ruhatár felé, annál könnyebben ment a kihívás is. A 2018-as télire kaptam a legjobb visszajelzéseket, pedig ez amúgy nagyon egyszerű ruhákból állt össze. Néha, csak ennyi kell.

         

- Ha más is szívesen csökkentené a megvásárolt ruhaneműk mennyiségét, mit ajánlanál, hol szerezzen be időnként egy-egy újabb darabot?

Jodi Picoult Tizenkilenc percéről már hónapokkal korábban hallottam. Tudtam, hogy a témája egy iskolai lövöldözés, ezért igyekeztem ezt a témát minél tovább távoltartani magamtól. Amikor viszont februárban egy újabb amerikai diák rendezett vérontást az iskolában, úgy döntöttem, belekezdek a regénybe. Nem bántam meg.

Az 550 oldalas könyv középpontjában egy középiskolás fiú, Peter Houghton áll. Peter érzékeny, visszahúzódó gyerekként kezdte meg az iskolai előkészítőt. Az első napon rögtön egy attrocitás érte: a nagyobb és erősebb gyerekek elvették a supermanes uzsonnás dobozát, és kihajították az iskolabusz ablakán. Ekkor vette kezdetét egy megállíthatatlan folyamat, azaz Peter szekálása. Hosszú évek teltek úgy el, hogy a társai gúnyolták, homonak nevezték, a fejét az iskolai vécébe dugták, bezárták a szekrényébe vagy megszokásból nekilökték a falnak a folyosón. Az őt ért sorozatos kudarcok után beszerzett két pisztolyt, két puskát, és elindult az iskolába, hogy elégtételt vegyen azokon, akik minden egyes napját megkeserítették. Végül tíz ember meggyilkolásával vádolták, amikor bíróság elé áltl.

A rendőrségi helyszín realisztikus leírása borzolta a kedélyeim. Az életükért menekülő diákok, az egymás hegyén-hátán fekvő áldozatok és a vértől ragacsos padló mind felzaklattak. A tárgyalóteremben megjelenő, nyomorékká vált, egykor magabiztosságtól és erőtől duzzadó fiatalok és a gyászoló szülők egyértelműen jelezték, hogy elfogadhatatlan, amit Peter tett. Mégsem tudtam hidegvérú gyilkosként tekinteni rá, mivel ismertem az előzményeket, amelyek a vérontáshoz vezettek. Kitaszították minden közösségből, magányos volt. Időnként ugyan akadt egy-egy ember, aki leült mellé és beszélgetett vele, de ők sem igazán nevezhetők barátnak. Az írónő is azt a szálat erősítette a műben, hogy hosszú, megaláztatásokkal teli évek vezettek a lövöldözéshez, Peter tehát valamilyen értelemben szintén áldozatnak tekinthető.

 A könyvet olvasva mindvégig az a kérdés zakatolt a fejemben, hogy én vajon tudnék-e segíteni a bántalmazott gyerekemnek. A regényben Petert arra buzdítja az anyja, hogy ha piszkálják, akkor ő legyen erősebb, hogy meg tudja magát védeni. Az erőszakos fellépés azonban távol áll Petertől, mert ő egy csendes, visszafogott, jószándékú gyerek, akit a többiek megfelelőnek találnak arra, hogy fizikai és verbális bántalmazásaik állandó céltáblája legyen. Peter szülei gyötrik magukat, hogy vajon mit rontottak el a gyerekük nevelése során. Nem hagyja őket nyugodni az önmarcangolás. Felteszik maguknaka  kérdést, hogy vajon akkor ártottak-e Peternek többet, amikor határozottabban léptek fel vele vagy amikor túlságosan is engedékenyek voltak. A közvélemény persze Peter anyját feszíti keresztre, akinek saját véleménye szerint is látnia kellett volna a figyelmezetető jeleket és meg kellett volna akadályoznia  készülő tragédiát.

Mint a legtöbb Picoult-regény, ez is tartogat egy-két csavart a történet végére, ezért túl sok mindent nem is szeretnék elárulni a cselekményről. Amellett, hogy mérhetetlenül felzaklatott ez a könyv, hálás vagyok érte Jodinak, mert szülőként, tanárként egyaránt felhívta  a figyelmem egy nagyon is létező jelenségre, az iskolai bántalmazásra. Az eddigiekhez képest jóval nagyobb tudatossággal fogok ezek után beszélni erről a témáról a saját gyerekeimmel és a tanítványaimmal egyaránt.

És hogy kinek ajánlanám ezt a könyvet? Instabil lelkivilágú kamaszoknak nem feltétlenül, de minden szülőnek és pedagógusnak a kezébe kéne vennie, hogy tudatosan és hatékonyan tudjanak fellépni az iskolai erőszak, a bullying ellen.

Kép: https://bullyingrecovery.org/2016/11/21/everyadultbullying/

https://addictionresource.com/drug-abuse-and-bullying/

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Egy mű, amely a jelenkor társadalmi problémáira reflektál és közben mégis gyönyörködtet. Tóth Krisztinától ajánlom nektek a Párducpompát.

A tárcanovella-gyűjteményt nyáron kaptam a születésnapomra. Egy hónappal korábban személyesen is találkoztam Tóth Krisztinával és egy interjút is készítettem vele, így izgatottan vettem kezembe a kötetet. Mivel Krisztina az író-olvasó találkozón három novellával is megimertette a jelenlévőket, izgatottan figyeltem, mikor bukkanok rá az ismerős művekre.

A Párducpompát lapozgatva azonban nemcsak erre a három írásra ismertem rá, hanem korunk mindennapi hőseire és antihőseire egyaránt. A pár oldalas alkotások számomra egy sötét, könyörtelen világ képkockáit villantják fel, amelyből a legtöbb esetben hiányzik az emberség legapróbb csírája is. A novellák szereplői többnyire nem a tehetséges, sokra hivatott, anyagi és szociális biztonságban élő embertársaink közül kerünek ki.  Ehelyett hangsúlyos a jelenlétük mind a magukra hagyott és kisiklott sorsú mind a rosszindulatú, hatalmukkal visszaélő figuráknak. Ezek a szereplők híján vannak mindenféle együttérzésnek. Érthetetlennek, mi több elfogadhatatlannak tartják a társadalomnak azt a résztvevőjét, aki a megszokottól bármiben is eltér, esetleg gyengébb vagy kiszolgáltatottabb. Miközben Krisztina érzékletesen festi elénk az adott szereplő sorsát és környezetét, figyelmet fordít arra is, hogy kihangsúlyozza, milyen hatalmas szakadék tátong ez a két csoport között, miközben mindannyian szánnivalóak.

