Kimaradt nyaralások és egy pocsék péntek után két nap kikapcsolódásé és a családunké volt a főszerep egy szeptemberi hétvégén. Pontosan egy éve egy esküvő miatt rokonoknál töltöttünk egy éjszakát. Az sem volt semmi, hiszen a kisebbik fiam akkor még javában szopizott. Ezúttal egy agyat átmosó, energiával feltöltő hétvégére készültünk- az első többnapos kirándulásunkra négyesben. Hogy ez mennyiben valósult meg, máris olvashatjátok.

Egy értelem és megbecsülés nélkül töltött pénteki napon magamba hörpintettem egy extra édes-habos forró csokit az iskola büféjében, aztán vettem egy Nők Lapját. A kedvenc magazinom és a szénhidrátbomba után újra emberi formám lett, így aránylag kiegyensúlyozottan indultam hazafelé a munkahelyemről. Aztán otthon várt a készülődés, csomagolás, mert a hétvégét a "hegyekben fönn" töltöttük. Évekkel korábban, amikor még nem voltak gyermekeink, hitetlenkedve hallgattam egy barátnőmet, aki azt ecsetelte, hogyan indultak az első családi nyaralásukra egy utánfutóval(!). Akkor még nem értettem, minek kellene annyi cuccot magunkkal vinnünk, amennyi be sem fér a kocsiba. Most, hogy már kétszeres családanya lettem, és egy többnapos útra elkezdtem bepakolni a bőröndökbe, egyből megértettem, miről is beszélt a barátnőm.

Gondoskodnunk kellett megfelelő mennyiségű pólóról, nadrágról, zokniról, váltó cipőkről, esőkabátról, gumicsizmáról, fürdőlepedőkről, pizsamákról. Gondos tervezésem dacára az valahogy elkerülte a figyelmem, hogy kettőnél több pulóvert készítsek össze a gyerekeknek. Egy korábbi, egynapos kirándulásunk tapasztalataiból kiindulva a tetemes mennyiségű könyvet és játékot most nem a csomagtartóba pakoltuk, hanem előre, a gyerekek közelébe. Így csak fél óra elteltével tette fel a kisfiam az unalomig ismételt kérdést: "Ott vagyunk már?". Két és fél órát aztán valahogy sikerült elütnünk a kocsiban anélkül, hogy egymás idegeiben kárt tettünk volna. Egy benzinkúton és Gyöngyösön egy városszéli drogériánál álltunk meg, mert az előre - saját kezűleg - elkészített ropogtatnivalók mellé a férjemnek és magamnak semmilyen folyadékot nem csomagoltam. Így - az elveimmel ellenkezve - kénytelen voltam venni néhány flakon ásványvizet és üdítőt.

Dél körül érkeztünk a Mátra egyik kedvelt üdülőövezetébe. Egy több, mint negyven éves, felújításra szoruló házban aludtunk, amelyet az egyik idős ismerősünktől béreltünk ki. Az üröm pont az volt az örömbne, hogy bár más családnak nem lett velünk egyidejűleg kiadva a ház, az öreg néni végig velünk maradt. Rögtön az elején leszögezném, hogy semmi bajom a nénivel. Én csak alapjában véve utasítok el minden olyan csoportos utazási formát, ahol másokat el kell viselnem és alkalmazkodnom kell. Na most valami hasonlóban volt részünk. Meglepő módon azonban nem kezdtem el idegesen, dühtől lüktető testtel szidni a szituációt, hanem igyekeztem a legjobbat kihozni a helyzetből.

Egy szűk szobába lettünk beterelve. A gyerekek egy-egy fotelágyat kaptak, mi a férjemmel egy franciaágyat. Az egész, idejét múlt épületet valami szellőzetlen, állott szag járta át. Úgy döntöttünk, hogy a néni ágyneműi helyett inkább a saját hálózsákjainkat használjuk. Hogy ez mennyire volt jó választás, arra még ki fogok térni. Bepakoltuk a kocsi csomagtartóját dugig megtöltő táskáinkat a szobánkba, aztán a néni kedvesen meginvitált minket egy nagy kondér levesre. Ekkor még nem éltünk a kínálkozó lehetőséggel, mert minél hamarabb be akartuk magunkat vetni az erdőbe. Némi bizonytalankodás után kaptunk egy kulcsot, hogy valamelyest a magunk urai lehessünk. Amikor kiléptünk a kapun, a néni még túlbuzgón megkérdezte, megvannak-e a mobiljaink meg a fényképezőnk! Semmi baj, kedves és figyelmes próbált lenni, de túl a harmadik X-en úgy gondolom, nem szorulok rá ilyen jellegű, anyáskodó kérdésekre! Kedves mosolyra húztam a szám és csak bólogattam.

Nekivágtunk a túrának. Először egy játszóteret rohantak meg a kisfiaim, aztán a falu határán keresztül beértünk az erdőbe. A kisebbik fiam nem rég múlt másfél éves. A séta elején fájt a pocakja a túlzásba vitt nasiktól, ezért meglehetősen nyűgös volt. Többnyire a férjem vitte karban. Ennek részint azért örültem, mert így a nagyobbik fiammal jobban egymásra tudtunk hangolódni. A mindennapok során ugyanis többnyire még mindig több figyelmet igényel - és kap - tőlem a kisebbik fiam, mint ő. Fogtuk egymás kezét, egy-egy saras szakaszon segítettem neki köveken egyensúlyozni. Végre egymásra tudtunk figyelni! Körülbelül két és fél kilométert haladtunk a szomszédos település felé. A nagyobbik fiam már az odaút során elkezdett kérlelni minket, hogy forduljunk vissza a szállásra, mert TV-t szeretett volna nézni. Esélytelennek tűnt meggyőzni arról, hogy mesét otthon bármikor nézhet, a hegyeket viszont csak itt járhatjuk be. A túra közepén összekapta magát, a kicsinek is rendbe jött a pocakja, így vidáman, fáradtan haladtunk visszafelé. A férjem és én bizonyos szakaszokon egyszerre cipeltük a kisfiainkat.

A nagyobbik fiam hamar elaludt, mivel neki kimaradt a délutáni szieszta. A férjem nagyon fáradt volt, aránylag ő is korán lefeküdt. A kisebbik fiam viszont a világért nem akart elaludni. Közelegyórás kínlódás után azonban ő is álomba szenderült. Mindenki aludt - vagy legalábbis úgy tűnt - én pedig megkezdtem az agonizálásom. A hálózsákjaink rendkívül kényelmetlenek voltak. A ház egy forgalmas út melletti hajtűkanyarban állt. A forgalommértéke elenyésző volt, éjszaka mégis többször szorongtam azon, mi történik, ha szombat éjszaka belehajt valaki a szobánkba. A néni sokáig ébren volt. Halkan nézte a TV-t és időnként rakott a tűzre. Ilyenkor minden esetben olyan ricsaj támadt a kályha csövében, hogy félálomból mindig felriadtam, és kezdhettem elölről az elalvásra hagolódást. Mikor a néni befejzte a tüzelést, eléggé lehűlt a levegő. Ahányszor felébredtem éjszaka, annyiszor igazítottam a kisfiaim takaróján, hálózsákján, nehogy megfázzanak. Reggel aztán fél hétkor már ébresztőt fújtak a kicsikéink. A férjemmel fáradtságtól kókadozva kezdtük a napot.

Reggeli után indultunk hazafelé. Útközben több településen is megálltunk, hogy magunkba szívjuk a friss hegyi levegőt és hogy magunkkal vigyük rosszabb napjainkra a pazar panorámát. Többek között a galyatetői kilátót is meghódítottuk. A férjem cipelte fel a kisebbik fiunkat, én ekkor is a nagyobbal mentem együtt. Egy torony külső oldalán haladtunk felfelé. Tériszonnyal és halálfélelemmel viaskodva értem fel. A kilátás aztán mindenért kárpótolt. A kisfiam legjobban a kékestetői bazársort várta, mert megbeszéltük vele, hogy ott bármit választhat magának a saját kis pénzéből. A TV-toronyba méregdrágán vettük meg a belépőket. Miután felértünk, a kisfiam közölte, hogy fázik, és indulni akart lefelé. Sikerült legalább annyit elérnünk, hogy körbejárta velünk a tornyot, aztán jött a vásárlás. Nem mennék most bele, milyen silány minőségű - és felesleges - játékot vásárolt magának. Amikor viszont a kisebbik fiam meglátta a nagynál az új játékot, ő is a tudtunkra adta, hogy szeretne valamt kapni. Két felesleges kacattal és kisimító, agyat-szívet szennyektől megtisztító, közös élményekkel indultunk hazafelé. Közel egy óra hosszát én is vezettem. Szerencsére épségben ért haza a család.

Képek: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Délután háromkor kopogok a Szentesi Református Idősek Otthonában az intézményvezető, Horváth Imre ajtaján. Bokros teendői és sűrű telefonhívások közepette szakít időt arra, hogy bemutassa az otthont, a lakókat, a bekerülésük történetét és magát a kétszintes épületet. Vezetői irodájának falán festmények lógnak, a szerény íróasztal és méretes szekrények melletti tárgyalósarokban kínál hellyel. Rögtön a közepébe vágva teszem fel az első kérdésem.

