Tegnap meggyújtottuk az adventi koszorú első gyertyáját. Három hét múlva ünnepeljük a családok és a szeretet ünnepét. Mi kell ahhoz, hogy meghitt hangulatban készülhessünk a karácsonyra? Mindenkinek más és más. Most az én adventi listám következik.

1. Fények  és ünnepi világítás

A teraszunk fölé szerelt külső és a nappalink gázcsövein kifeszített belső fényfüzérek elengedhetetlen kellékei az év utolsó hónapjának. Az égő gyertyák két mindenre kíváncsi kisgyerek mellett egyelőre még nem működőképes alternatívák nálunk. Ha nagyobbak lesznek, bizonyára hosszabb ideig égethetjük az adventi koszorú gyertyáit, mint az elmúlt esztendőkben.

2. Adventi naptár a kisfiamnak

Tavaly készítettem a nagyobbik fiamnak az első adventi naptárát. A boltban kapható, csokikkal teletömött változatot nem találtam szimpatikusnak, ezért esett a választásom egy környezetbarát, újrahasznosítható ötletre. A mi verziónk minden felesleges cicomát nélkülöz. Egy télapót rajzoltam, és az ő szakállából vágunk le minden nap egy-egy beszámozott darabot. A kisfiamban pedig fel sem merül, hogy hiányzik a napok számolásához egy bizonyos csokimennyiség. Decemberben e nélkül is folyamatosan édességgel tömi magát.

3. Adventi vásár

Mindegy, hogy a csekélyke méretű helyi vagy a grandiózusabb szegedi vásárba, de valamelyikbe mindenféleképpen mennünk kell. Az utcákat és a tereket betöltő meleg fények, a forralt bor, a sült gesztenye és az áruk kavalkádja még az emberekkel zsúfolt helyeket is elviselhetővé teszik ilyenkor.

4. Karácsonyi sütemények

A karácsony és a bejgli elválaszthatatlan párost alkotnak. Nekem ez utóbbival nem kell bajlódnom, a férjem ugyanis tökéletes mákos és diós változattal kényeztet minket. Tavaly már a nagyobbik fiammal közösen készítettünk mézeskalácsot és püspökkenyeret. Ezek az idillinek induló, ám többnyire veszekedésbe fulladó tevékenységek idén sem maradhatnak el.

5. Hagyományos karácsonyi menü

Mióta a férjemmel közösen ünnepeljük a karácsonyt, kialakult egyfajta menüsorunk. Ezt úgy állítottuk össze, hogy mindkettőnk ízlésének megfeleljen, tehát húsos és húsmentes fogásokat egyaránt tartalmazzon. Amit tudunk, előre elkészítünk, hogy ne huszonnegyedikén kelljen kapkodnunk, így aztán szenteste már nem kell  gasztronómiai újításaink eredményétől tartanunk. A bevált ízek és a közös főzés öröme aztán valóban meghitté teszi a karácsonyt.

6. Jótékonykodás

Néhány éve a Baptista Szeretetszolgálat Cipősdoboz akciójában vettem részt. Használt, de még jó állapotban lévő játékokat szedtem össze, festéket, rajzlapot, édességet vásároltam, hogy szebbé tegyem egy-egy nehéz sorsú gyermek ünnepét. Idén ilyen kezdeményezésekben előreláthatólag nem veszek részt, ehelyett viszont a gyermekeim kinőtt ruháit, megunt játékait, valamint a saját, már nem használt ruháinkat fogom eladományozni a Hajléktalan Segítő Központnak. Remélem, jut időm arra, hogy a kisfiam bontatlan, de már lejárt szavatosságú tápszerét néhány  - számunkra - használhatatlan ronggyal együtt elvigyem a helyi állatotthonba is. (Nem tudom, vajon az előbbit fel tudják-e még állatok etetésére használni, de teszek egy próbát.) Ha vásárlás közben megkérdezik tőlem, tennék-e a kosaramba néhány tartós élelmiszert, hogy azt szétoszthassák a rászorulók között, igent fogok mondani.

7. Ajándékozás, csomagolás

Ajándékozni soha nem egyszerű, hiszen bele kell bújnod egy másik ember fejébe és szívébe. Annál viszont nincs magasztosabb érzés, mint amikor azon gondolkodsz napokig, hetekig, hogyan tegyél boldoggá egy számodra fontos személyt. A webáruházakban és a futárszolgálatoknál tomboló őrület időnként komolyan próbára tudja tenni az ember türelmét és idegrendszerét. Amikor viszont minden ajándék megérkezik, kezdetét veheti az alkalomnak megfelelő, ízléses csomagolóanyagok és masnik kiválasztása.

8. Tisztaság kívül-belül

Ahhoz, hogy felemelt, átszellemült lelkiséggel tudjuk átadni magunkat a karácsonynak, mind a lakást mind magunkat rendbe kell hoznunk. Ilyenkor mindig megpucolom az ablakokat, függönyt mosok, takarítok. Huszonnegyedikén hajat mosok, az alkalomnak megfelelő ruhát húzok, és hálát adok azokért a szeretteimért, akik nélkül szegényebb és szomorúbb lenne az életem.

Téged mi segít, hogy rá tudj hangolódni az adventre?

Kép: pixabay

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Péterfy Bori nevét és a Love Banddel közös első slágerét tíz évvel ezelőtt, még egyetemistaként hallottam először. 2007 június elsején indult az akkori új Petőfi Rádió a Hajolj bele a hajamba című dalukkal. Amellett, hogy  a zenekar rajongójává váltam ebben az évben, 2007 egyéb magánéleti változásokat is hozott az életembe. Az elmúlt évtizedben a dalain keresztül Bori is része volt az életünknek. Határozottan be tudom azonosítani, melyik albumuk idején randiztam a férjemmel, mikor hol dolgoztam vagy melyik daluk volt a csengőhangom az első várandósságom idején. Így aztán nem volt kérdés, hogy jegyet veszek a jubileumi koncertjükre.

Szeptemberben már lefoglaltam két jegyet a november közepi bulira. Aztán megszállottan számoltam vissza a koncertig hátralévő heteket és napokat. A kisfiaimmal az utolsó két albumukat kezdtük hallgatni minden szabad percünkben. A YouTube-on Bori-koncerteket néztünk. A kisebbik fiam még nincs két éves, de amikor felcsendül egy daluk, egyből Bori nevét kiáltja. A nagyobbik fiam már otthonosan mozog a Bori-szövegekben, bár némely daluk nem pont óvodásoknak való. Egy héttel a pesti éjszakánk előtt már felkészítettem a kisfiaim, hogy a férjemmel elegyünk megnézni Borit, ők pedig ezalatt a mamánál alszanak. Szülők és gyerekek egyaránt lázasan várták ezt az éjszakát.