A művek hétköznapi életünk helyszínein játszódnak: postán, plázában, tömegközlekedési eszközökön, közértben, aluljáróban. A figurák és a közeg, amelyben mozognak, legtöbbünk számára ismertek. A boltokat járó roma családot figyelő biztonsági személyzet, a buszt elárasztó panaszáradat, az irreális hosszúságúra nyúló várakozás a szerelő szakikra mind ismerős jelenet volt számomra.

A kötet tematikája korunk tipikus jelenségeire reflektál. Megjelenik benne rablótámadás, előítélet, kivándorlás, migráns- és kisebbségi kérdés, idegengyűlölet, holokauszt, hatalommal való visszaélés, homoszexualitás, hűtlenség, daganatos betegség, értelmi és testi fogyatékosság, mélyszegénység, állatkínzásra való hajlam. A témák tehát nem egyszerűek, helyenként emésztgetni kell az olvasottakat. Nem lehet egykönnyen elsiklani a megjelenő emberi gonoszság felett.  De ne ijedjetek meg, nemcsak szomorú történetek kaptak helyet a kötetben! Néhány könnyedebb novella  igyekszik oldani a komorabb írások hangulatát. A zárósorok csattanói - néhol groteszkbe hajolva - némi humorral, nyelvileg precízen megfogalmazva, szerkezetileg tudatosan felépítve igazi szépirodalmi csemegévé teszik a művet.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Zero waste, azaz hulladékmentes háztartás témájában kutakodtam az interneten, amikor belebotlottam Tóth Andi nevébe. A háromgyermekes gödöllői háziasszony a hétköznapok során alkalmazható apró praktikákat mutat be blogjában, amelyek hozzájárulhatnak egy tisztább és élhetőbb bolygóhoz. Andival a hulladékmentes életmód gyakorlati oldaláról beszélgettünk.

- A blogodnak a Háztartásom hulladék nélkül nevet választottad. Miért fontos, hogy mennyi hulladékot termelünk?

- Mindenkinél máshol vannak a preferenciák. Nyolc évvel ezelőtt én például fizikailag nem tudtam belegyömöszölni a kukánkba a háztartásunkban keletkező szemetet. Nem akartam eldobható pelenkával növelni a hulladékunk mennyiségét, ezért váltottam a mosható változatra. Mások kimondottan a környezettudatosság miatt gondolkodnak így vagy az anyagiak miatt, ugyanis nagyon sok mindent olcsóbban lehet megoldani, ha ilyen módon vezetjük a háztartást. Mások azért törekednek hulladékmentes életmódra, mert azt sokkal természetesebbnek és egészségesebbnek tartják. Én személy szerint szeretném, ha a gyerekeim meg az ő gyerekeik élhető környezetben élhetnének. Én ezért csinálom.

- Mióta vezetsz zero waste háztartást?

- Szigorúan véve 2016 januárjában kezdtem ezt az életmódot, de korábban is igyekeztem környezettudatosan élni. Például a nyolcéves Panni lányom kimondottan azért használt mosható pelust, hogy kevesebb hulladék keletkezzen a háztartásunkban. De az igazi nagy váltás két éve indult. Viszonylag gyorsan próbáltam változtatni az életmódunkon. Az a típus vagyok, aki mindig mindent azonnal akar. Szerencsére a családom elfogadóan állt ehhez és nem nagyon volt ellenállás. Bizonyos dolgokat könnyen megszoktunk, más dolgok nehezebben mentek. Nem mondom azt, hogy tökéletesen működik a rendszer. Vannak hibák, vannak bakik, vannak olyan hulladékok, amelyeket két év alatt sem igazán tudtam kiiktatni, de mindennek ellenére töredékére csökkent mind a kommunális mind a szelektív hulladékunk mennyisége.

- Hogyan változott az életetek az átállást követően?

- Mindenféleképpen fegyelmezettebb és tudatosabb lett, hiszen előre kell gondolkodni, előre kell szervezni. Ma már zsigerből jön néhány dolog. Például ami be van csomagolva, azt már eleve észre sem veszem az üzletekben. Arra ált rá a szemem, ami csomagolásmentes. Törekszem arra, hogy itthon minél kevesebb szemét keletkezzen és ne hozzak a házba feleslegesen hulladékot. Az én tudatosságom a legerősebb a családban, a többiek eltérő lelkesedéssel követnek. A fiam például rendszeresen megveszi az iskolában a jeges teát magának, és hozza haza a PET palackot. Igen, ilyenek vannak, de még így is messze kevesebb a szeméttermelésünk, mint korábban.

- Mi okozott nehézséget az életmódváltás során?

- Azoknak a termékeknek az elhagyása, illetve alternatív megoldása, amelyekhez nagyon hozzá tud szokni az ember és nem olyan egyszerű helyettesíteni. Itt például a tusfürdőre gondolok. Sokan azt mondják erre, rendben, semmi baj, hiszen választhatunk szappant is. Ez így igaz is, hiszen a lányom és én is szívesen használunk szappant, de a család férfi tagjai ragaszkodnak a tusfürdőhöz. Hosszabb folyamat volt, mire kikísérleteztem azt a receptet, amely állagában, habzásában, illatában leginkább hasonlít a korábban használt termékekre. Amikor ez megvolt, nem volt egy pillanatnyi ellenállás sem.

- Ha már a család férfi tagjait említetted, fel kell tennem egy kérdést, amelyen régóta gondolkodom.  Miért nők állnak a hulladékmentes életmód mellé? A zero waste mozgalom megszületése Bea Johnson nevéhez fűződik, az amerikai bloggerek közül Kathryn Kellogg és Lauren Singer, a magyarok közül pedig te és Kump Edina vagytok igazán ismertek. Mi ennek az oka?