Út az otthonba

– Hogyan lesz valaki egy idősotthon vezetője?

– 2015 augusztus elseje óta irányítom az intézetet. Gyerekkoromban református nevelést kaptam, tetszett a templomi miliő, szorgalmasan jártam is templomba, de a középiskola alatt és után közel tíz évig elszakadtam az egyházi élettől. Egy súlyos üzemi baleset négy hónapig táppénzre kényszerített. A testi-lelki felépülésem idején kezdtem el gondolkodni azon, vajon miért is kaptam új esélyt odaföntről. Két-három évvel később választ találtam a kérdésemre. Olyan rászoruló emberekkel találkoztam, akiknek a segítségemre volt szükségük. Azt éreztem, hogy ez az én utam. Leérettségiztem, diplomát szereztem szociális munkás szakon. Amikor másodéves voltam a főiskolán, a gyerekkori gyülekezetemben diakónusként kezdtem tevékenykedni. Három éven keresztül segítettem rászorulóknak, elsősorban szegény családoknak és magukra maradt időseknek. Kétezer-nyolcban házi gondozási szolgálatot hozott létre az egyházközség. Itt egy kollégámmal ketten támogattuk az elesetteket. Ezt a munkát cseréltem fel az otthon vezetésére.

– Hogyan látja, mekkora a létjogosultságuk a hasonló intézményeknek ma Magyarországon? – kérdezem.

– Meglátásom szerint nagy szükség van az idősotthonokra. Közhelynek számít, mégis így van: elöregedő társadalomban élünk. Sokan elmagányosodnak időskorukra, nem maradnak hozzátartozóik vagy a családtagok dolgoznak, más városban, esetleg külföldön élnek, így nem megoldott az idősek huszonnégy órás felügyelete. A tavalyi évben tizenkét-tizenöt fő várt felvételre, idén ez a szám már több, mint duplájára nőtt. A várakozási idő nálunk három-hat hónap. Vannak olyan lakóink, akik a fővárosban éltek, mégis a mi intézményünket választották, mert ott két-három évbe is beletelik, míg bejutnak egy idősotthonba. Országos működéssel dolgozunk, a legtöbben Csongrád megyéből érkeznek, az utóbbi időben egyre többen jönnek Hódmezővásárhelyről és Szegvárról. 2016 januárja óta tartós telt házzal működünk. Ötvenöt lakónk van, akiket egy- két- és háromágyas szobákban tudunk elhelyezni. A kiköltözés nem jellemző. A jelentkezők többsége sürgősségi elhelyezést kér. Ez azt jelenti, hogy megromlott az egészségi állapotuk, rossz körülmények között élnek, például fennáll a fizikai bántalmazás esélye vagy télen nem tudnak gondoskodni fűtésről. Sokan jönnének kórházi osztályokról is. Ők azok a betegek, akik nem adhatók haza, így ápolási osztályra kerülnek, de ott sem maradhatnak néhány hónapnál tovább.  – Az otthonba bekerülni tehát viszonylag lassú folyamat. Az érdeklődők zöme családtag, aki a lelkiismeretével viaskodva próbálja a legjobb megoldást megtalálni mind saját maga mind a beköltözésre váró szülő részére. Sokszor maguk a családtagok nehezebben élik meg a beköltözését, mint maga az új lakó. A fiatalabb generációk közül sokan szégyellik, hogy a szüleiket idősotthonban helyezik el. Traumaként cipelik magukkal ezt a döntést és úgy érzik, cserben hagyták az édesanyjukat, édesapjukat. Amikor felvételre jelentkeznek, sokszor már gondozással töltött hónapok, évek vannak mögöttük. Ilyenkor mindig szükség van néhány biztató szóra, hogy elhiggyék, nemcsak úgy tudnak segíteni, ha ők gondozzák a szeretteiket, hanem úgy is, ha megfelelő segítséget találnak számukra.  

– A lélek gondozása itt a vezetői munka elengedhetetlen része. Horváth Imre feladatai tehát eléggé szerteágazóak. Egyrészt mentálhigiénés segítséget nyújt a lakóknak és a munkatársainak. Nemcsak akkor keresik egymás társaságát, ha valamelyiküknek problémája akad, hanem ettől függetlenül is sokat beszélgetnek. Másrészt adminisztrációs feladatokat is ellát, figyelemmel kíséri a jogszabály-változásokat, az épület állagát is folyamatosan monitorozza. Az utóbbi időben például sikerült több klímát is elhelyezniük az intézményben. Igyekszik részt venni a közös programokon. Mivel viszonylag alacsony létszámmal működnek, az ünnepeket is családiasan élik meg.

– Többek között ebben is eltérünk a nagy létszámú idősotthonoktól – hangsúlyozza. – Más lelkiséggel, más emberképpel dolgozunk, mint a hagyományos otthonok. Amennyire ez lehetséges, igyekszünk minél személyre szabottan odafordulni az idősekhez. Tudjuk, hogy nem pótolhatjuk a saját otthonukat, mégis szeretnénk a lehető legjobbat kihozni a körülményekből. Célunk az emelt szintű ellátás. Sokan fejében lepusztult, sötét, kegyetlen és embertelen kép él az idősotthonokról. Az itt tapasztalt állapotok viszont jóval az átlag felettiek. Számunkra fontos a bibliai értékrend. Ez mégsem jelenti azt, hogy csak református jelentkező költözhet be. A lakók vallási meggyőződése és életkora is igen változatos. Lakóink között akad hatvannégy-hatvanöt és százegy éves egyaránt. Egyre többen vannak a kilencven év fölöttiek.

Beszélgetésünket követően végigsétálunk az intézményen, több lakó szobájába is bepillanthatok. Egy bácsi ágyban fekszik, maga elé mered, szerintem nem veszi észre, hogy bekukucskálok. Olyan elesettnek és törékenynek tűnik! Egy néni rádiót hallgat egyágyas szobájában. Büszkén mutatja a varrógépét, amelyet behozhatott magával. Aztán játék mackókat vesz elő, amelyeket ő maga varrt. Elégedetten nyilatkozik az otthonról és a nővérekről. Egyetlen kellemetlenségként a súlyosabb állapotú betegek trágár beszédét említi. Továbbmegyünk az akadálymentesített folyosón. Tolókocsiban üldögélnek ősz hajú nénik és bácsik. A közös helyiségben többen összegyűlnek a TV előtt, amin épp egy aktuális videóklip fut. Továbbhaladva rálátunk a gondozott kertre, aztán megállunk a folyosón. Hitetlenkedve veszem szemügyre a széfnek tűnő, névvel ellátott hűtős rekeszeket. Lifttel megyünk fel az emeletre, ahol az imaterem, a lakók szobái és szobanövényektől zöldellő, napsütéses zugok bújnak meg. A földszintre visszatérve az ebédlő felé vesszük az irányt. Egy szorgos dolgozó szalvétákat pakol az asztalokra, a vacsorához készülődik. Itt kapnak helyet a közös ünnepségek, a születés- és névnapi köszöntések. A földszinti társalgóban aztán Kun Edina mentálhigiénés szakembert, az otthon dolgozóját faggatom, milyen is idős emberek között dolgozni.

A célt megtalálni

- A munkám meglehetősen sokrétű – kezdi Edina. – Több, mint hét éve dolgozom az Idősek Otthonában. Korábban teljesen más munkát végeztem. Újat, lehetőséget és kihívást jelentett számomra az új munkakör, vagyis az, hogy idősekkel törődhettem, foglalkozhattam. Nem is gondolnánk, mennyire fontos, hogy az ember hasznosnak érezze magát még idős korában is. Ők is szeretnék érezni, hogy szükség van rájuk. – Amikor arról kérdezem, miből is áll a munkája, hosszasan sorolja a feladatait. – A munkám már az új lakó beköltözése előtt elkezdődik. Mint lelki gondozónak törődnöm kell a kérelmét beadó, utána pedig az idősotthonba beköltöző emberrel is. Segítenem kell a beköltözésnél és az ezt követő beilleszkedésnél is. A lakók nagy része könnyen megszokja az új környezetet, de van, aki soha nem tud elszakadni az otthonától.  Emellett hangsúlyt kell fektetnem a lakók és a hozzátartozók közötti kapcsolat ápolására és az intézményben kialakult konfliktushelyzetek megoldására. Természetesen kiemelt szerepet kap a lakók, a hozzátartozók, valamint a dolgozók lelki gondozása is. A munkám során időnként szembesülünk az elmúlással. Fontos ilyenkor, hogy mind a lakók, mind a dolgozók fel tudják dolgozni, ha elvesztünk egy lakótársat. A gyászfolyamat során sokat segítenek az egyéni beszélgetések és a közös megemlékezések az elhunytról. De senki ne higgye, hogy borúsan telnek a napok nálunk! Foglalkozásokat szervezek, igyekszem olyan programokat kitalálni a lakóknak, amelyekkel hasznosan tudják tölteni az idejüket. A munkaidőm 8-tól 16 óráig tart. A foglalkozások reggeli után kezdődnek, 9-től 12-ig tartanak. Irodalmi témákkal foglalkozunk, vetélkedőt szervezek, kézműves foglalkozásokat tartunk. Most például épp egy kiállításmegnyitón vagyunk túl. A foglalkozások, a rendezvények nem kötelezőek senki számára sem. Mindenki maga dönti el, hogy részt kíván-e venni rajtuk. Az általános tendencia mégis azt mutatja, hogy a lakók 80 %-a él a felkínált lehetőségekkel. - A közös foglalkozásokra kitérnek azok a lakók is, akiknek Kun Edina mutat be. Először a 82 éves Marika nénivel ülök le beszélgetni a társalgóban. Zavarban van, én is feszengve teszem fel az első kérdéseim. Aztán szépen lassan belelendül, és mesél az életéről, a férje elvesztéséről, a munkahelyeiről, a mindennapjairól.