Miután a férjem elvitte a kicsikéinket anyukámhoz, elkezdtünk készülődni. Erre a különleges alkalomra egy fekete farmert, fekete trikót, fekete kardigánt és egy lapos talpú fekete átmeneti cipőt választottam. Öt óra után kicsivel elindultunk. Mivel előző este teletöltöttem a telefonom Bori-lemezekkel, odafelé a két legutóbbi albumukat hallgattuk a kocsiban - ezeket ugyanis kevésbé jól ismertük. Három negyed hétre értünk be Pestre. A koncert három negyed kilenckor kezdődött, így nyugodtan vetettük bele magunkat a pesti belvárosba. A navigációnk mindenáron egy parkolóházba akart elvinni minket, ezért három negyed óráig kanyarogtunk a szűkös belvárosi utcákban. Míg az Erzsébet teret kerestük, majdnem átjutottunk Budára, a Keleti pályaudvar és a Váci út mellett is többízben elhajtottunk. Nagy nehezen leparkoltuk a kocsit a Bazilika közelében. Aztán a kiscipőmben dideregve elindultunk megkeresni az Akváriumot. Az Erzsébet téren bolyongtunk egy darabig, míg egy fiatal pár útbaigazított minket.

Mivel korábban még soha nem jártunk az Akváriumban, bizonytalanul kerestük, hogy hol tudunk bejutni, hol ellenőrzik a jegyeinket és hol a büfé. Beraktuk a kabátainkat a ruhatárba, aztán elkerekedett a szemünk: hatszáz Forintot fizettünk azért a két és fél óráért, amíg őrizték őket. Egy asztalnál Bori-relikviákat árultak. Megvettem a Szédülés albumot, a férjemtől pedig kaptam egy Bori-pólót, amit a koncerten is viseltem. Negyed kilenc magasságában a nagy hall felé vettük az irányt. A pultnál 1200 Forintért vettünk egy doboz sört és egy kólát, aztán beálltunk a színpad közelébe. Az ötödik sor környékén táboroztunk le. Pár perccel három negyed kilenc után lépett a színpadra a zenekar. Borin villogó neonruha feszült. Kezdetét vette az őrület.

Elsőként a Föld hívja Földet játszották. Régi és új szerzemények váltogatták egymást. Az egész testet fedő ruha időközben lekerült Boriról. A Bűvös vadász előtt a közönségtől kért fehér pólókat, ingeket. Ezeket magára vette, majd a szám közben megvált tőlük. A melletünk álló sráctól is elkérte az ingjét. A fiú először vonakodott, végül elkezdte legombolni magáról. A srác barátnője ezek után szintén levette magáról a fölsőjét, így melltartóban bulizott tovább. A koncert vége felé haladva Bori a színpadra szólította Lovasi Andrást, akivel a Pénz miatt című dalt adta elő. A zenekar korábbi tagjai is színpadra léptek. A ráadásban hangzottak el a zenekar első slágerei, például a Vámpír és a Labamba.

Összességében milyen is volt ez a koncert? A basszust időnként feltűnően mélynek éreztem. Ezen kívül azonban nem tudok más gyenge pontot említeni. A Szédülés szövegében Bori egyszer bakizott, de ezt is teljesen lezseren kezelte. A háttérben videók futottak, a látvány is rendben volt. Néhány dalnál elérzékenyültem, mert azokat az emlékeket idézték fel, amelyek fontos mérföldkövei voltak az életemnek. Más daloknál a kisfiaimra gondoltam, akikkel közösen szoktunk örömtáncot lejteni a Love Bandre. Motiváló volt látni a zenekar profizmusát és elhivatottságát, no meg azt a hatást, amit a húsz és ötven közötti közönségben keltettek. És a legjobb az egészben az volt, amikor Bori többször is a bulizók közé vetette magát, és a fejünk felett tartva mi is megérinthettük rajongásunk tárgyát.

A koncert után a kocsi felé vettük az irányt. Bő negyed óráig kerestük az utcát, ahol parkoltunk. Hazafelé az újonnan beszerzett lemezüket hallgattuk. Másnap a kisfiaim érdeklődve vetették rá magukat a koncerten készült fotókra és videókra. Azóta is Bori folyik nálunk a csapból. Most is, ahogy ezt a bejegyzést írom, a kisfiam itt ül az ölemben és határozottan követeli Borit és az Oázist meg a Tíz perc szerelmet. Köszönjük, Love Band, az eddigi tíz évet! A következő jubileumi koncerten is ott leszünk!

Kép: Pandur-Balogh Norbert és saját

Videó: YouTube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Harminckét éves feleség és anya vagyok. A szüleink fele ennyi idősen már sütöttek-főztek, ott álltak a tűzhely mellett és fenséges falatokat készítettek- legalábbis én így képzelem. Nincsenek konkrét adataim arról, hogy az anyukám vagy a nagyanyáim milyen idős fejjel vetették bele magukat a kulináris remekművek alkotásába, de gyanítom, hogy már gyerekfejjel többet tudtak rántásról és habarásról, mint én most.

Nem tudom, más Y-generációs lányok, asszonyok hogy vannak ezzel, én komoly kihívásokkal küzdök, ha a konyhában kell alkotnom. Alapvető tételekkel persze tisztában vagyok: szét tudom választani a tojás fehérjét meg a sárgáját, tudok zöldséget pucolni, darabolni, meg tésztás zacskókat felbontani. Nem okoz gondot, hogy egy levest vagy egy rakott fogást elkészítsek, az esetek túlnyomó többségében azonban mindig van valami híja az ételeimnek. Vagy túl sósak vagy ízetlenek. A legtöbb galiba forrása egyrészt, hogy szeretem lerövidíteni a dolgokat, így az ízeknek nem jut elég idejük, hogy összeérjenek. Másrészt, ha nagy ritkán húst készítek, attól rettegek, hogy nyers marad, ezért többnyire hosszasan sütöm-főzöm. Ennek pedig az az eredménye, hogy a hússzeletek minden nedvességüket elveszítik, kiszáradnak, rágósak, égettek lesznek.