- Nem gondolom, hogy a nők környezettudatosabbak lennének. Szerintem az ennek az oka, hogy nők vezetik a háztartást. A zero waste pedig elsősorban arról szól, hogy egy háztartás mennyi szemetet termel. Az, hogy egy gyár vagy egy irodaház mennyit, azt nagy eséllyel háziasszonyként nem tudjuk befolyásolni. A saját kis mikrokörnyezetünket viszont igen. A sok kis háztartás szeméttermelése pedig igenis nagy hatással van a nagy egészre. Mivel a háztartást elsősorban nők vezetik, bennük fogalmazódik meg először, hogy például két nap után nem fér el a kommunális szemét a tárolóban. Nem tudom, mennyire ismered a Facebook csoportunkat. Ott azért jelentős a férfiak jelenléte is, a számuk 30% körül mozog. Ők máshonnan közelítik meg ezt a témát, például szívesen visznek magukkal kulacsot vagy nem ódzkodnak a textil zsebkendőtől.

- Magyarországon milyen lehetőségei vannak annak, aki szeretné minimálisra csökkenteni a háztartásában keletkező hulladék mennyiségét?

- Amerikában egyre elterjedtebbek az úgynevezett bulk shopok, vagyis a kimérős árukat kínáló üzletek. Magyarországon ezzel szemben egyetlen egy van, ami mostanában fog nyitni Pesten. Ehelyett olyan üzletek vannak, amelyek bizonyos dolgokat kimérve árulnak. Ezek viszont nem azzal a céllal jöttek létre, hogy a vevő a saját dobozában vigye haza az árut. A csomagolásmentes árut az teszi vonzóvá ezeken a helyeken, hogy trendik vagy olcsóbbak. Nálunk, itt Gödöllőn például van egy teaház, ahol kimérve árulnak különféle exkluzív teafüveket, de ezeket zacskózzák az átlagvásárlónak. Odamentem, megkérdeztem, hogy kérhetem-e a kis dobozomba, amit venni szeretnék. Nem volt gond. Magyarországon vannak lehetőségek, csak fel kell kutatni őket. Itt helyben is nagyon sok olyan hely van, ahol meg tudom oldani ezt a fajta vásárlást. A legjobb beszerzőhely a piac, ahol nagyon nyitottak az árusok. Meg kell keresnünk azokat a helyi lehetőségeket, helyi üzleteket, amik nyitottak arra, hogy a vevő dobozába csomagolják az árut.

- Mennyi időt vesz el, hogy keresed ezeket a megoldásokat?

- Az első drasztikus lépésem az volt két éve, hogy egy-két nap alatt végigjártam a helyi üzleteket, ahol volt kimérős felvágott, sajt, tej, zöldség, és mindenkit megkérdeztem, hogy hajlandó-e ezeket a saját dobozomba adni. Feltérképeztem, hogy helyben miket tudok megvenni. Innentől kezdve csak annyival kell többet gondolkodnom vásárlás előtt, hogy jobban összeszervezzem az útvonalam. Tehát nem egy helyen fogok járkálni egy órán keresztül, például egy hipermarketben, hanem mondjuk a piacon töltök el egy órát és ott szedem össze, amire szükségem van. Nem igazán töltök több időt vásárlással, mint korábban, inkább az egésznek a megszervezése változott. Az itthon előállított dolgok elkészítése sem igényel többet negyed óránál. Három havonta például megcsinálok egy dupla adag tusfürdőt meg sampont, és utána három hónapig megint nincs gondom vele. Itt is inkább a szervezés érdekes, mert azokhoz a termékekhez, amiket itthon készítek el, kellenek olyan alapanyagok, amelyek egy hagyományos háztartásban nem feltétlenül találhatóak meg. Ezeket többnyire félévente szerzem be webáruházból.

- Amikor a saját zacskómba, dobozomba kérek valamit, az eladók sokszor nem értik, miért akarok a megszokottól eltérő módon vásárolni. Neked milyenek a tapasztalataid?

- Nem zavar, ha furán néznek, amíg belepakolnak a dobozomba. Én is találkoztam olyan eladóval, aki teljesen elutasító volt, de utána abba a boltba nem mentem többet, inkább kerestem másik lehetőséget. A többség viszont nyitott és segítőkész. Jártam olyan üzletben is, ahol aszalványokat és magokat árultak kimérve, zacskózva. Megemlítettem nekik, milyen jó lenne, ha lenne rizs, bulgur, zabpehely kimérős változatban. Mások is megkeresték őket hasonló kérésekkel, és láss csodát, három hónap múlva ezek a termékek is megjelentek az üzlet kínálatában. Sőt, további kimérős árukkal bővítik a kínálatukat. Lehet, hogy először furán néznek, lehet, hogy forgatják a szemüket, mások megkérdezik, hogy miért gondolom ezt fontosnak, de többségben vannak azok, akik nyitottak. 

- Jelentős közösséget építettél magad köré. A Facebook oldalad több, mint kétezren kedvelik, a zárt csoportodnak tizenháromezer tagja van. Rendszeresen kapsz megkereséseket, publikálsz a Hulladékvadász oldalon, írod a saját blogod, videókat készítesz. Vannak még olyan terveid, amelyek nem valósultak meg?

- Rengeteg tervem van. Az egyetlen akadály a megvalósításukban az idő, aminek eléggé híján vagyok. Főállásban dolgozom, és emellett írom a blogot és kezelem a Facebook-csoportom. Valóban egyre több megkeresést kapok. Ez annyi időt elvesz, hogy sokszor nem tudom, melyik ujjamba harapjak. Az nem pluszidő, hogy zero waste háztartást vezetek, az viszont igen, hogy ezt nyilvánossá tegyem és minél több emberrel megismertessem.

- Elképzelhetőnek tartod, hogy néhány év múlva a hobbid majd főállásban tölti ki az életed?

- Nem tartom kizártnak.

- Legyen így! Én sok sikert kívánok hozzá!

Kép: Tóth Andi

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Több hónapnyi tervezgetést követően egy csendes vasárnapon nekiálltam otthon mosószert főzni. A hozzávalók már időtlen idők óta várták, hogy végre felhasználjam őket egy olyan mosógél összeállításához, amely nemcsak környezet-, hanem pénztárcabarát is.