Súrlódások és örömök

– Bár máshol olcsóbb lett volna az ellátás díja, mégis ezt az otthont választottam, mert az unokám itt dolgozik. Egy ideje nagyon szédültem. 2015 augusztus elején elestem az otthonomban. A szomszédtól kellett segítséget kérnem. Három hónapot töltöttem a neurológián, ahol egy nagy kiterjedésű daganatot találtak az agyamban. – Ahogyan ezt meséli, könnyek gyűlnek a szemébe. A kórházban töltött időszakról a méltatlan bánásmód jut először eszébe. - Miután kiengedtek a kórházból, nem maradhattam egyedül otthon, mert továbbra is szédültem. Örültem, amikor két évvel ezelőtt – néhány hónapnyi várakozás után –beköltözhettem, mert féltem a magánytól. Sokat szorongtam a szédülésem miatt, nem tudtam, ki segíthetne rajtam, ha otthon rosszul lennék. Könnyen beilleszkedtem, a nővérek nagyon aranyosak voltak. A szobatársam és az itt dolgozók is segítőkészen mindent megmutattak az első napon. Jól érzem ebben a közösségben magam. Mindenki aranyos, de sajnos sok a beteg, zavart lakó. Két testvérem él még, ők és a gyerekeim, unokáim, dédunokáim szoktak látogatni. Nem érzem magányosnak magam. Itt megbecsülnek. Az egyetlen fájdalmat az jelentette, amikor el kellett adnom a házam. Szívfacsaró volt – mondja, és újra elérzékenyül –, de már elfogadtam. – Arra a kérdésre, hogyan telik egy napja, elégedetten sorolja a tennivalóit.  – Minden nap 4:44-kor kelek. Ötkor fürdöm, aztán kávét főzök a szobatársaknak, és elmosogatok. Egy háromágyas szobában hárman lakunk fenn, az emeleten. Klímánk is van. Ez a nyári hőségben kimondottan kellemessé teszi az ittlétet. Hétkor lemegyek teríteni az ebédlőbe. Minden étkezésnél két csoportba vagyunk osztva, én az első csoporttal eszem. Délelőttönként foglakozásokon veszek részt. Ebéd után következik a pihenő. Fél négy után újra megyek a konyhára, segítek teríteni. TV-t nem nézek, mert csak az egyik szememmel látok. Régebben sokat fejtettem rejtvényt, de már ezt sem látom jól. Vasárnaponként nincs foglalkozás, ilyenkor többnyire a szobákban vagyunk vagy kimegyünk az udvarra. Rendszeresen járok ki a városba, boltokba. Mozgalmas életet élek.

– A 77 éves Margit néni már kevésbé lelkes. A beszélgetésünkből kiderül, hogy a legnagyobb nehézséget a kötöttségek jelentik számára. Miért választotta mégis, hogy beköltözik? Marika nénihez hasonlóan neki is egészségügyi problémák álltak a döntése hátterében.

– 2016 márciusában elestem otthon. Egyedül voltam, nincs családom, egy barátomat hívtam segítségül. Ő szólt a mentőknek, a rendőröknek és a katasztrófavédelemnek, hogy be tudjanak jutni a házamba. Combnyaktöréssel szállítottak kórházba. Négy hét traumatológia után - amelyről Marika nénihez hasonlóan ő sincs túl jó véleménnyel - tavaly augusztusban adtam be a kérvényt, hogy az otthonban lakhassak. November elején költöztem be. Nem ment könnyen a beilleszkedés, sok a súrlódás a lakók között. A múltkor is egyikük rám szólt, mert néztem a Virtuózokat a TV-ben. Olyan sok természetfilm és dokumentumfilm érdekelne! De ha problémás, hogy nézzem ezeket, akkor inkább kikapcsolom a készüléket. Nem akarok feszültséget. A dolgozók változatos programokat találnak ki nekünk. Mióta itt lakom, jártak már itt zeneiskolás gyerekek és asszonykórus is, sőt még terápiás kutyákat is hoztak be. Szoktunk tornázni, tekézni, hetente háromszor gyógytornász mozgat át minket. Hétfőnként kívánságműsort tartunk: dalokat hallgatunk, természetfilmeket nézünk. Filmvetítések is színesítik a mindennapokat. Meghatározott időközönként lakógyűlést tartunk. Két-három havonta megemlékezünk az elhunyt lakótársakról. Ilyenkor az igazgató elmondja életük fontosabb állomásait, zsoltárrészletek hangoznak el, gyertyát gyújtunk. Aki tud, részt vesz ezeken. A nagyobb ünnepek is változatossá teszik az életünket. Minden hónapban egyszer megünnepeljük a születés- és névnapokat. Ilyenkor az igazgató a nevek eredetéről mesél, a Szentírásból olvasunk fel. Minden ünnepelt kap egy szál gerberát és egy kártyát egy személyre szóló idézettel. Időnként megható verseket is szavalunk. Időnként el szoktam utazni a barátaimhoz, kiállításokra járok, nem olyan rég egy szecessziós előadásra is elmentem. Bármennyire is tűnik színes, folyton nyüzsgő kavalkádnak az ittlét, egyhangúnak találom a mindennapokat. Számtalan kötöttséggel kell itt megküzdenem. Olyan sok dolog volt egyszerűbb otthon, egyedül, a saját házamban! Itt sajnos nem mindenkinek megy az alkalmazkodás. A házam elkelt, az ingóságaim egy részét eladtam, a másik részét elajándékoztam. Haza már nem tudok menni. El kell tehát fogadnom, hogy itt kell leélnem életem hátralévő részét.  – Búcsúzásképpen azért elárulja, hogy talál ám ő most is örömöt a mindennapokban. – Akkor érzem igazán hasznosnak magam, ha másoknak segíthetek. Negyven évig dolgoztam védőnőként. Az egészségügy és mások segítése belém ivódott ennyi idő alatt. Ha tehetem, szívesen belefolyok a betegápolásba. Ekkor érzem igazán elégedettnek magam.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Jodi Picoult könyveit az egyik kolléganőm ajánlotta a figyelmembe. Miután több Picoult-könyv tartalmát is fellebbentette előttem, hazafelé menet a könyvtárból gyorsan kikölcsönöztem az Egyszerű igazságot. Az utolsó lapra tartogatott óriási csavar meghozta a kedvem egy újabb Picoult-könyvhöz. Másodjára a Gyere haza! címűre esett a választásom.

Amerika legnépszerűbb írónője ebben a művében is a rá jellemző morális dilemmákat boncolgatja. Szereplői szemszögéből igyekszik rávilágítani arra az alaptézisre, hogy az élet sokkal összetettebb annál, mint amit a felszínen látunk.  A több szálon futó cselekményben két nő és egy férfi enged bepillantást abba, mi mindenre is képes az ember, ha gyereket akar (vagy ha nem).

Figyelem! Aránylag részletes tartalom következik! A sztori tehát a következő: adott egy házaspár. A nő, Zoe, negyven éves, saját életét is kockára téve küzd azért, hogy anya lehessen. Túlvan már több vetélésen és - tűéles pontossággal bemutatott - sikertelen IVF kezelésen. Már éppen kezdi elhinni, hogy igenis megszülethet egészségesen a kisbabája, amikor a babaváró buli napján, a huszonnyolcadik héten meghal a sokadik lombikos beültetésből fogant baba. Zoe megszüli a halott embriót, ám ezek után sem törődik bele, hogy nem lehet gyermeke. Foggal-körömmel  ragaszkodik a következő lombikprogramhoz, a férje azonban belefárad abba, hogy megállás nélkül csak a gyerektéma irányítja az életüket. Max beadja a válókeresetet.

Érdekes és indokolatlanul alulreprezentált témába tenyerelt itt bele az írónő. A meddőségi problémákkal küzdő apák sorsának bemutatása ugyanis legtöbbször kívül esik a gyermekért küzdő párok történetéből. Ha a sajtóból vagy ismerősöktől (saját) gyermekért folytatott küzdelemről hallunk, a hangsúly szinte kivétel nélkül csak az anyákon van. Természetesen ők lesznek azok, akik szerencsés esetben majd kihordják a remélt magzatokat, az apákról viszont meglehetősen kevés szó esik. Pedig ők is résztvevői, sőt - ahogy az a könyvből is kiderül - időnként mind idegileg mind anyagilag kizsigerelt elszenvedői az utódnemzéssel járó procedúrának.