Amikor desszertet alkotok, igyekszem egészséges hozzávalókat használni. Minden gond és gyanú nélkül helyettesítem a receptben megadott alapanyagokat - lisztet, cukrot - teljes kiőrlésű vagy szénhidrátcsökkentett liszttel, xilittel. Ennek azonban kivétel nélkül mindig megvan a következménye. A férjem ilyenkor minduntalan felteszi a kérdést: "Mindent úgy csináltál, ahogy a recept írta?" A válaszom egyértelműen igen, csupán az alapanyagok felét cseréltem le leteljesen másként működő termékekre. A muffinról azt gondolná az ember, hogy nem lehet elrontani. Hahaha! Nézzétek meg azt, amit én készítek! A szilikonos formát legtöbbször teljesen beteríti az egyetlen eleggyé összeálló massza. Az íze nem annyira fertelmes, de esztétika nélkül az ember gusztusa is elmarad. Ilyenkor kire hárul a fogyi süti elpusztítása? Hát igen, arra, aki kitalálta... Azok a desszertjeim aratják a legnagyobb sikert, amelyeket nem sütőben kell sütni, hanem például csak össze kell gyúrni, golyókat formázni belőlük és jól befalni. Emellett linzerek és kekszek kerülnek ki kívánatosan a sütőmből. Ezeken kívül palacsinta és gofri tartozik a top öt sütimbe.

Időnként a fogások mennyiségével is gondom van. Az esetek túlnyomó többségében egy hadseregnek elegendő levest és másodikat főzök. Ez aztán - bármennyire is igyekszem elkerülni - néhanapján ahhoz vezet, hogy főtt ételt dobok ki. Az utóbbi időben tudatosan törekszem arra, hogy addig ne főzzek és ne fogadjak el ételt (a mamáktól), amíg a régi nem fogyott el. Mostanában egyre gyakrabban használom a fagyasztót is arra, hogy nagyobb mennyiségű főtt ételt tároljak benne.

Mindezen konyhai kalamajkák dacára lelkesen állok oda a tűzhely mellé. A kisfiaim örömmel majszolnak el minden édes süteményt és sós rágcsálnivalót. Hiszem, hogy valóban gyakorlat teszi a mestert. Mire az unokáimnak kell készítenem a finomságokat, biztosan rutinosan fogok nekiállni a nagyszabású vasárnapi ebédeknek.

Te mikor néztél félre egy receptet?

Kép: pixabay

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Lihegve rohant egy sötét alak után a fénytelen folyosón. Az izmai megfeszültek, a szíve vadul kalapált. A lidérces árnyék túl messzire távolodott már, hogy utolérje. Térdre rogyott és zihálva kapkodta a levegőt. Verejtékben úszva ébredt. Rápillantott az ébresztőórájára. Egy óra harmincnégyet mutatott. Mélyről szívta be a levegőt, aztán lassan, megfontoltan fújta ki. Még közel négy órája maradt a reggeli ébresztőig. Átfordult a másik oldalára, eligazgatta magán a takarót, és igyekezett minél gyorsabban álomba zuhanni.

Fél óra múlva újabb rémálomból riadt. Nők és gyerekek sikítoztak, lábak dobogtak a közelében.  A szokatlan ricsaj kiélesítette az érzékszerveit. Kábultan észlelte, hogy a nyomasztó hangok ébredés után sem hagyják nyugodni. Kitámolygott az ágyból, és a fülét az ajtóhoz tapasztotta. Nem tévedett. Valóban emberek trappoltak az emeletek között. Semmit sem értett. Az alatta lévő irodákban nem szoktak éjjel is bent maradni. Mire ez a nagy fontoskodás? Néhány másodperccel később megérezte az épületet átható füstszagot. Lelassulva rakta össze az elmúlt percek eseményeit. Aztán hirtelen beléhasított a felismerés: kigyulladt a ház! Odaugrott az ajtóhoz, és adrenalintól felgyorsult pulzussal tépte fel a kilincset. A füst beborította az egész folyosót. Hiába hunyorított, semmit sem látott. A néptelen irodák lágyan adták át magukat a pusztító lángoknak. Füst hömpölygött a folyosókon, a lakásba is betódult a fullasztó, nehéz levegő. Néhány másodpercig bénultan állt.  Aztán újra eljutottak a füléhez a félelemtől reszkető sikolyok. Gyorsan bevágta a lakásajtót. Valószerűtlennek tűnt az egész jelenet. Hitetlenkedve próbálta felmérni, hogy vajon tényleg az ő toronyháza ég-e és valóban veszélyben van-e az élete.

Először az suhant át az agyán, hogy még csak harminchat éves. Még annyi mindenben nem volt része! Végeláthatatlan ügye van függőben! Még meg sem nősült, még gyereket sem nemzett! Nem halhat meg! Most nem! És mi lesz a szüleivel, amikor közlik velük a halálhírét? Ki fogja fizetni helyette a törlesztőrészletét? A barátai nagyon kiakadnak, ha szombat este már nem tud elmenni velük sörözni? Idegesen cikáztak a gondolatai. Este, mikor lefeküdt, meg sem fordult a fejében, hogy ez lehet élete utolsó napja.

Hol lomhán, hol villámsebesen forogtak a fejében a fogaskerekek. Tanácstalanságában az ablakhoz támolygott. A sötétben nem sok mindent tudott kihámozni. Annyit azonban észlelt, hogy az ablakokban halálra vált emberek integetnek. Nem akarta elhinni, hogy neki is a huszonnyolcadik emeletről kiabálva kell az életéért rimánkodnia. Remény és reményvesztettség között őrlődött, amikor a távolban vékonyan, bizonytalanul felcsendültek a szirénák.  A vijjogás egyre erősebben, egyre közelebbről hallatszódott. Úgy érezte, órák teltek el, míg a mentőjárművek leparkoltak a ház mellett. Egy öblös férfihang arra szólította fel, hogy maradjon a lakásban és ott várja a mentőcsapatokat. Tétován az ajtóhoz szaladt, szélesre tárta, de a dühösen tomboló tűz váratlanul visszalökte. Csapdába esett. A folyosót elöntötte a füst, arra nem menekülhetett. Az ablak túl magasan volt ahhoz, hogy lemásszon. Hirtelen ötlettől vezérelve a telefonja után nyúlt, és az anyját tárcsázta. Álmos női hang szólalt meg a vonal túlsó végén. Aztán a kábult nyöszörgést riadt sikoltozás váltotta fel. Félelem, szeretet és ragaszkodás áradt a szavaikból. Az anyja zokogott, neki is elcsuklott a hangja, aztán bontotta a vonalat. Gyorsan levonta a következtetést, miszerint neki itt és most búcsút kell vennie az életétől.  Igyekezett minél gyorsabban végigpörgetni, kitől illene még bocsánatot kérnie és elköszönnie. Mennyi elszalasztott lehetőséget, mennyi ki nem mondott szót bánt most!