Kump Edina Hulladékmentes blogján találtam a receptet, amely alapján elkészítettem a saját kis elixírem. Szódabikarbónára, mosószódára, valamint mosószappanra volt szükségem. Ez utóbbit én házi szappannal helyettesítettem. A hozzávalókat gyógynövény- és százforintos boltban, valamint a helyi piacon szereztem be. Az eredeti leírás nyolc liter mosószer elkészítéshez ad útmutatást. Én első alkalommal feleztem mindenből a hozzávalókat. A szappan lereszeléséhez a sajtreszelőnket használtam, kicsit ugyanis viszolyogtam attól, hogy ugyanaz a felület találkozzon egy szappannal, amellyel az ételeinket készítjük. A szappan viszont egyrészt természetes öszetevőkből (is?) áll, másrészt pedig egyáltalán nem olyan intenzív az illata, mint a boltban kapható társainak. A lereszelt szappant langyos vízben kellett volna feloldanom. Én ehelyett teljesen hideg vízbe tettem. Úgy gondolom, a végeredményt nem befolyásolta ez a kis figyelmetlenség. Amikor elolvadtak a szappandarabkák, a szódabikarbónát és a mosószódát, majd egy újabb adag vizet is hozzáadtam. Hozzávetőlegesen 35-40 perc alatt el is készült maga a tisztítószer. Amint elzártam a gázt a massza alatt, egy éppen kiürült mosószeres flakonba töltöttem a művem egy olyan tölcsérrel, amivel a használt sütőolajat szoktam flakonokba önteni. Itt tehát nem kellett az élelmiszer és a tisztítószer találkozásából adódó szagok miatt aggódnom. Mire a teljes adagot kimertem a főzőedényből, eléggé felhabosodott a mosószerem. Ez talán normális, talán a mosószappant helyettesítő háziszappanom okozta a nagyobb mértékű habzást. Aztán - ahogy kell - azon melegében ki is próbáltam az újdonsült mosószerem. Hagyományos bolti öblítővel és mosóparfümmel egyaránt bevált. Nincs kellemetlen illata, a saras foltok eltűntek a textilekből. Az egyetlen különbség abban rejlik, hogy míg a bolti mosószerből nem használtam el egy teljes kupaknyit egy mosáshoz, most dupla menyiséget adagolok a mosógépbe. Az egyik kolléganőm tanácsára 10%-os ecetet fogok tölteni az öblítő tartályába, mert a felhasznált szappan miatt trutyis lerakódások keletkezhetnek a mosógépben.

És miért volt olyan fontos számomra ez a projekt, hogy másnap mindenkinek elbüszkélkedtem a saját mosószeremmel? Többek között azért, mert az előállítása során minimális mennyiségű hulladékot termeltem. A boltban kapható, kisebb vagy nagyobb kiszerelésű műanyag flakonok ugyanis hiába kerülnek a szelektív hulladékba, hiszen a termék előállítása, szállítása mind-mind környezetkárosító folyamatokkal jár együtt. Emellett nem elhanyagolható szempont az sem, hogy nem érintkezik a bőrünkkel semmilyen toxikus alkotóelem, amikor tiszta ruhába bújunk. Harmadrészt pedig tetemes mennyiségű pénzt is sikerült megtakarítanom. Az elkészített négy liter mosószer bolti ára 3-4000 Ft körül mozog. Ehhez képest ezzel a három negyed órás főzőcskézéssel sikerült kihoznom a saját mosószerem ennek a töredékéből. A szappan 150 Ft volt, a mosószóda talán 50 Ft és nagyjából a szódabikarbóna is. Ehhez jön még ugye a négy liter víz meg a gáz ára, amelyet így fejből nem tudok pontosan, hogy mennyi. Ha nagyon durván 500 Ft-nak veszem az összköltségem, a literenkénti ár alig haladja meg a 100 Ft-ot.

Amint a végére értem a mosószergyártásnak, készítettem házilag folyékony szappant is. Egyelőre erről még nem tudok nyilatkozni, mivel a több liternyi termék egyelőre üvegekbe töltve várja, hogy kiürüljön az éppen használatban lévő folyékonyszappan-tartónk. Nem hinném, hogy ezek után csak otthon készített tisztítószerekkel fogom magam körbevenni, mert erre az alkotási folyamatra is hosszú hónapok alatt vettem rá magam. A saját készítésű fogkrémet még mindenféleképpen ki kell próbálnom. Ha győz a tettvágy a lustaság felett, arról is beszámolok nektek.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az elmúlt években az átlagosnál többször kerültem kapcsolatba a magyar egészségüggyel. Két terhességgel, gyerekosztályos napokkal és a szokásos gyerekbetegségekkel a hátam mögött a rendszert igénybe vevő páciensként és szülőként látok bizonyos dolgokat, amelyektől időnként a sírás kerülget. Vagy azért, mert megmelengeti a szívem a nem várt emberség vagy épp ellenkezőleg, mert szóhoz sem jutok egy-egy leforrázó élmény után. Korábban már összefoglaltam, hogyan készüljön az ember a gyerekosztályra. Ebben a cikkben nem magáról a rendszerről, hanem az azt kiszolgáló orvosok kommunikációs készségeiről osztom meg a gondolataim.

Előre elnézést kérek, ha túl általánosítóak a megjegyzéseim! Igyekeztem távol tartani magam a személyeskedő példáktól és megjegyzésektől Nem szeretnék senkit sem megbántani! Természetesen vannak orvosok, akiket követendő példának tekinthet a jövő orvosnemzedéke. Nekem viszont az elmúlt hónapokban sikerült egy-két kedélyeket borzoló esetbe belefutnom.

Nem vagyok orvos. Nem tudom, mivel jár ez a hivatás. Nem látom át a rendszert, amely arra kárhoztatja a frissen végzettek jelentős hányadát, hogy a diploma megszerzése után külföldön keressék a boldogulásukat. Teljesen emberi reakció, amikor az omladozó orvosi szobákban, éjszakai ügyeletektől elcsigázva, a gyér felszereltségű osztályokon türelmetlen, követelőző betegek között az orvosok úgy érzik, nem kifogástalanok a körülmények a színvonalas, kielégítő munka elvégzéséhez. Ez valóban elég lelombozó lehet. Hasonló esetben talán én is fásultan végezném a véget érni nem akaró feladataim a munkahelyemen.