A főszereplő házaspár válását követően a feleség észrevétlenül beleszeret egy távoli ismerősébe, aki történetesen éppen nő. Vanessa és Zoe néhány hónap leforgása alatt annyira egymásba szeretnek, hogy oltár elé állnak. (Számomra ez a mozzanat állt a leggyengébb lábakon a cselekményben. Egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy egy heteroszexuális nő hirtelen rádöbben, hogy a hagyományos barátságnál többet érez egy másik nő iránt, aztán rögtön feleségül is megy hozzá.) Picoult nagyon érzékletesen írja le, milyen nehézségekkel kell nap mint nap szembenéznie annak, aki a saját neméhez vonzódik. Elgondolkodtató és egyben megdöbbentő volt belelátni abba, hogy a meleg párok egy-egy gyengéd mozdulata vagy egy ölelés is milyen gyilkos indulatokat válthat ki a kívülállókból. Emellett a fellobbanó érzések és vágyak is olyan hitelesen és emberien voltak lefestve, hogy mindenféle tanítói célzattól mentesen ébresztette fel az olvasóban az empátiát ezzel a - könyvben - elfajzottnak és erkölcstelennek beállított kisebbséggel szemben.

Az esküvőt követően fogalmazódik meg az ifjú párban, hogy szeretnék felhasználni azt a három embriót, amely a legutóbbi IVF során megmaradt. Ekkor veszi kezdetét a harc Max és Zoe között. A férfi a válást követően beáll az Örök Dicsőség gyülekezetébe. Nem akar apa lenni, ő egész egyszerűen csak azt szeretné elérni, hogy a gyerekeit ne egy leszbikus pár nevelje fel. Aztán egyszer csak támad egy ötlete: szívesen elajándékozná a még meg nem született gyermekeit egy olyan házaspárnak, akiknek nem lehet saját gyerekük. Ráadásul pont egy olyan családot néz ki magának, akiket az ex-felesége kimondottan ellenszenvesnek talál. Egy negyvenen felüli nő mindennél jobban vágyik egy saját gyermekre, a volt férje pedig valaki másnak szánja azokat az embriókat, akiket együtt terveztek felnevelni. Hátborzongatósan hangzik, ugye?

A precedens nélküli bírósági per hatalmas port kavar. A média nagy figyelmet szentel az egykori házastársak "vagyonmegosztási' vitájának. Azon, ami két (vagy pontosabban szólva három) emberre tartozik, hirtelen vadidegenek kezdenek csámcsogni és kérés nélkül ítélkeznek nemi irányoltságuk felett. A regény végén egy váratlan fordulat veszélybe sodorja  a megszületésre váró embriókatt. Ekkor hagzik el a volt feleség szájából az a mondat, amely könnyeket csalt a szemembe: "Az összes csillag lehullik az égről, és a kocsim tetejére zuhog. Mintha karddal szúrnának át, olyan érzés elveszteni ezeket a gyerekeket, akiket sose fogok ismerni."

Néhány oldallal később a csattanó sem marad el az utolsó lapokon. Természetesen nem árulom el, milyen bírói döntés születik a per végén. Ha kíváncsiak vagytok rá, olvassátok el! Megéri!

Kép: health.com

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

"A kórházban nem voltak jó élményeim. Megtudtam, mi is a "darab hús" fogalma." "Állandóan sírtam, hogy nincs elég tejem, és hogy az én gyerekem egy alacsony IQ-val rendelkező kövér, cukorbeteg pszichopata lesz, mindez az én hibámból. Olyan selejtesnek éreztem magam, mint még soha." "A babát inkább nyűgnek, mint bolgogságnak élem meg." "Nálam sem első csapásra jött az anyai mindent elárasztó érzés... Úgy szégyelltem magamat saját magam előtt, aki világ életében gyerekekkel foglalkozott, hogy nem tudom jól csinálni. Úgy éreztem, minden, amit teszek, csak bénázás. Megfordult a fejemben, hogy vajon tényleg kellett-e ez az egész nekem."

Ezek bizony nem azok a rózsaszín, felfújt, filterezett érzések, amelyek nap mint nap szembejönnek velünk a közösségi oldalakon és a médiában. Bármennyire is várja az ember, hogy megszülessen a gyermeke, bárki könnyen belecsúszhat a szülés utáni depresszióba. Ahogy azt a korábbi cikkemben Dr Gyovai Gabriella nőgyógyász is javasolta, lényeges, hogy minél hamarabb segítséget kérjen az édesanya, ha a fentiekhez hasonló érzésekkel szembesül.

A várandósság során havonta, a szülést megelőzően pedig már hetente találkozik a kismama a védőnővel. A kötelező találkozások lehetőséget biztosítanak arra, hogy az egészségügyi dolgozó és a várandós anya olyan viszonyt alakíthasson ki, amelyben helye van bármilyen félelem, probléma vagy nehézség tematizálásának. A szülés után is a védőnő az, aki a gyermekágyas időszakban hetente látogatja meg a családot. Gabnainé Kata védőnő is azt hangsúlyozza beszélgetésünk elején, hogy a védőnő a várandósság megállapításától kapcsolatban van a családdal. - A kismama felvételekor az anamnézisből kiderülhet, ha a családban volt valamilyen pszichés betegség. Ez fokozott odafigyelést jelez nekünk. Ezenkívül a felvétel utáni első hónapban kitöltött rizikószűrés-kérdőív egyik blokkja is erre vonatkozik, és ha ott eltérés van, akkor ki kell töltenünk az Edinburh posztnatalis depresszió skála kérdőívet /EPDS/. Annak az értékelése alapján pedig szakorvoshoz kell küldenünk a kismamát.

A családlátogatások, tanácsadások során megismerkedünk a várandós életkörülményeivel, a család anyagi helyzetével, lehetőségeivel. A beszélgetések során felkészítjük a kismamát a terhesség során kialakuló változásokra, részletesen beszélünk a vizsgálatokról az egyes trimeszterekben, mint amilyen a vérvétel vagy az ultrahang. Minél többet tudunk egy ismeretlen dologról, annál kevésbé félünk tőle. A szülésfelkészítő vagy a szülőszobalátogatás szintén ezt a célt szolgálja. A szülés közeledtével sokat beszélgetünk a kelengyéről, a baba fogadásáról. Ilyenkor mindig elmondom a várható nehézségeket is. Fontosnak tartom ezt, mert az első hetek mindenképp nemcsak az örömről szólnak. A nehezebb időszakokban nagyon sokat segíthet a család, elsősorban a leendő apuka. A szülés utáni első hat hétben hetente vagy szükség esetén ennél gyakrabban látogatjuk a családot. Ilyenkor mindenképpen ki kell derülnie, ha valamilyen hangulati, érzelmi probléma jelentkezik. Sok esetben ez gyakori beszélgetéssel, a család bevonásával megoldódik. Ha a tünetek súlyosabb gondra, depresszióra utalnak, szakorvoshoz küldjük az anyukát.

Teljesen természetes, ha egy anyuka nehezebbnek ítéli meg az első időszakot. Sok esetben a kimerültség is oka lehet annak, hogy az anyuka úgy érzi, nem jó anya, és ettől szorong, rosszkedvű. A kisbaba ellátása huszonnégyórás „munka”, erre nem lehet felkészülni, illetve a kisbaba nem mindig úgy „működik”, ahogy mi szeretnénk. Nem akkor alszik, vagy nem akkor van fenn, ahogy elképzeltük. Lényeges megemlítenem, hogy semmiképpen sem szabad maximalizmusra törekedni, ugyanis szép lassan, fokozatosan szokik össze a kis család.

Egy bizonyos ponton túl a védőnő pátyolgató, vigasztaló szavai már kevésnek bizonyulnak. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a szülés utáni depresszió tüneteivel küzdő édesanya pszichológushoz forduljon. Bugyi Katalin pszichológus, az Együtt veled, érted blog írója segít most megérteni ennek az állapotnak a sokrétű, összetett mivoltát.

- A várandósság és a szülés a leendő szülők számára óriási változás. A várandós anyukában nem csak a hormonok termelődnek másképp, hanem a lelki életet tekintve is más világ ez - kezdi a szakértő. - Az addig párként együttműködő anyához és apához egy új személy érkezik, vagyis a párból hármas csoport, triád lesz. Párból kiegyensúlyozott trióvá válni nagyon nehéz, mivel a hármas csoport a leglabilisabb: gyakran kétfelé, párra és kívülállóra szakad. Tehát a triád egyensúlyát, a hármas egység harmóniáját ki kell dolgozni, meg kell teremteni úgy, hogy mindenki igényét figyelmembe vegyék. Az újdonsült anyának és apának meg kell tanulnia az új szerepét, és gyakorlatot kell szerezniük a csecsemő ellátásában, miközben a babával való harmonikus kapcsolatot is kiépítik.  Meg kell találniuk az egyensúlyt abban, hogyan, mennyire kérik és engedik a saját családjuk bevonódását, segítségét. Mindezeket úgy kell megoldani, hogy a korábban megszokott életvitel általában teljesen felborul: kevesebb alvás mellett sokkal több teendő hárul a szülőkre, a babával való összeszokás, ráhangolódás is sokszor hosszabb és nehezebb folyamat, mint ahogy kezdetben gondolták. Ráadásul közben az anyának fel kell dolgozni a szülésélményét, testileg regenerálódnia kell, a szoptatás nehézségeivel is meg kell birkóznia, és meg kell találni a „szülői önbizalmat” is, és ezzel párhuzamosan mások által (kért vagy kéretlen) tanácsaival is kezdenie kell valamit. Ez a rengeteg tennivaló és változás önmagában óriási stresszt jelent a szülők számára. És itt hangsúlyoznám, hogy a legújabb kutatások szerint a férfiakat szintén érintheti a szülés utáni depresszió. 