Újra az ablakhoz szaladt. A tűzoltók a létrás kocsikkal vacakoltak. A létra csak a tizenötödikig ért föl. A lángok már az egész épületet nyaldosták. A halálos veszély az északi oldalon hömpölygött. A tekintete a vörösen izzó épületet és a köréje gyűlt bámészkodókat pásztázta. A kordonok mögött megrökönyödve figyelte a tömeg, ahogy a pattogzó parazsak és leváló épületdarabok között az első lakó kiveti magát az ablakon. A felszálló füst még feketébbre színezte az égboltot.

Mire visszafordult az ajtó felé, a lángok már nyaldosták a küszöbét, az épület recsegett-ropogott. Tudta, hogy nincs más választása. Bár ateistának tartotta magát, remegve elmotyogott egy imát. A zsebébe gyűrte a személyiét, aztán bénultan vonszolta el magát az ablakig. Látta, ahogy a tűzoltók tehetetlenül figyelik a gyilkos lángokat. Az eszével felfogta, hogy nem sok esélye maradt az életben maradásra, mégis minden sejtje tiltakozott a megsemmisülés ellen. A bejáratot kémlelte. Egyszer csak egy embertelen erő felszakította az ajtót, és a tűz feltartóztathatatlanul közelített felé. Odalapult az ablakhoz. Kezével a kilincset szorongatta. A kíváncsi tömeg megrettenve sikított fel, mikor földet ért.

Kép: metro.co.uk

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Panelból kertes házba költözni nem mindig zökkenőmentes, pláne, ha az ember lánya három évtizeden keresztül élte mindennapjait a betonrengetegben. Négy hónapja vettük birtokba az új házunkat. Ez idő alatt elképesztően megszerettem a családi házas létet. Meglepetések és hálaimák következnek az elmúlt hónapok tapasztalatai alapján.

2017 első féléve irdatlan munkával és megannyi lemondással járt. Messiásként vártam azt a napot, amikor "a háztól" végre már nem kell "hazamennünk". Mivel ez idáig folyamatosan panelben laktam és a kertes házakkal szinte semmilyen kapcsolatom nem volt, néhány jelenség az újdonság erejével hatott. Nem számítottam többek között arra, hogy

- a gyerekeim hihetetlen módon élvezik, hogy kint játszhatnak a szabadban és emiatt a nyári hónapokban egy nap többször is veszekednem kell velük, hogy hőségriadó alatt ne menjenek ki tizenegy és négy között az udvarra,

- ha én akarok valamiért kiszaladni a kertbe, a gyerekeim sírni kezdenek, mert velem akarnak jönni,

- képben és kapcsolatban kell lennem olyan jelenségekkel, mint szivattyú, locsoló, palánta, friss beton,

- a WC ülőke és maga a ház hőfoka is jelentősen alacsonyabb, mint azt a paneltermálban megszoktam,

- a hangyák, pókok, egyéb ízelt lábúak gyakrabban férkőznek be a házunkba, így gyakrabban kell pókhálókkal hadakoznom.

Viszont már most látok olyan előnyöket, amelyeket a családi házak javára tudok írni:

- egész nyáron virágoznak a kertben a fűszernövényeim és a születésnapomra kapott virágjaim; saját málnát, szamócát, barackot és szőlőt falatozhatunk- a következő lépés jövőre a saját kis veteményeskertem kialakítása lesz,

- munka után feltehetem a lábam egy székre és a teraszon olvasgathatom az éppen aktuális könyvkedvenceim,

- nem kell borsos áron belépőt váltanom a strandra, ha barnulni akarok vagy egy kis csobbanásra vágyom, erre a célra ugyanis tökéletesen megfelel egy kis gazolás, valamint egy felfújható, egyszerű kis medence,

- kint hagyhatom a teraszon száradni a ruhákat, így nem foglalják el a ház alapterületének jó részét, nem mellesleg a penész ellen is hatékonyan szállunk síkra,

- magától értetődő egyszerűséggel komposztálhatok, vagyis nem kell műanyag zacskóban hurcolgatnom a panelból "a házhoz" a zöld hulladékunkat,

- ha egy kis magányra vágyom, mert éppen totálisan felforrt az agyvizem, megkérdezem a gyerekeimtől, lenne-e kedvük az udvaron játszani, biciklizni, rollerezni egy kicsit- persze nem ilyen higgadt hangnemben...,

- a mosogatógép máshoz nem hasonlítható csodájában van részem nap mint nap- hála annak a nőnek, aki feltalálta!,

- házhoz jönnek a kukások a szelektív szemetünkért,

- bármikor vendégül láthatjuk a családtagjainkat vagy a barátainkat, nem kell azon aggódnunk, hogy hol tudunk leültetni kettőnél több embert kényelmesen,

- hiába gazdálkodunk eggyel kevesebb szobával, a melléképületeknek hála még így is jóval több hellyel rendelkezünk, mint a panelban,

- ha hazaérünk valahonnan, nem kell karban felcipelnünk a kocsiban elaludt gyerekeinket a negyedik emeletre,

- ritkábban izzadok le, mire elindulunk valahova, hiszen miután felöltöztettem a gyerekeim, kimehetnek az udvarra, amíg én is összeszedem magam, így kevesebbet rikácsolok velük, hogy ne menjenek vissza koszos cipőben a lakásba és ne nyitogassák a bejárati ajtót (, vagyis hogy ne a többi lakó füle hallatára éljünk magánéletet),

- esténként, ha kedvünk szottyan, negyed óra alatt lezavarhatunk egy focimeccset a kertben - korábban ez legalább egyórás macera lett volna,

- amikor a gyerekeink elalszanak, a teraszról bámulhatjuk a csillagokat,

- mivel könnyebb az új garázsba beállnom, gyakrabban ülök egyedül is a volán mögé,

- ha egy lakótárs otthonából gyomorforgató szagok terjengenek a vasárnap ebéd főzése közben, nem kell tizennégy családdal együtt nekünk is elviselnünk az orrfacsaró bűzt, míg felérünk a lakásunkhoz,