A gond csak az, hogy a futószalag mellett, a lelkesedésüket vesztett orvosok világában értetlenkedő nyűgként jelennek meg a páciensek. És akkor itt jelentőségét is veszti a gyógyításra felesküdött ígéret. Hiszen hogyan lehetne egy beteget úgy kezelni, hogy közben egy darab érzelmek nélküli húsnak tekintik? Mindenféle spirituális mellékzönge nélkül teszem fel a kérdést: hol van itt testnek és léleknek az elválaszthatatlan egysége? Vajon melyik páciens fog hamarabb meggyógyulni? Az, aki a kötelező recept mellé néhány biztató szót is kap vagy az, akinek a "kezelését" két percen belül letudják, és rendesen még a tüneteit vagy a kórelőzményét sem hallgatják végig? Ja, persze, arra ott a magánrendelés, hogy az ember értelmesen szót váltson a kezelőorvosával. A folyosókon pedig hangzatos plakátok hirdetik a betegjogokat, amelyekről néhol még hírből sem hallottak.

Leírtam már korábban is, hogy amikor az ember kórházba - vagy egész egyszerűen csak orvos közelébe - kerül, vágni lehet a kiszolgáltatottságot. Természetesen az orvos élet és halál ura, ezért ő maga kiemelt tiszteletet érdemel, ez egyértelmű. De valami alapvető, emberi tisztelet kijárna a betegnek is. Három diplomám van. Ha közérthetően fogalmazva elmagyarázzák, hogy mi történik a saját vagy a gyerekem testével, fel tudom fogni a hallott információkat, sőt meg is tudom őket érteni. De ha nem lenne diplomám, hanem csak négy általánosom, akkor is megilletne a joga annak, hogy tisztában legyek azzal, milyen egészségügyi problémám  van, azt milyen módon lehet megoldani, meddig tart a gyógyulási szakasz, hogyan tudom megelőzni a jövőben, kell-e aggódnom amiatt, hogy ... Miért nem lehet ezeket a kérdéseket feltenni és legfőképp miért nem leht rájuk egyértelmű, világos, türelemmel és kellő odafigyeléssel megfogalmazott válaszokat kapni?

Én abba a típusba tartozom, aki megdöbben, lefagy és egy értelmes mondatot sem képes kinyögni, ha valamilyen dehumanizáló helyzetbe kerül. Az adott szituációban képtelen vagyok feltenni az orvosnak az engem nyugtalanító kérdéseket. Meg persze tegyük hozá, hogy az ember bizonyos dolgokat nem is mer megkérdezni. Ennek csak egyik oka lehet a gátlásosság. A másik sokkal prózaibb, még pedig az, hogy az ember úgy érzi, hülyének nézik, ha valami nem egyértelmű számára. És mivel legtöbben valóban laikusok vagyunk, tényleg nem sok jogunk van ahhoz, hogy szakmai döntéseket kérdőjelezzünk meg, amikor például egyik doktor véleménye ellentmond a másikénak.

Töprengek rajta, vajon mi akadályozza meg a sikeres orvos-beteg kommunikációt. Egyrészt - rosszmájúan - gondolhatok arra, hogy az orvos a latin szakzsargon használatával vagy a lényegi információk elhallgatásával az érinthetetlen értelmiségiek kategóriájába sorolja magát és nehezére esik szóba elegyednie a pór néppel, vagyis azokkal, akik nem végeztek orvosi egyetemet. A másik lehetőségem elfogadhatóbbnak tűnik. E szerint fel sem merül bennük, hogy ami nekik teljesen egyértelmű, az mást szorongással tölt el, mert nem hétköznapi, nem megszokott, nem nyilvánvaló.

Vegyük például azt az esetet, amikor az ember először megy el egy olyan szakrendelésre, ahol korábban nem járt! Mi történik ilyenkor? Az ember belép a rendelőbe, aztán áll, álldogál, ácsorog, várakozik, míg valakinek eszébe nem jut, hogy hellyel kínálja. Mert bármennyire is egyértelmű a személyzet számára, hogy melyik szék van a páciensnek fenntartva és melyik az éppen kávézni kislisszolt főorvosé, a tapasztalatlan beteg nincs tisztában ezzel. Ezt követi a panasz zanzásított összefoglalója egyetlen tőmondatban, mert az orvosnak ugyebár nem jut ideje hoszabb litániákat hallgatgatni. Na, ezután ugrik a majom a vízbe. Kezdetét veszi a vizsgálat. Más is járt már úgy, hogy egyetlen szóval nem mondták, hogy mi fog következni és hideg fém akármicsodákat dugdostak a testébe? Mert velem ez történt. Háromból két eszközt felismertem, mert a háziorvosom már használta őket, mikor korábban megvizsgált. De a harmadikról azt sem tudtam, micsoda, sem azt, hogy mi szükség van rá, sem azt, hogy hova való. (Nem, nem nőgyógyászati vizsgálatról beszélek most.) Az On the spot Kilenc hónap alatt a Föld körül sorozatának egyik adásában mesélte egy messzi vidék bábaasszonya, hogy mielőtt végigtapogatná a kismamákat, minden esetben megkérdezi tőlük, hogy megvizsgálhatja-e őket. Most komolyan, valaki tapasztalt már hasonlót magyar kórházban? Mert én még nem. A vizsgálat befejeztével jobb esetben kapunk valami ambuláns kezelőlapfélét, amelyről aztán otthon az internet segítségével kibogarászhatja az ember, hogy mégis mi a franc baja van. Az internetről meg ugye tudjuk, mennyire megbízható... Jártam már úgy, hogy egy kórházi zárójelentést böngészve tudtam meg, hogy egy közeli családtagomnak tüdőgyulladása volt, mialatt a kórházban kezelték. Csak ezt valahogy időközben elfelejtették velünk közölni. Erre az elhallgatott kis információra persze nem derült volna fény, ha nem lennék angoltanár és nem tudnám, hogy van a tüdőgyulladás angolul. Szerintetek mit éreztem, amikor összeállt a kép? Ne, inkább ne képzeljétek el, mert az nem tűrne nyomdafestéket!