A baba megérkezésével ugyanis nemcsak egy baba születik: megszületik az „anya”, az „apa”, és a „nagyszülők” is! Nagy családi történés ez, a családon belül az egymásra odafigyelés különleges szerephez juthat. Sok esetben a családot annyira leköti az új jövevény, hogy alig figyelnek az újdonsült anyukára és apukára. Ha felfigyelnek, sokszor csak akkor, amikor már baj van: furcsának találják, hogy a baba megszületése után az anya nem gondozza a gyermekét, nem akarja kézbe venni, táplálni; az anya azt tapasztalhatja saját magán, hogy nem tud aludni, nem tud koncentrálni, evészavar jelentkezhet, nem örül a baba érkezésének, és akár olyan gondolatai is lehetnek, hogy bántalmazza a saját csecsemőjét. Kérdés, hogy van-e olyan bizalmi légkör, hogy az anya ezeket a gondokat, gondolatokat megoszthatja másokkal, akár a párjával, akár a családtagjaival. Ha ezeket el tudja mondani valakinek, már könnyebb dolga van: pusztán az, hogy beszélni tud valakinek róla, már megkönnyítheti a lelkét, segíthet rendezni a gondolatait, érzéseit. A családtagok ezután professzionális segítségnyújtást tudnak felajánlani. Javasolhatják, hogy keressen fel pszichológust és pszichiátert. A családtagok a bizalmi légkör megteremtésén dolgozhatnak: ha sikerül az, hogy az anya megbízik bennük, lesz bátorsága segítséget kérni tőlük, és arról is mer majd beszélni, ha gondjai támadnak.

Ennek érdekében érdemes a tágabb család tagjainak átgondolni, mivel segíthetnék az újdonsült családot a nekik legmegfelelőbb módon. A legfontosabb talán, hogy kérdezzék meg a leendő anyukát és apukát, miben tudnának segíteni nekik! Már lehet erre szülés előtt készülni: a leendő anyukával, apukával érdemes leülni megbeszélni, miben igénylik a tágabb családtagok segítségét; be lehet osztani, ki milyen feladatokat vállal, és később, a szülés után miben segítene szívesen. Így a babalátogatások nemcsak arról szólnak, hogy mindenki a baba körül forog, hanem jobb esetben a családtagok megtalálják a módot arra is, hogy terhet vegyenek le az anyáról, aki így még jobban a babájára tud koncentrálni. Triviális, de egy újszülött esetében sokszor elfelejtjük megkérdezni magukat a szülőket, hogy vannak, hogy telik egy napjuk, stb. Érdeklődjünk tehát magukról a szülőkről is!

Ha már kialakult a szülés utáni depresszió, az egyénenként teljesen eltérő, ki hogyan küzd meg vele. Minden ember más, mindenkinek megvan a maga élettörténete, jövőbeli elképzelése, így a pszichológiai segítség is teljesen egyénre szabott. A számos pszichológiai módszer közül van, akinek az autogén tréning módszere segít, vagyis az, hogy megtanul relaxálni, magára figyelni; más a szimbólumok világában érzi jól magát, és azok segítségével képes bejárni a lelki utat a gyógyulásig. Bármelyik módszerrel is dolgozik az illető, talán a legfontosabb, hogy a pszichológiai beszélgetés során az anya elmondhatja az összes érzelmet, amely foglalkoztatja: az örömtől kezdve a bűntudaton keresztül az utálaton át mindent, amit érez. És mindezt úgy, hogy nem ítélik el ezért. Ezt az elfogadást érzi meg az anya, és ekkor már meg tudja tenni az első lépést a gyógyulás felé, ugyanis az érzelmeit kimondta, kívülről hallja, úgymond „kirakta”, és már nem feszíti belülről. Mivel az egyéni élettörténetek különbözőek, így a szülés utáni depresszióval való megküzdéshez szükséges idő is egyénenként eltérő. A lényeg, hogy az illető megadja magának a szükséges időt a teljes gyógyulásig. 

Kép: freeimages

Köszönöm a cikk elkészítéséhez nyújtott segítséget Gabnainé Kata védőnőnek és Bugyi Katalin pszichológusnak, akit elérhettek az Együtt veled, érted blog oldalán!

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Anyává válni nem mindig egyszerű. A hollywoodi filmek rózsaszín, vattacukros idillje igencsak távolesik attól a valóságtól, amely a szülés után vár az újdonsült anyukákra. Mind a társadalom, mind az anyák irreális elvárásokat támasztanak ilyenkor a nők felé. A bizonytalanság, az alvásmegvonás és a segítség elmaradása mind-mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a kismama szülés utáni depresszióba essen. Mit tehetünk ilyenkor? Hogyan ismerhetjük fel a tüneteket? Hogyan segíthetünk? Ezekre is válaszol Dr. Gyovai Gabriella nőgyógyász.

- Hogyan különböztethetjük meg a szokásos gyermekágyi lehangoltságot és a depressziót?

- A gyermekágyban tapasztalható szomorúság, az úgy nevezett „blue”, nem ritka szülés után. Egyes vizsgálatok szerint 15-20 százalékot is eléri a gyakorisága. A központi idegrendszerre ható hormonok gyors változása okozza arra hajlamos nőknél. Nem is érti sokszor az anyuka a szülést követő három-öt napon, hogy hirtelen miért kezd el sírni, miért érzi magát elhagyatottnak vagy alkalmatlannak. Ezek az érzések legtöbbször két héten belül elmúlnak.

- Mit hívunk szülés utáni depressziónak?

- A gyermekágyi depresszió sokkal komolyabb hangulatváltozást jelent. Hetekig, hónapokig tarthat. Körülbelül az anyák egy-öt százalékát érinti.  

- Milyen okokra vezethető vissza?

- A gyermekágyi lehangoltság és depresszió okai nem világosak. Elsősorban agyi folyamatokra vezetjük vissza, ezért sem lehet egy anyukát sem vádolni, hogy csak nyavalyog. A gyermekvállalás és a terhesség okozta stressz is közreműködhet kialakításában. Ilyen feszültségforrások például a vajúdáskor és a szüléskor fellépő szövődmények, az alváshiány, az egyedüllét és a tehetetlenség érzése. Ha a szülőnőnek a terhesség előtt is volt már valamilyen pszichés eltérése vagy közeli rokonai között volt depressziós, különösen veszélyeztetett lehet. A szociális támogatás hiánya és a házastársi viszály növeli a gyermekágyi depresszió esélyét.

- Milyen tünetek esetén kezdjünk szülés utáni depresszióra gyanakodni?

- Gyakori sírás, hangulatváltozások, ingerlékenység és szomorúság; ritkábban fokozott fáradékonyság, a figyelemösszpontosítás romlása, alvászavarok, a szexuális érdeklődés csökkenése, szorongás, megváltozott étvágy, reménytelenség és megfelelni képtelenség érzése, erős bűntudat. A tünetek megakadályozzák a nőt abban, hogy szokásos napirendje szerint éljen. Van olyan gyermekágyi depresszióban szenvedő nő, aki nem mutat érdeklődést gyermeke iránt vagy attól fél, hogy valamilyen módon kárt tesz csecsemőjében. Előfordul, hogy ez utóbbi a kényszergondolatok fogalmát is kimeríti.

- Csak az első gyermeküket várókat érinti a szülés utáni depresszió?

- Ha egy nő hajlamos hangulati zavarra, akkor minden szülésénél nagyobb az esélye, mint egy átlagos kismamának.

- Hogyan előzhetjük meg?

- A táplálkozás, a jóga, a kismama klub sokat segíthet. A kismama torna is ellenállóbbá tehet a hangulati zavarokkal szemben, de biztos védelmet nem nyújt. Ha észleljük magunkon, legjobb szakemberhez fordulni. Először talán célszerű a védőnőktől segítséget kérnünk, mert ők tanácsot is adhatnak, ha csak ennyi kell. Szerencsére eléggé képzettek a súlyosság megítélésében és a szakemberekhez is gyorsan szokták irányítani az anyukákat.

- Hogyan segíthet a család, az orvos és az anyuka saját magán, ha már kialakult a szülés utáni depresszió?