- nem kell attól rettegnem, mikor szól ki egy felbőszült lakó a lépcsőházba, hogy zavarja a gyerekricsaj, míg felérünk az emeletre,

- nem hallgatja legalább két család, ahogy a WC-n ülve kiabálok ki a gyerekeimnek, hogy hagyjanak már egy kicsit nyugton,

- nem kell azt hallgatnom, ahogy a szomszédom és a barátnője egy elementáris veszekedés után kibékül és nyögdécselve újra egymásra talál, a másik szomszéd pedig éppen anyázza az óvodáskorú gyerekeit,

- a takarítást nem kell a közös képviselő beosztásához igazítanunk, ezzel együtt pedig nem kell dühöngenünk, ha alig mossa fel valaki a lépcsőházat,

- nem vagyok kiszolgáltatva a közös képviselőnek, ha beázik az ablak vagy ha túl hideg a lakás, végre a magam ura lehetek mindenféle értelemben,

Kertes ház. Önállóság. Szeretem.

Panel vagy kertes ház? Te melyiket részesíted előnyben?

Kép: pixabay

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

A hétvégén Vágtázó Halottkémek koncertre indultunk egy - szinte - szomszédos városba. A férjem, a barátai és én ködben vágtunk neki a kátyúkkal és kanyarokkal teli útnak. Egy dalukat sem ismertem, néhány éve az énekest, Grandpierre Attilát láttam Fábry beszélgetős műsorában. Nem akartam YouTube-on belehallgatni a dalaikba. Egyrészt kíváncsi voltam, milyen érzéseket vált ki belőlem a zenéjük, másrészt nem akartam, hogy bármilyen elvárás is befolyásolja a koncertélményt.

Ahogy megérkeztünk a helyszínre, meglepődtem a hely méretén- nagyobbra számítottam. A klub közel akkora volt, mint egy átlagos méretű kocsma. Mivel én vezettem hazafelé, kimaradtam az italozásból. Így aztán aprólékos megfigyelőként szkennelhettem végig a helyiségeket, az átlagban negyven körüli vendégeket és magát a zenekart. Elnézést, zenekarokat! Merthogy előzenekar melegítette be a közönséget. Nem is akárki, hanem a Plasma Press. Részben miattuk is mentünk, ugyanis barátok, ismerősök alkotják ezt az együttest. Hat-hét dal után adták át a helyüket a VHK-nak, aki tizenegy óra magasságában csapott a húrok közé.

Korábbi koncertélményeim alapján arra számítottam, hogy valami andalító kis dalocskával kezdik az előadást. Ehhez képest Grandpierre Attila, a hatvanhat éves énekes leírhatatlan szuggesztív tekintettel kezdte pásztázni a tömeget, és közben a frász jött rám. Utólag visszagondolva kicsit úgy éreztem magam, mint a Mario és a varázsló szereplői, akik akaratuk ellenére egy nagyobb erővel bíró személy hatása alá kerültek. Nyomasztó érzés volt. A férjem kezét fogva súgtam oda neki, hogy félek. Ő egykori rutinos VHK koncertre járóként megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Körülöttünk közben az igazi rajongók tétovázás nélkül nyomultak előre, és adták át magukat az élménynak. Mellettem egy közel két méter magas, százharminc kiló körüli kopasz férfi boxolt folyamatosan, teljes erőből a levegőbe. A férjem rögtön felmérte a rám leselkedő veszélyt, ezért helyet cseréltünk. Időnként nyugtalanító érzések kerítettek hatalmukba. Időnként azt vizslattam, melyik kijáraton keresztül tudunk kimenekülni, ha megvadul a tömeg. Nem volt kellemes érzés. Mindenközben az énekes eksztatikus átéléssel ugrált a színpadon, a dobosok pedig észrevétlenül megszabadultak a pólóiktól, és félmeztelenül, kifestett arcokkal csépelték a dobfelszereléseiket. Maga a dallam helyenként meg is felelt az ízlésemnek, a szöveget viszont egyáltalán nem értettem. Bár az igazat megvallva, nem kellett túl sokszor hegyeznem a fülem, hogy a szöveget figyeljem, az ugyanis többnyire kaotikus ordításra hasonlított. A koncert vége felé megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egy ilyen üvöltés során én is kieresszem a hangom, de a fel nem oldott gátlásaim megakadályoztak benne. Leginkább mereven álltam, a karomban a kabátomat szorongattam és a szemeimmel a közönséget és a produkciót pásztáztam. 

A közel egyórás koncert után még egy darabig üldögéltünk, beszélgettünk, közben pedig továbbra is figyeltem az eseményeket. A DJ Offspring, Aerosmith, Nirvana, Green Day, Cure, Motorhead, Faith No More és Doors dalokat kezdett játszani. Egy nő olyan felszabadultan táncolt, ahogy én szoktam az én kedvenceimre. Egy-két erősen illuminált férfi a legnagyobb átélésssel léggitározott és dobálta magát. Közben a zenekar tagjai átöltöztek, a harci festékek egy részét lemosták magukról. Néhányan kezdték összepakolni a felszereléseiket, mások a közönséggel beszélgettek, iszogattak. Ezek a sztárallűröket nélkülöző, emberi gesztusok szimpatikussá tették a tagokat. Mert lazán megtehették volna azt is, hogy az eltelt negyvenkét év (!) sikerein felbuzdulva másnak vagy külöbnek tettetik magukat a közönségnél. Ez azonban nem így volt. Mikor indultunk hazafelé, Grandpierre Attila - hátán egy aranyos kis hátizsákkal - a bárnál beszélgetett a közönséggel. Ekkor már kevésbé tűnt fenyegető sámánnak, sokkal inkább egy jó szándékú csillagász-fizikusnak, ami egyébként a polgári foglalkozása.

Hazafelé körültekintően, ráérősen vezettem a ködben. Egy óra hossza alatt meg is tettük a huszonöt kilométeres távot. Másnap aztán lelkesen vetettem bele magam a zenekar és Grandpierre Attila munkásságába. A YouTube-on elindítottam a Hunok csatája című számukat, amelyet egyébként elsőkét játszottak előző este. Magukkal ragadtak a dobok ősi lüktetései. Felszabadultan, ugrálva táncoltunk a kisfiaimmal erre az energikus zenére. Nekik is tetszett. A legközelebbi VHK koncertre már felkészültebben megyek. Mert megyek.