Persze akadnak ellenpéldák is szép számmal. Ők azok az empatikus, elhivatott gyógyítók, akik türelmesen végighallgatják a pácienst, elmagyarázzák a kóros folyamatokat, a felépülés lépéseit vagy a vizsgálat menetét. Vannak még orvosok, akik sima TB-s ellátás során veszik maguknak a fáradtságot, és apró lépésekre bontva folyamatosan közvetítik, mit dolgoznak éppen a testünkben, mit mi okozhat... Talán ha több ilyen lelkiismeretes, betegbarát orvos dolgozna az egészségügyben, a magyar lakosság nagyobb százaléka venne részt gyakrabban szűrővizsgálatokon. Ez pedig növelné az élettartamot és javítaná az életminőséget. Ócska, elkoptatott frázis, mégis igaz: egy mosoly nem kerül semmibe.

Amikor az ember orvoshoz fordul, tele van feszültséggel és félelemmel, időnként talán gátlásossággal is. Ha belegondolunk, elég nagy mértékű bizalomra van szükség, hogy a beteg beavassa teste abnormálisnak gondolt működésébe a többnyire vadidegen orvost. Ilyenkor azért elvárná az ember, hogy megkapjon egy minimális mértékű tiszteletet. Értem én, hogy bizonyos orvosoknak babusgatóbb a habitusa, másoknak meg inkább kimértebb. Nincs is ezzel baj. A baj azzal van, ha a bedaráló mindennapi robot során elfeledkeznek arról, hogy a páciens is érző emberi lény, akivel megfelelő stílusban illene kommunikálni.

Kép: Freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Március elsején ünnepli második születésnapját a blog. Következzék hát egy rövid kis összefoglaló és néhány jövőbeli terv.

Sokat meséltem már arról, hogy a blog elindításának az ötlete az egyik kedvenc írónőmtől, Vass Virágtól ered. Stílusgyakorlatként indult ez az egész írogatás, mert nem sokkal a kisebbik fiam születése után megfogalmazódott bennem egy gondolat. Mégpedig az, hogy hivatásszerűen is az írással szeretnék foglalkozni. A kezdeti suta szárnypróbálgatásokat követően egyre jobban megtaláltam a saját hangom, bár ez - ahogy telik az idő - folyamatosan változik. Két év alatt 155 bejegyzést osztottam meg veletek. A legnépszerűbb cikkem ezek közül egy Keresztes Ilonával készített interjú volt, amelyet 1380-an olvastatok eddig. Személy szerint én azokra az írásaimra vagyok a legbüszkébb, amelyekben egy-egy ismert emberrel, például Bea Johnsonnal vagy Tóth Krisztinával készítettem interjút és amelyekben valamilyen össztársadalmi szinten lényeges témát villantottam fel. Ilyenek voltak az első riportjaim az Idősek Otthonában, valamint a Hajléktalan Segítő Központban. Úgy érzem, a Dr. Gyovai Gabriellával készített interjúm is segítséget jelentett néhány szülés utáni depresszióval küzdő kismamának.

Ha az előbb már említettem az olvasókat, róluk is ejtenem kell néhány szót. Mindig különleges örömmel tölt el, amikor a Facebook jelzi nekem, hogy újabb taggal bővült a Szemlélődő Szív csapata. A munkahelyemen egyre több tanítványom és kollégám jelzi, hogy olvasta ezt vagy azt a bejegyzésem. Ilyenkor vegyes érzések lesznek úrrá rajtam. Egyrészt zavarban vagyok, hiszen - az én értelmezésem szerint - meglehetősen személyes jellegű írások is helyet kapnak az oldalamon. Másrészt az eddigi visszajelzések pozitívak, ez pedig elégedettséggel és büszkeséggel tölt el. Hatalmas öröm látni, hogy hűségesen jönnek az olvasók minden nap és keresik a friss tartalmakat. Időnként talán csalódást is okozom nekik, amiért nem posztolgatok olyan gyakran, mint szeretnék.

Ötletekkel továbbra is tele vagyok, az egyetlen akadály, amely a megvalósítás útjában áll, az az idő. Az őszi-téli időszak sorozatos betegségei jelentősen lecsökkentik az írásra szánt időm. Mikor fél éjszakákat virrasztok a gyerekek mellett, másnap nem sok kedvem van a gép előtt görnyedni. A tavalyi év végén belekezdtem az első regényem megírásába is. Az első lendület kissé megkopott, mert az utóbbi hetekben - amikor én is beteg voltam - inkább pihenéssel töltöttem az éjszakáim. Ha mégis megpróbálom ezt is belepréselni a mindennapjaimba, kőkemény melóval tudok csak visszazökkenni a korábban megírt cselekménybe. Ha hamarabb nem, a nyári szünetben remélhetőleg jóval több időm jut majd erre is. A blog rövidebb bejegyzései jelenleg megfelelnek a rendelkezésre álló szabadidőmnek. Az anyasággal kapcsolatos meghittebb gondolataim most szívesebben tartanám magamban, bár minden bizonnyal ezek az írások sem fognak kikopni a blogból, mert úgy látom, ezeket szívesen olvassátok. A harmadik blogszületésnapig interjúkat, riportokat, saját novellákat és környezetvédelmi írásokat ígérek nektek.

Zárásként egy kis érzelgősséget engedjetek meg nekem! Egy zsenge írásomban felsoroltam, mi mindenért vagyok hálás. A korábbi listám ki kell egészítenem veletek, kedves olvasók! Visszajelzést adtok, tükröt tartotok, véleményt formáltok a munkámról. Köszönöm, hogy itt vagytok velem!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A farsangi jelmezbálokra idén mindkét kisfiam beöltözött. Tavaly a kicsivel a gyerekosztályon mókáztunk, ebben az évben viszont együtt készültünk arra, hogy valaki másnak a bőrébe bújjanak. Némi kreativitással olcsón oldottuk meg a maskarák elkészítésétt. Az eredménnyel mindenki elégedett volt.