- Tapasztalataim szerint a védőnők fedezik fel leghamarabb a problémát, talán velük bizalmasabb is az anyuka, mint más egészségügyi dolgozóval. A védőnő egyik nagyon fontos feladata, hogy beszélgessen a nővel arról, hogy az újszülött gondozásával kapcsolatos aggodalom teljesen természetes érzés a szülés után.  Sokat segítene a megelőzésben az is, ha a terhesség alatt minél több kismama tanulná meg a relaxációs módszereket terhes tornán vagy kismama klubban. Sokan erejükön felül akarnak teljesíteni. Talán hormonális oka is van annak, hogy egyedül akarja „rendezni a fészket ilyenkor az anya”, éppen ezért tudatosan kell figyelni az erő beosztására. A segítség elfogadását is meg kell tanulni, és megéri bevonni az apukát a teendőkbe akkor is, ha ez először nehezen megy. Emellett nagyon fontos a rendszeres, minőségi étkezés. A depressziót és pánikbetegséget súlyosbító alacsony vércukorszint kialakulásának megelőzésére érdemes tudatosan beosztani a reggelit, ebédet és vacsorát.  Az orvosi segítséget igénylő eseteket minél hamarabb érdemes szakorvoshoz juttatni és ha szükséges, támogatni a kismamát a gyógyszer szedésében. A hangulati állapotot a pszichiáter kompetenciája megítélni, az antidepresszánsok magzatra gyakorolt hatásáról nagyon sok adat van már, kellő tudással ki lehet választani olyat, amely mellet a szoptatás folytatódhat.

- Esetleg segíthet valamilyen vitamin?

- A vegyes táplálkozás mellett érdemes multivitamint szedni szoptatás alatt is. Érdeklődésre tarthatnak számot azok a vizsgálatok, melyek a gyermekágyi depresszió kialakulásával és megelőzésével foglalkoznak az Omega 3-mal kapcsolatosan. Ezt az anyagot a halolaj kapszulákban találjuk meg, a kismama vitaminokban DHA néven szerepel az összetevők közt. Tudjuk, hogy az anya DHA szintje lényegesen csökken terhesség és szoptatás alatt, mivel a magzat  teljesen az anyától szerzi be az összes tápanyagot a gyors fejlődéshez, így a DHA-t is. A terhesség utolsó harmadában még gyorsabban építi be a DHA-t a májba, az agyba, mert a baba agyi fejlődéséhez is kell. Az anya DHA raktárai gyorsan csökkennek, mert nagy mennyiségben kerül a fejlődő magzathoz. Kimutatták, hogy alacsony DHA mellet sokkal gyakoribb a gyerekágyi depresszió.

- Ma még mindig szégyen, ha valaki szülés utáni depressziótól szenved és - a kívülállók szerint - csak nyavalyog ahelyett, hogy örülne a gyerekének. Hogyan változtathatunk ennek a betegségnek a megítélésén?

- Sajnos nem várhatjuk el mindenkitől, hogy megértse ezt a jelenséget. Igyekszünk minél többet beszélni a szülést követő agyi élettani dolgokról védőnői képzéseken, orvos kongresszusokon, kismama klubokban és az interneten. Nagyon sokat ér egy-egy barátnő, rokon bátorító, hozzáértő segítsége. Nagy port vert fel annak idején Brooke Shields színésznő gyermekágyi depressziója, melyről könyvet is írt. Akkoriban Tom Cruise színész többször nagyon elítélően nyilatkozott a színésznőről – akihez egyébként semmilyen rokoni szálak nem fűzték. Ennek apropóján akkor az Egyesült Államokban sok felvilágosító műsor indult és nagyon elítélték Tom Cruise kirohanásait.

A folytatásban egy védőnő és egy pszichológus osztja meg a véleményét a szülés utáni depresszióról. Olvassátok el azt is!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Néhány hete én is a munka és a család között egyensúlyozó anyukák táborát erősítem. Egy kellemes ráhangolódás után az utóbbi időben csak kapkodom a fejem, mennyi elintéznivalóval kell megbirkóznom. Amikor kevés a huszonnégy óra, és igyekszel minél több mindent beleszuszakolni egy napba, a legnagyobb nehézséget nem a töménytelen mennyiségű feladat jelenti, hanem a rendelkezésedre álló idő.

Augusztus elején kezdődött a bölcsődei beszoktatás a kisebbik fiamnak. Amíg egy-két órára otthagytam a bölcsődében, a nagyobbik fiammal bicikliztünk, csavarogtunk a városban, fagyiztunk, gyerekkönyvtárba mentünk vagy készítettem az ebédet, ő meg mesét nézett. Nagyjából két hét eltéréssel ő is folytatta az ovit. A különbség csak annyi volt az eddigiekhez képest, hogy a nyári szünet utolsó két hetében még összevont csoportok működtek. Finoman fogalmazva sem tartozott ez a fajta munkarend  a kedvencei közé. Amíg a kicsi bölcsiben, a nagy pedig óvodában töltötte a délelőttöt, én az új munkahelyemmel és a kollégákkal ismerkedtem. Szeptember elsején aztán nekünk is becsöngettek, három nappal később pedig már meg is tartottam az első órám. Mit ne mondjak, elég szürreális élmény volt. Vasárnap este tudatosult bennem, hogy valamicskét készülnöm kellene az órákra. Akkor aztán hatalmas elánnal vetettem bele magam a feladatok összeálításába és a tennivalók listázásába. Nagyon különös érzés volt újra kiállni a diákok elé, kivívni a tiszteletet, hogy elfogadjanak és hogy tudjunk majd közösen dolgozni. Természetesen segítségemre volt az a jó pár évnyi rutin, ami mögöttem van, így a nap végére már nagyjából sikerült is visszarázódnom a tanári szerepbe. Az igazat megvallva, iszonyatosan lefáradtam. Elszoktam a napi hat, hét, nyolc óra tanítástól. Persze egy szavam sincs, hiszen nem egész osztályokkal kell megharcolnom a figyelemért és a fegyelemért, hanem csak kisebb-nagyobb csoportokkal.

A munkábaállásommal az egész napirendünket újra kellett strukturálnom. Szokatlan érzés, hogy reggel az ébresztőre kelek, nem pedig arra, hogy valamelyik gyermekem odabújik mellém az ágyba. Jóval korábban kelek, mint eddig, így értelemszerűen korábban is kell feküdnöm. (Ha azt látjátok, hogy ritkulnak az írások a blogon, akkor az ennek az oka.) Reggel majd' egy órahosszát töltök egyedül: ébredezem, reggelizem, kávézom. Aztán ébresztem a gyerekeket és ha szerencsém van, mindenki villámgyorsan ki is pattan az ágyból, teázik, öltözik és még egy kis reggeli mesenézésre is jut idő. Igen, tudom, milyen borzasztóan hangzik, hogy egy anya már reggel a TV elé löki a gyerekeit. Igen, én is foggal-körömmel tiltakozom a túlzó és felesleges TV-nézés ellen, viszont át kellett gondolnom, hogyan is szeretném tölteni a reggeleim. Amíg a mese nem volt része a reggeli szertartásainknak, megállás nélkül veszekedtem a kisfiammal, hogy kelljen ki az ágyból, öltözzön, haladjon. Eldöntöttem, hogy nem akarok minden reggelt így kezdeni. Most a mese a csali, amire többnyire ráharap: ha gyorsan elkészül, jut idő egy rövid részre a kedvenc meséjéből.

Délután két-három óra magasságában korgó gyomorral érek haza az iskolából. Ekkorra a férjem általában már hazahozza a kisfiainkat az óvodából és a bölcsődéből. Megebédelek, közben a kisfiam a bölcsis uzsonnáját majszolja. Szusszanok egy kicsit, aztán kezdődik a második műszak és a zsonglőrködés az idővel. Eldöntöttem, hogy otthon nem fogok készülni az óráimra, minden dolgozatjavítást, óravázlatírást az iskolában fogok megoldani. - Ezt az elhatározásom eddig egész jól tudtam is tartani. - Így délutánra és estére "csak" azok az otthoni feladataim maradnak, amikre eddig itt volt az egész napom. Kitapasztaltam, hogy a mosógépet jobbára kampányszerűen, délelőttönként indítom el, így a tiszta ruhákat este már el is tudom pakolni a helyükre. A takarítást gyorsan megoldom, hetente egynél többször viszont nem igazán kerül rá sor. A legnagyobb kihívást a főzés jelenti. Mivel nem mindenki eszik húst a családunkban, a kifőzdés lehetőség nem jelent számunkra megoldást. Ehelyett marad a sakkozás az idővel. Szeretném, ha a lakásunk nem válna a szenny és a rendetlenség martalékává, a férjemmel, a gyerekeimmel és saját magammal is szeretnék minőségi időt tölteni úgy, hogy eközben egészséges főtt étel is kerüljön az asztalunkra. Előnyben részesítjük az egyszerűen és gyorsan elkészíthető, laktató menüket, ha tehetjük, több napra előrefőzünk. Szeretném rászoktatni magunkat arra, hogy előre legyártsunk nagyobb mennyiségű ételt, aztán dobozoljuk, vágjuk be a fagyasztóba, melegítsük, és fogyasszuk. Ennek a kivitelezése még várat magára. Ha reggel nem kell korán mennem, előkészítem az ebédet (krumplit pucolok, babot válogatok), elindítok néhány adag mosást és a legnagyobb találmányt, a mosogatógépet. A költözésünk óta minden lejárt program végén hálát adok annak a nőnek, aki feltalálta. Hatalmas terheket vesz le a családok válláról.