Kép: Sz.L.

Videó: youtube

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Tari Annamária Z és alfa generáció - Az online tér érzelmi hatásai című előadásán készített jegyzeteim második részét olvashatjátok itt.

Totyogók szülei gyakran büszkélkednek azzal, amikor gyermekük 17 hónaposan már magabiztosan kezeli a szülők okostelefonját. Ez a tevékenység azonban több okból is rendkívül veszélyes. Egyrészt a gyerek idegrendszere és érzelmi fejlettsége éretlen még ebben a korban. A kognitív előrehaladás érzelmi lemaradással jár. Másrészt MR felvételek bizonyítják, hogy az agyban azok a területek aktívak okostelefon-használat közben, mint a szenvedélybetegeknél.

Mi tehát a helyes szülői magatartás? Hogyan kéne a szülőknek viszonyulniuk a technika legújabb vívmányaihoz? Először is nem lenne szabad okostelefont engedni a gyerekek kezébe egészen 12 éves korukig. Ha mégis kap eszközt a kezébe a 12 év alatti, akkor táblagép használata ajánlott, mégpedig csak otthon, heti (!!!) 20 percben (!!!). Lesújtó tény, miszerint a ma 8-10 éves gyerekek szülei legjobban a gyerekük agressziójától félnek, amikor például el akarják venni a telefont a gyerektől. Nagy gondot okoz, hogy a szülők nem merik meghúzni a határokat a családokban. Napjaink helikopter szülei rendesen berregnek a gyerek feje fölött. Minden munkát elvégeznek helyettük, minden nehézséget elgördítenek előlük. Ennek egyenes következménye a kapunyitási pánik és a Hotel Mama jelenség gyakoribbá válása. Ez a fajta szülői magatartás önállótlanná teszi a fiatalokat. A helikopter szülők nemcsak csemetéjük életét nehezítik meg, hanem a tanárokét is, ugyanis kérés nélkül oktatják ki a pedagógusokat, sportedzőket arról, hogyan kellene jól végezniük a munkájukat. Miközben a szülők versengenek egymással és szeretnék a lehető legtökéletesebb holmikkal elhalmozni gyerekeiket, túl gyakran alkalmazzák a telefonokat „mai cumiként”, hogy csökkentsék a családra lecsapó hisztirohamok számát. Ennek azonban ára van. A gyerekek át akarják venni az irányítást a szüleiktől. Ezt nem kellene hagynunk, hiszen a szülők azok, akiknek határokat és korlátokat kell(ene) szabniuk. A gyerek ugyanis akkor szorong legjobban, ha úgy érzi, hogy a szülő gyenge.

Az előadás végén Tari Annamária elmondta: valóban nehéz látni, ami történik a gyermekeinkkel, de az Információs Kort és a fejlődést nem lehet leállítani.  A legjobb megoldás, ha alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez. Meg kell ismernünk azokat az oldalakat, amelyeket a gyerekünk gyakran felkeres. Minimum hetente háromszor beszélgetnünk kell vele a családban az internetről. Kamaszok szüleiként talán nehezen hihető, a gyerekeknek viszont hatalmas szükségük van arra, hogy beszélgessünk velük. Legyen így!

A Tari Annamária előadásáról készített jegzeteim első felét itt olvashatjátok.

Köszönöm Annamáriának, hogy átolvasta és gondolataival kiegészítette a szöveget!

Kép: pixabay,a portrét Tari Annamáriától kaptam

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaidal is!

Minden jog fenntartva!

A közelmúltban Tari Annamária pszichoanalitikus Z és α generáció – Az online tér érzelmi hatásai című előadásán vettem részt. Pszichológusok, pedagógusok, szülők kaptak megdöbbentő és lesújtó képet arról, merre is tartanak a mai tizen- és huszonévesek. Az előadás rövid összefoglalója következik.

Annamária rögtön az előadás kezdetén közvetlen, oldott légkört teremtett. Személyes példákkal és tudományos kutatások eredményeivel precízen támasztotta alá azt a megállapítást, miszerint az okostelefonok és az online világ korlátlan fogyasztása kimondottan káros hatásokkal jár(hat). Az Y generáció tagjaként, tanárként és két kisfiú anyukájaként egy-egy mondatánál a hideg futkosott a hátamon.

Az 1995 után született Z-k és a 2005 után született alfák már egyértelműen digitális bennszülöttek. A mobiltelefon, az internet mind-mind a gyermekkoruk szerves részéhez tartozik. Az én korosztályomnak és a nálam idősebbeknek voltak gyermekkorukban az offline térhez köthető tapasztalatai, élményei. Az 1995 után születettek több mindenben is különböznek tőlünk, köszönhetően az online tér azonnali érzelmi szükségletkielégítésének és az addiktív gyorsaságnak. Külön kiemelte az érzelmi inkontinencia fogalmát, mely az állandó kapcsolatban levés és megosztás következtében eltünteti azt a fontos képességet, mely felnőttkorban felelős a problémamegoldás, konfliktuskezelés és szorongástűrés tudattalan érzelmi stratégiáiért. Mindezek következtében a kutatók leginkább attól tartanak, hogy a két fiatal korosztály majd nem tudja vagy nem akarja elhinni, hogy mindenért meg kell dolgozni. Egész egyszerűen csak várják, hogy bekopogtasson hozzájuk életük nagy lehetősége – miközben nem túl népszerű tulajdonság manapság a munkabírás, a kitartás és az érzelmi intelligencia. Napjainkban a Fogyasztói társadalom és az Információs Kor együttesében az Én, az individualizmus és a társadalmi nárcizmus kiemelt szerepet kapnak. Ez többnyire abban is megnyilvánul, hogy a Z-k és az alfák elhiszik (mert ezt látják a médiában is), hogy a pénz a minden. Emiatt túl sokat vásárolnak, többet is, mint kéne. Ez pedig rivalizáláshoz vezet. Barabási Albert hálózatkutató híres felismerése a Kevin Bacon elv, hogy mindenkitől csupán öt klikkre vagyunk, akár Barack Obamát is elérhetjük öt kattintással a kapcsolatainknak és a világhálónak köszönhetően. Ez a fajta hiperkonnektivitás mindenkit közel hozott egymáshoz, de ami el it tünteti a státuszkülönbségeket, ezzel pedig átalakult a tekintély és a tisztelet fogalma. A Z és az alfa generáció emiatt nehezen találja meg, hogy kinek higgyen, kivel legyen bizalmas. Nem meglepő módon a tanár és a szülő nem mindig szerepel az első helyen a „kire hallgassak?” topikban. A helyüket leginkább a kortársak és online ismerősök veszik át. Utóbbiak között azonban kemény rivalizáció figyelhető meg. A felgyorsult üzenetküldés lehetővé teszi, hogy a résztvevők kiéljék „páros dühüket” ahelyett, hogy egy adott tárggyal kapcsolatos gondolataikat osztanák meg egymással. Ilyenkor jelenik meg az énprezentáció a láttatással, az idealizációval és a megfelelési vággyal karöltve.