Néhány héttel ezelőtt a kisfiammal azon kezdtük el törni a fejünket, minek is öltözzön az ovis farsangon. Őt a vadállatos jelmezek, engem pedig a környezet- és pénztárcabarát megoldások foglalkoztattak. Mindenféleképpen olyan maskarát szerettem volna találni, amelyet később is tud használni és - ha mégis kidobásra kerül - a szelektív kukába leheseen dobni. A helyi áruházakban ötezer Forint alatt nem igazán lehetett komplett, kiegészítőkkel felszerelt farsangi kosztümökhöz jutni. Két gyereknél ez már rögtön tízezer Forintot jelentett volna. Szégyen, nem szégyen, sajnáltam volna néhány órányi mókáért ennyi pénzt kiadni. Jelmezkölcsönző nem működik a városban, az internetes vásárlást túl körülményesnek találtam. A munkahelyemen végigkérdeztem a tanítványaim, van-e valamelyiküknél bármilyen felesleges, régi, kinőtt jelmez. Nem okoztak nagy meglepetést, amikor nem tudtak segíteni. Kreatív ötletekkel viszont elláttak. Egyikük tanácsára néztem szét az egyik helyi turkálóban, amit sajnos már napokkal korábban kifosztottak azok a szülők, akik a farsanghoz közeledve idejében észbe kaptak és 890 Forintért beszerezték a használt jelmezeket.

Ekkor jött el az idő, hogy rákeressek az interneten az otthon elkészíthető jelmezekre. Magam is meglepődtem, mikor számos jópofa, aránylag könnyen kivitelezhető ötletre bukkantam. A nagyobbik fiammal végiglapoztuk a lehetőségeket. Végül úgy döntött, űrhajósnak öltözik. (Nem hiába nézettem meg vele kétévesen a Gravitációt, beszéltem súlytalanságról, szkafanderről meg Nemzetközi Űrállomásról...)

Első ránézésre maga a kosztüm pofonegyszerűnek tűnt. Csupán fehér hosszúujjú pólóra és fehér nadrágra volt szükségem. A korábban már említett turkálóban rá is találtam egy tökéletes felsőre. Nekem viszont ugye mindenből kettő kellett. Így egy kínai üzlet felé vettem az irányt. Itt fedeztem fel egy másik hosszúujjút és két fehér nadrágot. Ezek után egy papírboltban ezüst kartont, kétoldalas ragasztót meg narancssárga kreppet vásároltam.

A sisakkal viszont még bajban voltam. Az intereneten keresgélve akadtam rá a megoldásra. Egyik oldalukon használt A4-es papírokat hosszában körülbelül négy centiméteres csíkokra vágtam. Lisztből, cukorból és vízből ragasztót kotyvasztottam. Bármennyire is igyekeztem kutyulni a masszát, leragadt, és fekete odakozmált darabkák töltötték be a fazekam. Ez azonban nem akadályozott meg a sisakkészítésben. Felfújtam két lufit, és elkezdtem bekenni a csirizes péppel. Aztán erre rögzítettem egy réteg papírt, majd átkentem a papírt még egy réteg ragasztóval. Egy-egy réteg elkészítése a két lufin közel egy órát vett igénybe. Reggel és este kentem a ragasztós masszát meg a papírcsíkokat, így összesen négy rétegem lett. Hajszárítóval gyorsítottam az utolsó száradási fázison, ezek után pedig kétszer egymás után fehér akrill festékkel kentem át a sisakokat.

A rakéták hengereinek elkészítése és a kilövellő lángcsóvák rögzítése gyerekjáték volt, a kisfiam is részt vállalt a feladatokból. A rakéták tetejének, a kúpoknak a kivitelezésénél viszont akadályokba ütköztünk. A férjem viszont ügyesen megoldotta a problémát. Nagy nehezen annak is megtaláltam a módját, hogyan rögzítsem a kisfiaimra a rakétákat spárga és kétoldalas ragasztó segítségével.

A gyermekeim nagyon meg voltak elégedve az eredménnyel. Szuperanyunak érzem magam attól, hogy az influenzától kikészülve létre tudtam hozni az űrsisakokat és a rakétákat. Büszke vagyok a két kezem munkájára. Amellett, hogy együtt alkottunk valamit, a fenntarthatóságra is oda tudtunk figyelni. Ha a kisfiaim megunják a lisztes-cukros sisakot, az rövid időn belől le fog bomlani, a rakéta anyaga landolhat a szelektívben, a fehér fölsőket és nadrágokat pedig tudják még használni. Jövőre sem riadok meg, ha egy kis kétkezi munkával tudom nekik elkészíteni a farsangi jelmezüket.

Kép: Lantos Imre és saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Néhány héttel ezelőtt Geréb Ágnes nevétől voltak hangosak a hazai sajtóorgánumok. Nem célja ennek az írásnak ítéletet mondani a szülész-nőgyógyász fölött, hiszen mélyrehatóan nem ismerem a munkásságát. Azon viszont érdemes elgondolkodni, milyen szülésélményekben lenne részük a magyar nőknek, ha Geréb Ágnes nem mozdítja innovatív irányba a szülések levezetését. Amellett, hogy megteremtette az otthonszülés lehetőségét, beengedte az apákat a szülőszobára, az újszülötteket pedig az anyák kórtermeibe- a korábban szokásos háromóránként esedékes szoptatásoktól eltérő időpontban is. Ez az írás azt taglalja, milyen érdekérvényesítő szerep miatt (is) van szükség a férfiakra a szülőszobán.

A magyar egészségügyről már sokan sokszor írtak siralmas helyzetjelentést. Magam is világra hoztam két gyermeket kórházi körülmények között, a kicsivel tavaly többízben is kényszerlátogatást tettünk a gyerekosztályon. Laikusként tehát viszonylag friss élményeim vannak a különböző osztályok működéséről. Ahogy arról a korábbi cikkemben is írtam, nemcsak a gyerek viseli rosszul a kórházban töltött napokat, hanem a szülő is. Egy merev, hajlíthatatlan hierarchia szabályrendszere könyörület nélkül darálja be a beteget és a hozzátartozót egyaránt. A kiszolgáltatottságot tapintani lehet a kórházi folyosókon.