A fagyasztós ételek mellett szeretném, ha beéépülne a napi rutinunkba, hogy este kikészítjük magunknak a másnapi ruhákat. Elvétve eszembe jut, hogy lefekvés előtt kiválasszuk a kisfiammal, mit szeretne másnap felvenni. Ez a mindennapos szokás azonban nemcsak a gyerekeknek lehet hasznos. Ma reggel én is fel-alá rohangáltam a lakásban, hogy kitaláljam, mit is vegyek fel. Ahelyett, hogy az előttem álló napra hangolódnék, esténként legtöbbször - torna és írás helyett - olvasok. Az egyik kolléganőm ajánlotta Jodi Picoult könyveit. Most olvasom a második művét. Magával ragadó és elgondolkodtató a történet. Ha majd jobban kiismerem magam a munkáiban, talán itt is írok ajánlót róla.

Egyelőre még képlékeny az az újfajta rendszer, ami alapján szervezzük az életünket és a mindennapjainkat. Türelmes vagyok, mert tudom, hogy idővel minden tökéletesen ki fog alakulni. Ha te is hasonló cipőben jársz, te se siettesd a dolgokat! Hidd el, az idő nekünk dolgozik!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Emlékeztek még a hőségriadókkal tarkított nyári hónapokra? Ugye milyen kellemes volt a tikkasztó kánikulában medencékben és természetes vizekben csobbanni, beugrani a zuhany alá vagy magunkba dönteni több liternyi folyadékot? Azért, hogy a gyerekeinknek is legyen lehetőségük ezekre a - világ számos pontján luxusnak számító - tevékenységekre, felelősségteljesen kell gazdálkodnunk meglévő vízkészleteinkkel. A konyhai lehetőségekről korábban már írtam, most a fürdőszobában alkalmazható praktikákat veszem sorba.

1. Hagyd zárva a vízcsapot!

Igen, ez egy magától értetődő tanács, ha a vízfogyasztásunk mennyiségén akarunk faragni. De belegondoltál már, hányszor folyatod feleslegesen a vizet? Fogmosás közben és amikor a sampont a hajadra vagy a tusfürdőt a börődre dörzsölöd, teljesen szükségtelen folyatnod a vizet. Vegyél egy csinos kis fogmosó poharat, és gargalizálj abból! Fürdés helyett részesítsd előnyben a tusolást!

2. Gyűjtsd a tiszta fürdővizet!

Azt hiszem, nem kell bizonygatni, mennyi felesleges vegyszerrel érintkezünk nap mint nap. Figyeld meg, mi történik, ha a hét egy napján - ha bátor vagy, akkor pedig minden másnap - nem kensz magadra tusfürdőt, nem locsolsz habfürdőt a kádba! Ha nem izzadtál meg napközben, valószínűleg nem fog sem neked sem a környezetednek feltűnni, hogy kihagytál a tisztálkodási rituálédból néhány irritatív kemikáliát. A dugót necsak fürdésnél dugd be a kádba, hanem akkor is, ha tusolsz! Aztán a tiszta vizet merd egy vödörbe, és használd fel a lakáson belül viráglocsolásra, a kert öntözésére vagy a terasz lemosására! A bátrabbak erősen szennyezett ruhák áztatásakor is alkalmazhatják.

3. Gyűjtsd a tusfürdős/ habfürdős fürdővizet!

Az előbbi módszert követve lapátold a használt vizet egy vödörbe, aztán minden WC-használat után löttyints egy adagot a WC-be!

4. Gyűjtsd a feleslegesen kiengedett hideg vizet!

Hajmosáskor vagy zuhanyzásnál jó néhány liter víz elfolyik, míg megérkezik a meleg víz. Ennek azonban nem feltétlen kell használatlanula a szennyvízbe kerülnie. Tegyél egy kisebb vödröt, egy fazekat vagy egy kancsót a csap alá, amíg a meleg vízre vársz! Használd fel leveskészítésnél, viráglocsolásra, állatok itatására, töltsd a vízforralóba és készíts egy finom teát vagy csak igyál egy méretes pohár tiszta vizet! Zuhanyzás után a kádat is kiöblítheted magad után ezzel. Ha visszérproblémák kínoznak, alkalmazd a hideg-meleg vizes váltózuhanyt! Amíg a meleg vízre vársz, már folyathatod a hideget a lábadra. A fürdés végén pedig felhasználhatod a felfogott hideg vizet!

5. Gyűjtsd a szárítóban összegyűló vizet!

Ha szárítógéped van, az egyes programok végén összegyűlt vizet öntsd egy vödörbe és használd a fenti ötletek valamelyikének megvalósítására!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikkl oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Majd' két év kihagyás után a múlt héten újra munkába álltam. Sajnos most nem tudtam abba az iskolába visszamenni, ahonnan eljöttem szülni, így most egy új középiskola fogaskerekei közé igyekszem besimulni. Bizonytalanul vártam a választ azoktól az iskoláktól, ahova jelentkeztem a nyáron. Nehezemre esett eldönteni, mit is szeretnék valójában. A pakliban benne volt, hogy egy évet még itthon maradok. Bevallom, el tudtam volna viselni, ha nem az ébresztőmre kell kelnem minden hétköznap. Már egészen kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy kimaradnak a bölcsis évek az életünkből, amikor eldőlt: az új tanévben egy új tantestület tagja leszek.

A szívemmel és az eszemmel viaskodva igyekeztem a legjobb döntést meghozni, hiszen az, hogy elkezdek dolgozni, az egész családunkat érinti. A kisebbik fiam nehezen viselte a bölcsődei beszoktatást. Két hét után lebetegedett, de már szerencsére jól van. A nagyobbik újra oviba jár, viszont mivel még összevont csoportok működnek, ő is minden reggelt azzal kezdett, hogy itthon akar maradni. Kétségekkel, gyomorgörccsel és bizonytalansággal telt az első három napom. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs semmi keresnivalóm a suliban, én nem oda tartozom. Rögtön a munkábaállásom kezdetén meg is kaptam egy illetőtől azt a kérdést, hogy miért nem vagyok otthon a másfél éves gyerekemmel. Most komolyan, erre mit lehet mondani? Amikor reggel azt próbálod magadnak bizonygatni, hogy jó lesz mindenkinek ez az új helyzet, de száz százalékosan mégsem tudod meggyőzni magad, akkor jön egy ilyen beszólás, és köpni-nyelni sem tudsz.

Néhány héttel, sőt nappal ezelőttig tanításról hallani sem akartam, mert csak és kizárólag az írással akartam foglalkozni. Amint ezt elmeséltem a barátnőmnek, rá pár órára elküldött nekem egy linket, amelyben újságírót keresett a helyi újság. Újabb gyötrődés vette kezdetét. Próbáltam elképzelni, hogyan alakulna az életünk, ha elfogadnék egy újságírói állást. Egy napnyi és egy éjszakányi tanakodás után be kellett látnom, hogy amígy ilyen picik a gyerekeim, a riporterkedés helyett családbarátabb munkahelyet kell választanom. Az első pár - kínlódással teli - nap után az egyik kolléganőmmel sokat beszélgettünk arról, milyen is az új suli. Megnevettetett néhány elképesztő sztorival. Aztán valahogy helyrebillentek bennem a dolgok. Elkezdtem újra tanárként tekinteni magamra. Ma a könyvesboltban két olyan könyvet is belepakoltam a kosaramba, amiknek majd hasznát veszem, ha beindul a tanév.

Most jobban érzem magam, mint a múlt héten. Persze ne higgyétek, hogy lemondok az írásról! Nem! Arról szó sem lehet! Csak belátom, hogy amíg a gyerekeim kicsik, a nyári szünet sokat nyom a latba, ha munkáról van szó. Másrészt gyakorolnom kell, hogy az írásaim stílusa minél csiszoltabb, egyedibb és jól felépített legyen. Ehhez pedig idő kell. Addig is maradnak a blogbejegyzések és a saját novellák. Készülőben van az Idősek Otthonában készített riportom, már megtaláltam a megszólaló szakértőket a szülés utáni depresszióhoz kapcsolódó cikkemhez. Látjátok, tele vagyok tervekkel. Már csak az éjszakákat kellene egy kicsit hosszabbra nyújtani, hogy mindenre jusson idő!

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Több tucatnyi befőttes üveg áll a konyhapultomon. Feszülő köténnyel a derekamon, feltűzött hajjal bámulok bele a lekvárfőző kondérba. Ahogy ritmusosan keverem a narancssárga levet, a szétmálló massza lassan, gyengéden magába szippant. Tehetetlenül örvénylek befelé, a kimagozott sárgabarackszemek közé. Már nem a kis másfélszobás lakásunk konyhájában állok. Nem. Valahol a távoli múltban kavargatom a barackvelőt. Apámat és anyámat látom magam előtt.