Nem nevezhetjük felhőtlennek azt a gyerekkort, amelyet a hiperkonnektivitás, a 0-24 jelenlét és az állandó kapcsolatban lét jellemez. A gyerekek a nap minden percében nézik, figyelik  egymást. Ez igencsak megterhelő. A megannyi információ telítődéshez vezet, ez pedig irritáltsághoz és ingerlékenységhez.

A Tari Annamária előadás folytatását itt olvashatjátok.

Köszönöm Annamáriának, hogy átolvasta és gondolataival kiegészítette a szöveget!

Kép: pixabay, a portrét Tari Annamáriától kaptam

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Téged is szorítottak már sarokba olyan kérdésekkel, amiknek a tapintatlansága az egeket verte? Bizonyos témák biztonságos, semleges terepnek tűnnek egy-egy felszínes társalgáshoz. Ezek azonban esetenként az elevenünkbe vághatnak.  Én is éltem már át olyan kínvallatásokat, amelyeket a hátam közepére kívántam. Most ezek közül szemezgetek, aztán pedig próbálok megoldást kínálni arra, hogyan kerülhetjük el a húsbavágó kérdéseket.

Szerencsére tinikoromban meglehetősen ritkán találtak meg a "Mi újság a fiúkkal?, "Van-e már barátod?" intim szférába hatoló kérdései. Ehelyett többízben megkaptam  a "Mi leszel, ha nagy leszel?"-t. Amikor őszintén felfedtem, milyen munkára is vágynék, sorban jöttek a cseppet sem önbizalmat erősítő "Á, az nem neked való! Á, te azt úgysem tudnád! Á, nagyon nehéz ám befutni ezen a területen!" kezdetű megjegyzések.

Amikor végre fiúm is volt, meg munkám is, érzéketlenül fészkelte be magát a mindennapjainkba az "És mikor jön a baba?" Nekem ez a téma egy az egyben a nemiség kérdéskörébe tartozik, ahhoz pedig senkinek semmi köze! Ennyi erővel arról is faggathattak volna, hogy milyen gyakran bújunk össze és vajon védekezünk-e. És akkor mi a diplomatikus válasz, amikor az érdeklődőt legszívesebben melegebb éghajlatra küldenéd? "Akkor, ha becsúszik?" Vagy "Három év, öt hónap, hat nap, öt óra, negyven perc múlva?" Mi van, ha már most az vagyok, de babonából, félelemből vagy egész egyszerűen azért, mert csak rám és a férjemre tartozik, senkivel nem akarom - egyelőre - megosztani?

Miután megszülettek a gyerekeim, a számomra tolakodó kérdések közé bekerült az "És van elég tejed?" is. Na ez pontosan az a kategória, amelyet a szűkebb környezetemen kívül nem óhajtok senkivel megvitatni. Természetesen a nagymamákkal, a barátnőimmel megosztottam a szoptatással kapcsolatos nehézségeim, a szomszédnak, a boltosnak, a huszadrangú ismerősnek viszont nem fogom azt ecsetelni, hogy hány óránként és milyen táplálékkal csillapítom a gyerekem éhségét. Nem régiben pedig a "Miért kezdtél el újra dolgozni, miért nem vagy még otthon a gyerekeiddel?" kérdését vágták a fejemhez. Azt hiszem, a sort a végtelenségig lehetne folytatni.

A legnagyobb problémám ezekkel a tolakodó kíváncsiskodásokkal az, hogy egyrészt a kérdező semlegesnek, hétköznapinak gondol olyan témákat, amiket én már az intimitás kategóriájába sorolok. Ilyenkor, ha nem akarom megbántani azzal, hogy az orra alá dörgölöm a tapintatlanságát, én érzem magam kellemetlenül. Többek között azért, mert nem akarok egy az egyben egyenes választ adni és persze igyekezném ellkerülni, hogy megbántsam. Ilyenkor veszem elő a tarsolyomból a "Minden jó.", "Nagyon jól alakulnak a dolgok." kezdetű sablonválaszokat. Ennél jobbat sajnos nem tudok kitalálni. Ezzel viszont az a gondom, hogy mikor hazaérek egy-egy ilyen faggatás után, többnyire csak fortyogok a saját levemben. Értetlenül próbálom megérteni, másoknak miért van olyan magasan a diszkréció szintje- vagy nálam miért van ennyire alacsonyan. Másrészt ha őszintén válaszolok a feltett kérdésekre, jobbára szánakozó pillantásokat vagy kioktató előadásokat kapok cserébe. Mert persze mindenkinek megvan a saját véleménye arról, hogy szerintük nekem mire lenne szükségem, mit kéne máshogy csinálnom, mitől lenne teljesebb az életem. Nyilvánvalóan mindenkinek van saját véleménye (másokról). Ezt elfogadom és tiszteletben tartom. Cserébe viszont azt várnám el, hogy ezt csak akkor osszák meg velem, ha erre megkérem őket. Természetesen én is leszűrök egyfajta képet magamnak másokról a mozaik apró darabkái alapján és én is tudok ítélkezni, ez nem kétség.  Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha valakinek a viselkedéséről, tetteiről lesújtó véleményem van, azt az illető orrára is kötöm. Mindenkinek megvan a maga baja. Minek tetőzném még én is ezeket tudálékos, öntömjénező megjegyzésekkel?