Amikor beindulnak a szülés kezdetét jelző fájások, az ember felül egy hullámvasútra, amelyről csak akkor szállhat ki, ha így vagy úgy, de világra hozta a gyermekét. Miközben a falat kaparnánk a fájdalmaktól és a születendő gyermekünk jóllétéért is aggódunk, vajmi kevés energiánk marad arra, hogy magunkat felszívva harcoljunk a jogainkért. Például azért, hogy ne kelljen indokolatlanul órákat kínlódnunk a szülőágyon, hanem lezuhanyozhassunk, bordásfalon csimpaszkodhassunk vagy gimnasztikalabdán ringatózhassunk. Amikor a testünket görcsbe rántja a fájdalom, valószínűleg csak a legbátrabb és a legtalpraesettebb kismamáknak jut eszébe megkérni az orvost, hogy a nekik megfelelő, kevesebb fájdalommal járó pózban hozhassák világra a gyermeküket. Az elutasító válasz azonban többnyire ilyenkor is borítékolható.

Sajnos az orvosok és a szülésznők is hajlamosak arra (tisztelet a kivételnek!), hogy a nekik kényelmesebb utat válasszák egy-egy szülés levezénylésénél. Mert ugye ki látott már olyat, hogy majd a doktor úr fog négykézlábra ereszkedni, miközben a páciens fájdalmain enyhít? Mivel az anya a legjobbat akarja születendő gyermekének, többnyire hűségesen követi az orvos utasításait és egy percre sem kérdőjelezi meg az egészségügyi személyzet döntéseit. Hiszen mindeki el tudja viselni néhány óráig, hogy megfosszák a szabad akaratától, ha így biztonságban tudhatja a gyermekét. A gond ezzel csak az, hogy a kommunikációra és együttműködésre képtelen, helyenként pedig az alapvető empátiának is híján lévő személyzet olyan szinten sárba tudja tiporni a friss anyuka önbizalmát, hogy az a későbbiekre komoly pszichés, depresszív hatással is lehet.

Na ilyenkor van szükség az apákra a szülőszobán. Hiszen az anyuka nagyobb bizalommal tud a férje felé fordulni - fájdalmat enyhítő - kívánságaival, mint egy alig ismert orvos vagy szülésznő felé. A fennhéjázó szülésznők is kevésbé engednek teret lenéző, lekicsinylő megjegyzéseiknek, ha egy - a pácienshez tartozó - férfi is jelen van a szülésnél.

Természetes, normális, magától értetődő felfogásnak kéne lennie, hogy a születés csodáját ne, hanem csak a fájdalmat és félelmet tompítsák a szülésznők és az orvosok. Egy gyermek világrajövetele hatalmas élmény. Apukák, segítsetek, hogy mindenki szívet simogató emlékekkel gondolhasson vissza ezekre a soha vissza nem térő órákra!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Az elmúlt hetekben elenyésző idő jutott a blogra. Egyik betegségből a másikba esünk, könyvet írok és olvasok, emellett pedig ott a munkahelyem, ahová az utóbbi időszakban nemcsak tanítani jártam, hanem táncpróbára is. A készülődés és a fellépés részletei következnek.

Szeptemberben az egyik kolléganőm szervezett egy lelkes csapatot, akik vállalták, hogy részt vesznek egy kis "bohóckodásban" a szalagavatón. Én is ez a tizenhat fő közé tartoztam. December elején kezdtük a próbákat egy fiatal tánctanár segítségével. Elvis egyik, ha nem a legismertebb számára, a Jailhouse rockra tanultuk be a koreográfiát. Amikor összeállt a produkció, ki kellett találnunk a bevonulást is: a Pink Floyd Wall című számára én vezettem fel a csapatot. Amikor ezzel is kész voltunk, következett egy laza kis flash mob, amelyet a gyerekekkel együtt adtunk elő. Na, itt azért volt némi lemaradásom, mivel nem tudtam minden próbán részt venni, így még a fellépést megelőző estén is a lépéseket gyakoroltam otthon. Alapjában véve jó hangulatban, oldott légkörben készültünk a nagy megmérettetésre.

A szalagavatót megelőző héten szerdán, csütörtökön és pénteken is próbáltunk. A főpróba előtt még beugrottam néhány butikba, hogy másnapra megfelelő felsőt találjak magamnak. Fekete blézert nem, egy előnyös szabású, grafitszürke inget viszont találtam. Szombaton ezt és egy fekete nadrágot viseltem. Bár csak elvétve ismerek egy-két végzős diákot, a szalagtűzés alatt - szokásomhoz híven - egy picit elérzékenyültem. Ha tudnak róla, ha nem, mégiscsak egy mérföldkőhöz érkeznek ezen az estén a fiatalok... A hivatalosabb részek után következtek a zenés-táncos produkciók, amelyek egy részét a férjemmel és a kisfiaimmal közösen néztünk végig. Az osztálytáncokból nem sokat láttam, mivel a kollégáimmal indultunk átöltözni a fekete-fehér csíkos egyenpólóinkba. Felsorakoztunk, fémláncot tekertünk a kezünkre, aztán egyszer csak megszólalt a bevonulózenénk.

Az első ritmusoknál teljesen összezavarodtam, már akkor indultam volna befelé, amikor még nem kellett volna. Rendőri felvezetéssel végül a megfelelő ütemre kezdtem húzni magam után a rabtársaim. A közönségre nem mertem kitekinteni, mert féltem, hogy elbámészkodnék és elhibáznám a lépéseket. Erre végül nem került sor. A dal közepén egy pici pontatlanságot vétettem, de ez talán nem volt olyan feltűnő. Műsorszámunk főszereplője az Elvisnek öltözött kollégám volt, akit bármilyen magabiztosan is táncolt, a dal végén egy határozott rendőr levitt a színpadról. Egy rövid átvezető után adtuk elő az egyik végzős osztállyal közösen a flash mobot a Belga Rendőrmunkájára. Itt is szigorúan a koreográfiára koncentráltam. A meghajlást követően alig akartam elhinni, hogy túlvagyunk az egészen. Hazaérve a kisfiaim belebújtak a rabruhámba, aztán együtt ugráltunk a Rendőrmunkára.

Az elmúlt két hónapban hol felrázó és örömteli, hol időrabló tevékenységként tekintettem a próbákra. Annak viszont örülök, hogy belevágtam, és végigcsináltam ezt a produkciót. Egy élménnyel gazdagabb lettem. Talán jövőre is belevágok. Ki tudja?

Kép: Szentesi Mozaik

Videó: YouTube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!