Az utolsó nyaram óvodásként. Anyám a házunk kertjében mossa a frissen szedett sárgabarackot. Két kopott vájdlingot megtölt vízzel, a harmadikba a hibátlan, egészséges gyümölcsöt rakja. Befőző celofán után kutat a rozoga konyhaszekrényben. Az üvegmosásban nekem is segítenem kell. Ő begyakorlott, felületes mozdulatokkal meríti az üvegeket a forró vízbe, én öblögetem, aztán csúszós ujjakkal egy tálcára állítom őket. Anyám elégedetten csavarja a tetőt az üvegekre, aztán lendületesen hajigálja őket a száraz dunsztba.

Egy évvel később apám veszi át anyám helyét. Áll a tekintélyes üst előtt és egy saját gyártású kavargató lapáttal húzogatja jobbra-balra a köpködő masszát. Férfi létére egyre nagyobb részt vállal a házimunkából. Anyám a fák alatt pihen. Megigazítja a fején az elcsúszott parókáját. Piheg, látszik, hogy elfáradt a lekvárkészítésben. Apámnak a szeme sem rezzen, amikor ráfröccsen a forró massza. Én a szobába húzódom, és a Dióbél királyfit olvasom. Érzem, hogy valami nincs rendben anyámmal. Mikor kimegyek hozzá, és megkérdezem, kell-e bármitől is félnem, fáradtan mosolyog, magához ölel, és arra kér, ne aggódjak.

Eltelik négy kőkemény, reményekkel és hitetlenséggel teli év, és nekem nincs többé anyám. Míg más lányok a babáikkal játszanak és fogócskáznak, én kórházak folyosóin ülök és várom, hogy valaki megmentse az anyám. A nővérek fásultan jönnek-mennek, az orvosok arcára is kiül a közöny. A váróterem fehér fala hidegen süti a hátam. A kezeim imára kulcsolom, és kérem Istent, hogy vigyázzon az anyámra. A temetésen nem tudok sírni. Állok rezzenéstelen arccal a koporsó mellett, fogom apám kezét és próbálom elképzelni, vajon milyen lesz az életünk anyám nélkül.

Tizenkét éves vagyok, amikor először menstruálok. Nem értem, mi történik a testemmel. Apám riadtan rohan el a patikába vattáért. Tanácstalanul ácsorgok a fürdőszobában. Kis idő múlva halkan kopog az ajtón. Résnyire nyitom, benyújtja a szükséges felszerelést, aztán villámgyorsan becsapja az ajtót. Próbálom kiokoskodni, mit és hova kell pakolnom. Azt hiszem, nagylány lettem. Némi büszkeség tölt el, aztán fortyogni kezdek a dühtől és az indulattól, amiért anyám erre sem készített fel.

A tizennyolcadik születésnapom. Hivatalosan is nagykorú lettem. Az érettségi után a cipőgyárban szeretnék dolgozni. Gyűjtenék egy kis pénzt, és elköltöznék itthonról, mert az apám felesége átvette az irányítást felettünk. Tortára, gyertyára sajnálja a pénzt, ezért apámmal titokban ünneplünk, amíg a mostohám a kozmetikusnál kényezteti magát. Kenem a májkrémes kenyeret, apám paprikáért, paradicsomért indul a hűtőhöz. Ócska hokedliken falatozunk, én pedig kíméletlenül nyaggatom, hogy váljon el. Apám halkan motyog házasságról meg esküről. Tehetetlenül figyelem, ahogy lassan ő is elsorvad mellettem.

Hát, ezen is túlestem. Tizenkilenc éves vagyok, amikor először fekszem le egy fiúval. Nem szeretem annyira, mint kéne, de engedek az unszolásának. Határozottan megfogja a kezem, a szobájába húz, elkezd vetkőztetni; azt ígéri, vigyáz rám. Tanácstalanul hagyom, hogy azt csináljon velem, amit akar. Furcsa helyeken csókolgat, az egész testem csupa nyál. Aztán váratlanul gondol egyet, szétdobja a lábaim, és keményen belémdöf. Nem élvezem. Fáj és vérzem. A tekintetem a sárga függönyre tapad meg az ágy szélén sorakozó játékmacikra.  Vajon az anyám is így élte meg az első alkalmat?

Az eddigi életem képei lassan elhalványodnak, de anyám jelenlétét itt érzem magam mellett. Szeretném megölelni, elmondani neki, hogy mennyire hiányzik. Kérdések cikáznak az agyamban. Vajon jó anyja leszek ennek a gyereknek, aki itt növekszik a méhemben? Fel fogom tudni nevelni? Meg tudom óvni minden bajtól? Annyi kérdés vár még válaszra! És nincs már itt az anyám, hogy megválaszolja őket.

Egy pillanatra még behunyom a szemem, aztán mire újra kinyitom, a kis lakásunk konyhájában találom magam. A rotyogó barack összefröcsköli a frissen meszelt falat. Lejjebb veszem a gázt, lekuporodok a konyhakőre, átkulcsolom a lábam. Az anyámra és a gyermekemre gondolok. Ráz a zokogás.

Kép: saját

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Vannak olyan pillérei az életünknek, amelyeket biztosnak és kimozdíthatatlannak érzünk. Aztán telik az idő, új ingerek érnek minket, más szemmel nézzük az életet és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy valami teljesen újra, valami egészen másra vágyunk, mint eddig.

Valami hasonló történt most velem is. Tizenhárom éves korom óta készültem tanárnak. Megállás nélkül számoltam vissza arra várva, hogy elkezdhessek végre tanítani. Jó néhány tanévet végigdolgoztam, aztán nemrégiben arra igyekeztem választ találni, miért is sóvárogtam annyira ez a hivatás iránt.

Az elmúlt heteket azzal töltöttem, hogy próbáltam kitalálni, mit is szeretnék magammal kezdeni az elkövetkező években. A kisfiam másfél éves. Elméletileg szeptemberben abba az iskolába mentem volna vissza tanítani, ahonnan eljöttem szülni. Ebben a helyi intézmény akartam dolgozni gimis korom óta. Amikor lehetőséget kaptam, hogy a tantestület tagja lehessek, madarat lehetett volna fogatni velem. Nemrégiben megtudtam, hogy ebben a tanévben nem tudnak alkalmazni. Bármennyire hihetetlen, nem lepődtem meg. Valahogy éreztem, hogy most egy új állomásához ér az életem. Gondolkodtam a hogyan továbbon. A kisfiamnak természetesen az lenne a legjobb, ha egy évig még itthon maradna velem. Ebben az esetben viszont értelemszerűen kevesebb pénzből tudnánk gazdálkodni. Az igazat megvallva időnként idegőrlőnek érzem, amikor egész nap együtt vagyunk itthon a kisfiaimmal. Szeretem őket, de vágyom arra, hogy az öltözködéssel, étkezéssel kapcsolatos hatalmi harcokon meg a gügyögésen kívül más inger is érjen. Ennek ellenére kellemesen telik a nyár itthon a gyerekekkel. Nem kell ébresztőre kelnünk és a napom úgy osztom be, ahogy akarom.

Kezdtem elfogadni azt a helyzetet, hogy itthon maradok még egy évet a kicsivel, amikor megláttam, hogy három iskolába is keresnek tanárt. Kettő helyben volt, egy a szomszéd városban. Mind a három helyre felvettek volna. Hosszas tépelődés után azt választottam, amelyik helyben van. Nem tudtam felhőtlenül örülni annak, hogy megkaptam az állást, mert nem éreztem magaménak a rám váró munkát.

Néhány hete több kiadónak is jeleztem, hogy egy bizonyos angolnyelvű könyvet le szeretnék fordítani magyarra. Háromszáz oldalról és egy olyan témáról van szó, ami már régóta a szívem csücske. Az egyiknek elküldtem két oldal próbafordítást, a szerzővel és az anyaországi kiadó munkatársaival is egyeztettem. Hogy lesz-e belőle valami, nem tudom. Arra viszont jó volt ez a kis "szakmai kirándulás", hogy a műfordítói pályára újra lehetséges opcióként tekintsek. Valószínűleg nem leplek meg benneteket azzal, hogy a legnagyobb gyönyörűséget az írás jelenti nekem. Szeretném kipróbálni magam újságíróként. A legnagyobb álmom bekerülni a Nők Lapjába. Emellett szeretnék saját novellásköteteket, regényeket is írni.

Arra jók voltak az itthon töltött hónapok, hogy rájöjjek, nem feltétlen kívánkozom az itthoni gyerekekkel türelmetlen, veszekedős, kiabálós környezetből olyan munkahelyre, ahol ugyanezt kellene csinálnom, csak éppen nagyban. Tudjátok, már korábban is írtam: a két legfontosabb tényező az életben az önismeret, ami alapján kitalálod, hogy mit szeretnél és az önfegyelem, amivel minden követ megmozgatsz a céljaid eléréséhez. Na most én az elsővel vagyok bajban. Annyit tudok, hogy szeretnék itthonról dolgozni, no meg csendre és magányra vágyom munka közben. Tisztában vagyok azzal, hogy más nem találhatja ki helyettem, mit is szeretnék. Ezt a meccset nekem kell végigjátszanom magammal. Ha egyértelműen kiderül, mire is vágyom, a nehezén már túl is leszek.

Te is jártál már hasonló cipőben? Neked mennyi időbe telt eldönteni, mit is szeretnél kezdeni magaddal?

Kép: freeimages

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!