A legjobb megoldásnak azt találom, ha csak óvatosan tereljük a beszélgetést ismeretlen vizek felé. Nyilvánvalóan  bármikor ingoványos terepre tévedhetünk. Valakit az hoz ki a sodrából, ha a hiányzó nyelvvizsgájáról kérdezzük, mást az, ha az eddig meg nem kapott munkaszerződéséről faggatják vagy ha egy kellemetlen családtagja felől érdeklődünk. Viszont ha igyekszünk az ítélkezést kirekeszteni a beszélgetésből, rögtön lépéselőnyből vehetünk részt a társalgásban és kellemesebb benyomást tehetünk felületes vagy újdonsült ismerőseinkre. A tapintat semmibe sem kerül. Egy csepp odafigyelés csodákra képes. Mit nevezhetünk tehát követendő stratégiának?  Meglátásom szerint az a legcélravezetőbb módszer, ha magunkban tartjuk elítélő nézeteinket, a mondatainkból pedig az együttérzés és a biztatás érződik Ha nem tudunk így reagálni, a legjobb, ha továbbkérdezünk. És te hogy tartod magad távol az okoskodó véleményektől? :)

Kép: pixabay

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!

Jodi Picoult Vezeklés című művében újra érzékeny kérdéseket feszeget. Elévülnek-e a bűnök? Vannak-e olyan tettek, amelyeket soha nem szabad megbocsátani? Hol az egyén és hol a társadalom felelőssége, amikor elvesszük egy másik ember életét? Mi a nagyobb büntetés? A bűnbánat vagy az, amikor mások ítélnek felettünk?

Jodi Picoult regényének középpontjában egy koncentrációs tábort megjárt zsidó nagymama és egy egykori náci tiszt áll. Értelemszerűen egyikük a vétkes, másikuk az áldozat. De vajon mi áll annak hátterében, hogy két testvér beáll a Hitlerjugendbe és ott bizonygatni próbálja bátorságát, rátermettségét és a rendszer iránti elkötelezettségét? Míg az egyik fiút brutális, állati ösztönök hajtják, a másik szelíd, jó szándékú és folyamatosan a lellkiismeretével viaskodik. A korszak uralkodó eszméje feltűnés nélkül mérgezi meg a gyermekkorukat és kettejük viszonyát is. A befolyásolható kiskamaszok többsége kételkedés nélkül elhiszi, amikor a náci vezetés azzal áltatja őket, hogy a zsidók kirekesztése és bántalmazása csupán csak eszköz egy nemesebb cél, a német nép megérdemelt felemelkedése érdekében. Később mindkét fiú Auschwitzban teljesít szolgálatot. Minden náci tiszt roskadozik az elkövetett bűnök súlya alatt. Eleinte kísértik őket az áldozatok arcai, hangjai, esdeklő könyörgései, aztán idővel belesimulnak a rendszerbe, és hezitálás nélkül húzzák meg a ravaszt. A sorozatos lerészegedés és az öngyilkosság a legegyszerűbb stratégia a fojtogató lelkiismerettel szemben. Hogy mi lesz a testvérpár sorsa, nem árulom el. Azt viszont igen, mennyire megérintett, amikor az édesanyjuk a gyengébbik, jámborabb fiát félti a történelem véres napjaiban, hónapjaiban. A vadabb gyermeke miatt kevésbé aggódik, mert tudja, hogy ő mindig "talpra esik", a kisebbért azonban reszket, mert önszántából a légynek sem tudna ártani.

A második világháborút megelőző éveket és az auschwitzi haláltábort az egyik testvér, Josef, valamint az egykori zsidó lány, Minka elbeszéléseiből ismerhetjük meg. Minka meséje teszi ki az 570 oldalas mű jelentős részét. Picoult olyan mesterien ábrázolta a korszak szereplőit, eseményeit és helyszíneit, hogy végig azt éreztem, én is ott vagyok valahol Minka mellett a történetben. Időnként azonosultam az álmodozó kamaszlánnyal, aki grandiózus terveket dédelgetett a jövőről. A zsúfolt lengyel gettóban éltem én is, amely aztán a táborokba szállítások és az önkényes gyilkolások miatt meglepően gyorsan kiürült. Én is egykedvűen mentem el a gettő környékén a felakasztott tetemek mellett. Ha a közelemben nyitottak tüzet, és öltek halomra embereket, már rutinosan tudtam, hogy a rám csapódó vérfoltot nem lehet kitisztítani a szövetből, a fejlövés pedig feltartózhatatlanul fröcsköl- nemcsak vért, hanem agyvelő-darabkákat is. Ott kuporogtam én is a haláltábor barakkjaiban, miközben megállás nélkül hulltak az emberek körülöttem. A csontig hatoló hidegben én is remegtem, szédültem az éhségtől, aztán ha étel gyanánt bármit elém raktak, állati szintre süllyedtem, és úgy faltam, mintha nem lenne holnap. Új jelentést nyertek a korábi fogalmak. A bajtársiasság, a büszkeség, a szabad akarat, az önrendelkezés és ezek hiánya eddig ismeretlen oldalam mutatták meg. Miután leborotválták a hajam és azonosító számot égettek a karomra, megszüntem önálló, autonóm, fiatal nőként létezni. Megfosztottak emberi mivoltomtól. Az orromban és a számban éreztem a krematóriumokból áradó édeskés ízt. Futottam az életemért, elsirattam a családom.

Miért hatott mindez így rám? Mert mással össze nem téveszthető módon Picoult ehhez a könyvéhez is elhivatottan vetette bele magát a korszak és a túlélők felkutatásába, így pedig sebészi precizitással láttatott színeket, hallatott hangokat és kóstoltatott ízeket. Lenyűgöző stílusban tette az olvasót az események részesévé. A történet könyörtelenül sodort magával, hiszen mindent olyan hitelesen mutatott be mintha egy emberi sorsokkal teletűzdelt hajdani filmhíradó pörgött volna előttünk. Most egy újabb Jodi-regény szippantott magába. Az azonban biztos, hogy újra el fogom olvasni a Vezeklést. Másodjára Picoult bámulatos mondat- és szövegszerkesztési módszerét veszem górcső alá és minden erőmmel azon leszek, hogy egy nap én is úgy tudjak írni, mint ő.

Zárásként álljon itt az a részlet, amely ars poeticaként rángat ki az önsajnálatból egy-egy kimerítő nap után!

"...igenis hiszek az emberekben. Hiszek erejükben, hogy egymást segítsék és mindennel dacolva éljenek. Hiszek az átlag emberek átlagon felüli tetteiben. Hiszem, hogy mindig van mit remélni - hacsak egy szebb holnapot is -, és hogy a remény a leghatásosabb drog a világon."

Higgy te is!

Képek: cnn.com, boomerscafe.com, yadvashem.org

Ha tetszett a cikk, oszd meg barátaiddal is!

Minden jog fenntartva!